Fájdalom, feldolgozás, feloldozás

Egy óra múlva indulok a kislányomért a bölcsibe. Reggel 8 óta ott van, én pedig itthon ülök, teszek-veszek, élvezem a szabadságot. A Downton Abbey hatodik évadát kezdtem el újra nézni, azt, amelyikben Anna először azt hiszi, hogy nem képes teherbe esni, majd amikor sikerül, aggódik, nem akarja világgá kürtölni a jó hírt, fél, hogy valami rossz fog történni. Most járok az ötödik résznél, de nem tudnám megszámolni, hányszor sírtam eddig. Előjöttek a régi emlékek. Az érzés, ami négy évig uralta a testemet-lelkemet és minden egyes napomat, még nem kopott ki belőlem. Amikor Anna azért sírt, mert nem képes megadni a férjének a gyereket, akire annyira vágyik, amikor azt mondta, hogy ő nem képes teherbe esni, ő azok közé a nők közé tartozik, akiknek nem lehet gyerekük, és amikor az örökbefogadásról kezdtek beszélgetni, na akkor teljesen készen voltam. Nagyon felkavart a dolog. Azt gondoltam, hogy már túl vagyok ezen, de lám, még nem dolgoztam fel ezt az óriási traumát.

Korábban azt gondoltam, hogy ha sikerül teherbe esnem, akkor eufóriát fogok érezni, és egy csapásra elmúlik minden fájdalom, minden rossz érzés belőlem. De nem így történt. Én is aggódtam a terhességem alatt, csak óvatosan mertem örülni. Akkor azt gondoltam, hogy majd akkor feloldódom, ha egészséges kisbabám születik, ha minden rendben lesz. A kislányom tökéletesen egészséges, gyönyörű újszülött volt, azóta is egy kis csoda, de valahogy a születésekor sem töltött el az eufória. Aztán az első hetek után itthon maradtunk ketten, és én folyton csak aggódtam, nem tudtam, hogyan kellene jól csinálni a dolgokat.

Azt hiszem, nem voltam jó anyja a gyermekemnek. Ez nagyon súlyos mondat, miközben írok, alig látok, mert ismét megtelt a szemem könnyekkel. Miért nem tudtam igazán örömtelin megélni az anyaságot??? Évekig erre készültem, alig vártam, hogy megtapasztalhassam, milyen érzés itthon lenni egy babával, teljesen elmerülni a gondoskodásban és a szeretetben, és amikor végre megadatott, sokszor tehernek éreztem, Sokszor alig vártam, hogy teljen az idő, hogy délután hazaérjen a Férjem, hogy hétvégén jöjjön valamelyik nagyszülő, és én végre átadhassam a gyereket. Lelkiismeret-furdalásom van emiatt. Most pedig eljött az, amire szintén vártam már egy ideje: bölcsis lett a kislányom. Én pedig harmadik hete mindennap sírok. Mert már nem én vagyok mellette egész nap, már nem én etetem, nem én teszem tisztába, nem én vigasztalom meg, amikor sír. Helyette visszamegyek dolgozni. Ismét beszállok a mókuskerékbe, amit annyira utáltam és amiből annyira ki akartam szabadulni. Nagyon gyorsan elrepült ez a másfél év. Már nem kisbaba a gyerekem. De vajon az idő tényleg mindent megszépít, lesz olyan valaha, hogy jó érzéssel tudok majd visszatekinteni erre az időszakra, önmarcangolás és megbánás nélkül?

A kislányom csodálatos, minden nap tanít engem. És nagyon szeret. Minden nap olyan boldog, amikor megyek érte, és annyira sír, amikor ott hagyom!! Ő igazán ismer engem, és azt hiszem, nem haragszik rám. Egyrészt, neki nincsenek elvárásai, neki úgy vagyok tökéletes anyuka, ahogyan vagyok. Pont énrám van szüksége. A hibáimmal együtt. És nekem is meg kell bocsátanom magamnak, ki kell sírnom, el kell engednem a rossz érzéseket, a fájdalmakat, fel kell oldoznom magam és tovább kell lépnem. Mert egy új korszak veszi kezdetét. Ne a veszteséget nézzük, hanem a dolog jó oldalát. Én is emberek között leszek, remélhetően érdekes feladatokat fogok kapni, és már nem csak anyaként kell majd helyt állnom. Ez az élet rendje. Mint mondtam, Zsófi sem kisbaba már, nem csak rám van szüksége. És ami igazán megnyugtat: lehet, hogy követtem el hibákat, lehet, hogy nem csináltam mindent úgy, ahogyan azt előre elképzeltem és elvártam magamtól, de a legfontosabbat betartottam, mindig őszinte voltam. Önmagamhoz is és őhozzá is. Ha nem éreztem jól magam, nem játszottam el, hogy jól vagyok, hanem megkerestem a probléma forrását és igyekeztem megoldást találni rá. Mert már képes vagyok erre. Nem könnyű őszintén élni, képmutatás nélkül. Könnyebb eljátszani önmagunk és mások előtt, hogy minden rendben van, könnyebb elsimítani a hullámokat, mintsem a zavarosban halászni. De én néhány éve, a terápia óta őszintén élek. Vállalom a hullámvölgyeket, megélem a mélységeket, és dolgozom azon, hogy elinduljak fölfelé. A kislányom maga a bölcsesség, nagyon sok mindenre tanít, erőt ad és megért. Jó édesanyja vagyok. Nagyon szeretem őt.

Elengedés

Még három nap, és lezárul egy korszak az életünkben: jövő hétfőn kezdjük a bölcsit. Régóta készülök erre lelkileg, amióta meg volt az első szülői értekezlet augusztus végén, azóta számolom visszafelé a napokat. 32-ről indultunk, már csak 3 van vissza. Sokan tanácsolták, hogy elsősorban magamat készítsem fel, mert nekem kell elengednem a gyereket, nekem kell azt sugározni felé, hogy ez így jó lesz mindkettőnknek. Mert ha én bizonytalan vagyok és nem állok készen rá, akkor a gyerek is így fog hozzáállni.

Amikor mondtam az ismerősöknek, hogy megy a kislányom bölcsibe, általában azt kérdezték: - Menned kell vissza dolgozni? Ez a kérdés azt az általános társadalmi hozzáállást tükrözi, hogy a bölcsi egy szükséges rossz, az anyák csak külső kényszerítő körülmény miatt "adják be" a gyereküket. Nálam ilyen körülmény nincs. Én magam gondoltam úgy, hogy nem szeretnék még egy őszt és telet négy fal között eltölteni. Szükségem van a felnőtt közösségre, és arra, hogy ne 24/7-ben a gyerekemről szóljon az életem. Emellett úgy tapasztalom, hogy Zsófi is szereti és igényli a kortárs közösséget, és hiszek abban, hogy a gondosan kiválasztott bölcsit szeretni fogja.

Persze, biztosan nehéz lesz a beszoktatás. Mindkettőnknek. Pont mostanra jutott el odáig Zsófi, hogy már kellemes, szórakoztató társaság, nagyrészt már öröm vele együtt lenni. Nagyon ügyes, okos, van humorérzéke, kezdeményez játékokat, puszit ad, átölel, ilyesmi. De mindez nem szűnik meg, továbbra is együtt leszünk minden nap, de nem egész nap. Az egyik ismerős mondta, hogy majd meglátom, milyen jó érzés, hogy az a néhány óra naponta értékessé válik majd, és alig várom majd, hogy vele lehessek, vele játszhassak.

Sokat sírtam az elmúlt hat hétben, fejben végig éltem újra a közel másfél év eseményeit. Nagyon sűrű időszak volt, az eddigi legintenzívebb az életemben. Volt rengeteg nehéz pillanat, de inkább óra, sőt, nap, és volt rengeteg élmény. Nagyon sokat változtam, nagyon sokat megtudtam magamról, leginkább azt, hogy többet kibírok, mint amennyit gondoltam. És végre, az elmúlt hónapokban már látszik a sok munka eredménye: van egy édes, aranyos, okos, ügyes, mosolygós, szaladó, gagyorászó, puszit dobáló tündérkém, aki már egész könnyen alszik naponta és nagyrészt átalussza az éjszakákat. Hamarosan véget ér az a korszak, amikor minden lépését figyelem, minden falatot én készítek a számára és minden változásról tudok. Már nem leszek mellette mindig. Mások vigyáznak majd rá. Biztosan megszakad majd néhányszor a szívem, de ez az élet rendje. Zsófi megteszi az első önálló szárnycsapásokat. Tudom, hogy képes rá. Tudom, hogy messzire és magasra fog repülni, mert ő egy csodálatos kis emberke. <3 <3 <3