Még mindig intenzíven, napi szinten foglalkoztat az anyámmal való kapcsolatom. Vélhetően azért lett ez most kiemelten fontos, mert a nagyobbik lányom már abban a korban van, hogy tükröt tart nekem, és sokszor meglepődöm azon, amit abban látok. Például, sokszor mondja nekem: - Anya, legyél boldog! - ilyenkor mindig belém nyilall, hogy mekkora a felelősségem a gyerekeim jóllétéért. Amikor fáradt vagyok és türelmetlen, és néha felemelem a hangom, mindig látom a meglepettséget, ijedtséget a szemében. És azt is észreveszem, amikor direkt azért mond vagy csinál valami vicceset, hogy engem felvidítson. Édes, érzékeny lélek. Nagyon szeretem őt. Sok mindenben önmagamra emlékeztet, a saját gyerekkoromra. És én azt szeretném, ha neki könnyebb lenne.
Múlt pénteken nem volt itthon áram, ezért a húgoméknál voltunk napközben a kisebbik lányommal. A húgom babát vár, ikreket, így otthon volt. Beszélgettünk, ami nagyon ránk fért. Egy ideig vele (is) feszült volt a kapcsolatom, idén év elején még sikerült jól összevesznünk, de alapvetően mára jól megértjük egymást. Összeköt minket a közös gyerekkor, a sok emlék. Örülök, hogy van testvérem, és örülök, hogy a két lányom van, így ők is ott lesznek mindig egymásnak. Szóval, a húgommal beszéltünk a szüleinkről, majd hazafelé az autóban a férjemmel is ez volt a téma. Akkor mondtam ki, hogy bár látjuk mindkettőnk anyáiban a hibákat, mégis hálásnak kell nekik lennünk, mert nincs egyszerű sorsuk. Anyám édesanyja egy 8 osztályt végzett, háztartásbeli, faluról származó, egyszerű asszony volt, ehhez képest anyám egy városi, kétdiplomás, értelmiségi nő lett. Ő otthon nem kapott sok szeretetet és odafigyelést, mégis, minket erre nevelt, sokszor erején felül teljesítve otthon és a munkahelyen is.
Hozzá képest sok tekintetben nekem könnyű életem van: tálcán kaptam a lehetőséget, hogy diplomás ember legyek és jó állásom legyen. Sokáig azt hittem, hiszen ezt sulykolták a suliban és otthon is, hogy a munkám, a karrierem által kell(ene) meghatároznom magam. Mindig éreztem, hogy a jogi pálya nem nekem való, nem köt le, nem érdekel, és nagyon sok energiám elment arra, hogy azt kutassam: mi az életcélom? De most már tudom, hogy az élet, legalábbis az én életem, nem a munkáról, a karrierről szól. Azon a téren talán soha nem fogok kiteljesedni, mert nem motivál. Abban nincs szív, nincs lélek. Sok-sok évig az eszemmel irányítottam az életemet, hiszen ezt láttam otthon. Anyám szüleinek világában az érzelmek úri huncutságnak számítottak, egyáltalán nem voltak rájuk tekintettel, elfojtásban éltek. Anyám már kezdett kibontakozni, de egy generáció kevés volt ahhoz, hogy minden akadályt leküzdjön. Most rajtam a sor. Én egy láncszem vagyok a generációk sorában. Az a dolgom, hogy a puttonyt, amit az őseimtől kaptam, tovább vigyem, mégis, dolgozzak azon, hogy a teher egy részét lerakjam, hogy az utódaimnak már könnyebb legyen. Most már értem, hogy anyám is ezért dolgozott egész életében. Számára a stabil egzisztencia megteremtése volt a feladat, az életcél, hiszen a Maslow-piramis legalsó szintje sem volt kielégítve az őseinknél sok-sok évtizeden, évszázadon keresztül. Anyám ágán az ősök parasztok voltak, sok-sok munkával, verejtékkel, fáradtsággal keresték meg a napi betevőt. Anyám is szegény volt gyerekkorában, én viszont már nem, és ez neki köszönhető. Ezt a lépcsőfokot ő mászta meg. Most rajtam a sor. Haladunk felfelé a piramison, nekem érzelmi síkon van dolgom. A szívemmel, az érzéseimmel kell dolgoznom.
Éppen ezért most úgy gondolom, hogy a családra kell koncentrálnom, a gyermekeimre. Nekem már nem kell dolgoznom azért, hogy meg legyen a napi betevőnk. Azt a családi háttér és a férjem munkája biztosítja. Tegnap a családi házak között sétálva elkezdtem álmodozni arról, mi lenne, ha bevállalnánk a harmadik gyerkőcöt is, a csok segítségével vásárolnánk egy családi házat, és ott élnénk. Amíg a legkisebb be nem tölti a 8. életévét, lehetnék főállású anya, kapnám a gyes összegét plusz ott lenne a családi adókedvezmény és a családi pótlék, együtt közel 200e Ft. A férjem fizetésével együtt ez elég lenne ahhoz, hogy megéljünk. Nekem pedig az lenne a dolgom, hogy rendben tartsam az otthonunkat, szervezzem a családi életünket, hozzam-vigyem a gyerkőcöket, főzzek nekik finomat, gondoskodjak róluk. És amikor már nagyobbak lesznek, visszamehetnék 6 órában irodai munkát végezni, vagy akár lehetnék jógaoktató, játszóház vezető, akármi. Ez már mellékes kérdés. Tetszik ez az ötlet, egyre jobban. Tegnap este már a férjemnek is elkezdtem pedzegetni. Persze erről nem most kell dönteni, most a második porontyommal kell foglalkoznom. Meg az elsővel és a férjemmel. És az anyukámmal. Most hétvégén eljött hozzánk, odafigyelt rám, végig próbált a kedvemben járni. Érzem, hogy már nem haragszik rá. És végre már belőlem is elmúlt a harag, képes vagyok megértéssel, szeretettel fordulni felé. Most rajtam a sor. Nekem kell a kedvében járnom, örömöt okozni neki, szeretni őt. Ezen leszek.
