"Ha hibázott is, irántad érzett anyai szeretete vezérelte. S nem a fiú dolga, hogy anyján ítéljen. Ha mégoly sötét bűn terheli is az anyát, fia sohasem fordulhat el tőle, nem tagadhatja meg! Az anya a forrás, az életadó. Önmagát teszi semmivé az, aki gyűlölettel fordul szembe az édesanyjával."
A Rámajánából való az idézet, Ráma herceg szól így fivéréhez, akit az anyja cselszövése emelt a trónra. Ezt olvastam tegnap este, gondoltam, egy kis kellemes, pozitív olvasmány segíti majd az álmomat. Hát, nem így lett. Eleve feszült voltam, de ettől az idézettől elkezdtem sírni, és annyira felkavart, hogy több mint egy órát feküdtem az ágyban, mire el tudtam aludni. Néhány napja olvastam vissza a blogomat, csodálkozva fedeztem fel, hogy egy évvel ezelőtt milyen intenzíven foglalkoztatott az anyámmal való kapcsolatom. Nyáron volt egy komoly beszélgetésünk, úgy érzem, azóta elfogad felnőttként, és nagyobb megértéssel fordulunk egymás felé, elmúlt a harag belőlem. De most ez az idézet ismét felkavarta az álló vizet. Emlékszem, amikor terápiára jártam, sokszor voltam dühös, mert ha előkerült valami trauma, elakadás, akkor úgy éreztem magam, mintha a leülepedett állóvizet felzavartam volna. Minden homályos lett, piszkos, kellemetlen. Dühös voltam, hogy ezt újra és újra át kell élnem. Dühös voltam, mert soha nem értünk a végére, mindig előkerült valami újabb csomó a múltból. Most ugyanezt a dühöt éreztem tegnap este. Nem tudom, hányszor kell ezt még átélnem. Úgy érzem, nagyon sokat tettem már azért, hogy a rossz beidegződések, emlékek a helyükre kerüljenek, mégis, olyan, mintha a múltam megbéklyózna, és megakadályozná, hogy szárnyaljak a jelenben. Még mindig szorongok, még mindig rágódom, még mindig emésztem magam, még mindig nincs elég önbizalmam, még mindig félek felvállalni önmagam. Mikor kezdek el már végre élni??
Édesanyámmal kapcsolatban azt kérem Istentől: "add, hogy tiszta szívből szeretni tudjam az Édesanyámat!" Számba vettem, mi mindent tett értem, amiért hálás vagyok:
1. nagyon szerettem, hogy amikor kicsik voltunk, esténként mesét olvasott nekünk;
2. emlékszem, milyen jókat pancsoltunk esténként a kádban a húgommal, ő pedig ott ült mellettünk;
3. nagyon csinos ruhákat varrt nekünk, sokszor ugyanolyat kaptunk a testvéremmel, amiket nagyon szerettünk;
4. csodaszép tortákat készített a születésnapunkra, mindig másat, mindig különlegeset;
5. rengeteg szép helyre elvitt, kitalálta az úti célokat, és felolvasta a sok-sok tudnivalót az útikönyvekből;
6. megtanított főzni és a házimunkát elvégezni;
7. varrt nekem Hófehérke és királylány jelmezt a farsangra;
8. isteni almás pitéket sütött vasárnaponként;
9. rendszeresen jártunk színházba és egyéb kulturális programra;
10. elvitt a zeneiskolába - a zongorázás és később az énekkarban éneklés sok örömöt okozott nekem;
11. vasárnaponként korizni mentünk télen, ezek nagyon jó alkalmak voltak.
És ami a legfontosabb: tudom, érzem, hogy mindig szeretett, mindig jót akart nekem, mindig a gondolataiban voltam, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. És ez most is így van. Sokszor megbántottam, számon kértem, szemére hánytam dolgokat, haraggal fordultam felé. Édesanyám, kérlek, bocsáss meg ezért! Hálás vagyok neked, amiért a világra hoztál, életet adtál nekem. Hálás vagyok, amiért felneveltél, szeretettel, odafigyeléssel, türelemmel. Hálás vagyok neked azért, mert a mai napig gondoskodsz rólam, és szereted az én gyermekeimet is. Nagyon szeretlek. És nagyon megbántam, amiért olyan sok bánatot okoztam neked. Ezentúl nem foglak bántani. Megígérem.
