Miért?

December 5-én 23:30 körül alvás közben kiugrottam az ágyamból, megcsúsztam, elestem és lefejeltem az ágykeretet. Csúnya monokli lett a bal szememen.

December 13-án este a Jógaközpontba igyekeztem, amikor az előttem haladó jármű a zebrán elütött egy idős bácsit. Én hívtam a mentőket és a rendőröket, egy órán keresztül a baleset helyszínén tartózkodtam.

December 14-én este a Jógaközpontban voltam karácsonyi ünnepségen, amikor dudálást hallottunk. Kiderült, hogy az én autóm volt útban. Mire kiértem, a dudáló ember letépte az ablaktörlőmet, és amikor védeni próbáltam az autót a további rongálástól, nekem esett, 3-4 méteren keresztül tolt, miközben egyik kezével a jobb vállamat fogta, a másikkal pedig az arcom jobb oldalát. Egy motorháztetőre rászorított, és amikor a kisfia rászólt, hogy "apa, ezt nem szabad!", akkor elengedett, beült az autójába és elmenekült.

Mindez megtörtént velem 10 napon belül. Felmerül a kérdés: miért???

Az első esettel kapcsolatban nekem az első megérzésem az volt, hogy mostanában nagy változások vannak bennem, most ez a "pofára esés" vagy arra figyelmeztet, hogy jó úton járok, vagy arra, hogy rossz úton járok. Anna barátnőm, aki egyébként is épp elemezte a horoszkópomat, megnézte a csillagokat, és arra jutott, hogy a női vonalon van feszültség, elakadás, ez volt a baleset oka. Az általános képletemből elárulta, hogy az édesanyámmal karmikus kapcsolatom van, előző életünkben is ismertük egymást és még maradt ledolgozni való karmánk. Nem véletlen a sok lány a családban, ez azt jelzi, hogy az anyai ágon kialakult elakadásokat kell ledolgoznunk, ezzel van feladatunk. Pont a baleset előtt gondoltam arra, hogy az édesanyámmal való kapcsolatomon dolgozni kéne. Azt hiszem, hogy a megértés és az elfogadás frontján már jól állunk, de szeretném őt tiszta szívvel szeretni. Az egyik jógás társam erre azt mondta, hogy ne gyártsak magamnak ilyen elvárásokat, nem kötelező a szülőket szeretni. De én szeretnék szeretni. Azt is mondta Anna a horoszkópom alapján, hogy erősen érzelmi beállítottságú ember vagyok, a föld jegy teljes mértékben hiányzik belőlem. Édesanyám és a nagyobbik lányom viszont föld jegyben született, ők segítenek engem "leföldelni". Erősen befelé forduló, mély lelki életet élő személy vagyok, akinek fontosan az álmok, a tervek, ezeket az újszerű gondolkodásra való képességem és a jó kommunikációs készségem erősíti. A tűz elem a nyilas jegyben jelenik meg, ami azt jelzi, hogy szabadságszerető ember vagyok, aki úgy érzi, hogy megérdemel bizonyos dolgokat az életben, mert az neki jár. Látszik a horoszkópomból, hogy az anyagi erőforrások megteremtéséért nem kell erőfeszítéseket tennem. Az egyetemi végzettségem nem véletlen, az erős igazságérzetből is eredhet. Valamint, az asztrológusok úgy tartják, hogy az emberi élet, ami átlagosan 75 év, két részre osztható. Az első felében éljük a napjegyünket, a második felében az aszcendensünket. Van egy fordulópont, 37-38 évesen, nos, én pontosan itt járok. Az életem első felében gyakorolt hivatással meg tudtam teremteni azt az anyagi biztonságot, ami lehetővé teszi, hogy most emelkedettebb dolgokkal foglalkozzak. Fontos számomra a család és a támogató barátok, akik az idősebb korosztályból kerülnek ki. Annával lelki társak vagyunk. Nagyon hálás vagyok neki azért, mert elkészítette a horoszkópomat, mert mellettem áll, hisz bennem és szeret.

Ami a második esetet illeti, az érdekes módon nem rázott meg annyira. A baleset okozója és áldozata mindvégig jó hangulatban, békében, nyugodtan várták az intézkedést, tették a dolgukat, nem volt hangos szó, egymás hibáztatása. Összességében pozitív tapasztalat volt, idegen emberek jóindulatúan bántak egymással egy ilyen negatív helyzetben.

Egyértelműen a harmadik eset volt a legdurvább, ennek okát még most is keresem. Persze önmagamban kerestem először a hibát: kár volt idejönni, miért nem maradtam otthon, önző vagyok, hogy nem a családommal vagyok szabadidőmben, stb. Erről a vágányról gyorsan leszedtek. Legalább egy órán keresztül remegtem, sokkos állapotban voltam, sírtam. Nagyon sokan odajöttek hozzám, átöleltek, masszíroztak, energiát adtak, vigasztaltak. Az egyik lány megkérdezte tőlem, hogy mit üzen számomra a gyerek a történetben. Ő mondta el a választ, amikor rákérdezett: történt-e a mostanihoz hasonló eset a gyerekkoromban, átéltem-e már hasonló szituációt. Egyből beugrott az az egyszeri eset, amikor édesapám édesanyámat bántalmazta. Egy vita hevében először eltörte az étkezőben lévő lámpát, majd hozzávágta anyámhoz a húgom iskolatáskáját. Ekkor is, mint oly' sok veszekedésnél, nekem kellett a szituációt megoldanom: átmentem a szomszédhoz segítséget kérni, majd hívtam a mentőket, hogy mit csináljak, mivel anyámnak elment a hangja. Nem emlékszem pontosan, hány éves lehettem, szerintem 10-11 éves, éppen úgy, mint a szombat esti esetnél a kisfiú. Ott is ő volt az, aki megoldotta a helyzetet azzal, hogy leállította az apját. Most, hogy felszínre tört ez az emlék, el kell rendeznem magamban. Vissza kell mennem ahhoz a kislányhoz, meghallgatni őt, megvigasztalni őt. A jógás társam azt mondta, hogy most, felnőttként felnevelhetem magamban azt a kicsi lányt, akit olyan sok sérelem ért. Nyilván az sem véletlen, hogy ismét a kezembe került a belső gyermek gyógyítása című könyv, amivel egyszer régen (12-14 éve) már elkezdtem dolgozni egy segítővel, de akkor még nem voltam képes végigmenni ezen az úton. Most már erős vagyok, meg tudom védeni azt a drága kislányt, aki én voltam, meg tudom vigasztalni és tiszta szívvel tudom szeretni. Fogok ezzel gyakorlatokat végezni. Most többen felajánlották, hogy szóljak, ha beszélgetni akarok, de a január elejére tervezett terápiás találkozót is lemondtam. Most csendre és egyedüllétre van szükségem. Már meghallom a belső hangomat, már tudok segíteni önmagamon. És meg is teszem.

Nagyon fontos üzenet volt, amit a Jógaközpont új vezetőjétől kaptam. Azt mondta, hogy ez egy karmikus teher volt, amit most leraktam. Elkerülhetetlen volt, hogy mindez megtörténjen velem, de hálás lehetek azért, hogy egy ilyen speciális helyen, speciális időben történt meg velem. Megérezhettem a közösség erejét, támogatását. A férjem mondta is, hogy nagyon higgadt voltam, amikor hazaértem és másnap is. Ez annak köszönhető, hogy rögtön a támadás után kaptam egy olyan erős támaszt, ami segített az eset elsődleges feldolgozásában. De azért még érzem a hatását. Tegnap a rendőrségen kiegészítettem a feljelentést, megadtam a gyanúsított nevét. Meglátjuk, mi lesz. Egy másik jógás társam ma hívott fel, és elmesélte, hogy vele történt egy hasonló eset: a mantrabeavatásáról hazafelé menet belément egy gyorshajtó autó. Ő akkor ezt úgy értelmezte, hogy a Jóisten az elhivatottságát, elköteleződését teszi próbára. Lehet, hogy számomra is volt egy ilyen üzenete is. Hiszen pont ma gondolkodtam azon, hogy egy ideig nem akarok a Jógaközpontba menni, és talán a karma jógát is lemondom. Ezt a döntést még nem hoztam meg.

Szeretném, hogyha mindebből a megfelelő tanulságokat vonnám le. Tudom, érzem, hogy a Jóisten mellett áll és támogat. Nem szeretek segítséget kérni, nem szeretem, ha velem foglalkoznak, szombat este ezt mégis megtapasztaltam. És az valóban felemelő élmény volt, hogy ennyi jószándékú, jólelkű, kedves és szeretetteljes ember van a közvetlen környezetemben. Nem szeretném őket elveszíteni, a Jógaközösségben van a helyem a jövőben is. (Közben viszont jött e-mail Kerekítő témában is, az is megérintett, ahhoz a közösséghez is szeretnék tartozni. Tényleg lépnem kell jövőre...)

Lelkesedés

Szombaton találkoztam Móni barátnőmmel, és elújságoltam neki, hogy 2020. szeptember 1-jén új életet kezdek. Jógaórákat és Kerekítő foglalkozásokat fogok tartani, és, ha szükséges és belefér az időmbe, vállalok egy alapítványnál 4 órás kötetlen távmunkát. (Lehet, hogy arra az alapítványi álláshirdetésre, amit nézegettem, jelentkeznem kellene...) Múlt héten betegszabadságon voltam, távol voltam a munkahelyemtől és tudtam foglalkozni a kerekítős tananyaggal, ez nagyon jót tett. Meg egyáltalán, hogy otthon voltam, takarítottam, az otthonunkba és a családunkba raktam az energiát. A gyerekeknek szoktam furulyázni, zongorázni, énekelni, szoktunk ölbeli játékokat játszani, egyszer a kádban megpatkoltam őket - olyan jó látni, hogy amikor én jól érzem magam, akkor ők is szárnyalnak, tiszta szívből örülnek. Az életörömöt, a boldogság érzését szeretném nekik átadni. Ez bennük még maximálisan meg van, szeretnék vigyázni a kis lelkükre, hogy a tiszta fény megmaradjon bennük. Ezért fontos, a családunk jólléte miatt, hogy én jól érezzem magam a bőrömben. A konzultáción Éva "átprogramozott", tompította az aggódásomat és lelkesedést plántált belém. Ennek a hatását maximálisan érzem. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy óvodásoknak tartok jógafoglalkozást. Nagyon szeretném ezt csinálni, alig várom, hogy nekikezdjek! A munkahelyemet és az eddigi "karrieremet" már elengedtem. Nem félek hátat fordítani neki és teljesen új irányba elindulni. Tudom, hogy lesznek nehézségek, de nem torpanok meg. Erre vezet tovább az utam, a kismamák, a babák, a gyerekek felé. Velük fogok foglalkozni, őket fogom tanítani, így lesz teljes és boldog az életem. Lelkes vagyok!! Végre!!!

Türelem

Tegnap nem volt jó napom. Pedig tízmilliószoros nap volt. Nagy volt bennem a feszültség, a türelmetlenség. Kaptam több feladatot a munkahelyemen és nagyon nem akaródzott velük foglalkozni. Ma viszont jobb kedvvel ébredtem. A nap is kisütött és beszéltem telefonon a szellemi vezetőmmel, aki mindig nagy hatással van rám. Amikor vele vagyok, jobb embernek érzem magam. Megszületett a döntés bennem, hogy elengedem a mostani munkahelyemet és ezzel az eddigi berögződéseimet. A határidő, amit kitűztem magamnak, még nagyon messze van, mégis, türelmetlen vagyok, várom a változást, amitől amúgy félek is. Ma reggel megnéztem magam a tükörben, hogy milyen jó a hajszínem, és rögtön arra gondoltam, hogy a fodrászt talán majd nem engedhetem meg magamnak a jövőben. Egzisztenciális félelem. Tegnap amúgy azt is kitaláltam, hogy egy alapítványnál vállalhatnék 4 órás munkát, emellett tartanék órákat, és akkor nem a teljes bizonytalanságba ugranék fejest. Találtam is egy megfelelő álláshirdetést, de az alapítvány céljaival nem tudok teljesen azonosulni, ráadásul január 1-től keresnek embert, amit én még nem tudok vállalni. Amíg nem vesszük fel a lakáshitelt, muszáj a helyemen maradni. Mindegy, ez is egy jó irányvonal, egy jó gondolat, meglátjuk, lesz-e belőle valami. Felvettem a kapcsolatot két játszóház tulajdonossal, ezekből is lehet valami. A hétvégén megyek egy képzésre, ami a jövőbeli terveimhez kell. Szépen haladok előre, lépésről lépésre. Nem szabad siettetni ezt a folyamatot, minden meg fog történni, akkor és ahogyan kell. Érzem, hogy ezt a változást már nem tudom és nem akarom elkerülni, érzem, hogy meg fog történni. De abban is hiszek, hogy nem szabad erőltetni a dolgokat. Szépen elrendeződik minden. Elindultak az energiák az univerzumban. Bízni kell Istenben, az isteni gondviselésben. Most is jó helyen vagyok. Ez a hely alkalmas arra, hogy felkészüljek a jövőbeni feladataimra. OK, kapok néhány feladatot, amiket el kell végeznem, de könnyedén meg tudom csinálni. Emellett sok időm van magamra, tudok foglalkozni az online kurzussal, az önvizsgálattal, tudok tervezgetni, feltöltődni, felkészülni. Jó helyen vagyok. Türelmes vagyok. Hálás vagyok.

Karrier tanácsadás

Tegnap egy jógás társamnál voltam karrier tanácsadáson. Megszületett már bennem a terv, hogy 15 év munkaviszony után 2020. szeptember 1-jén új életet kezdek, egyre inkább kirajzolódik a "hogyan tovább" is, de úgy éreztem, hogy van bennem egy jó adag belső bizonytalanság, félelem ennek kapcsán, ezért gondoltam, hogy jó lenne egy szakemberhez fordulni.

A hölgy elsőre is szimpatikus volt, de amilyen beleéléssel, intuícióval járt el a családállítási résznél, az egyenesen döbbenetes volt. A találkozó elején felvázoltam a helyzetemet, a pályaválasztásomat és az eddigi szakmai életutamat. Elmondtam, hogy az egyetemet az anyukám választotta nekem, a munkahelyeimre pedig csak úgy sodródtam. A bevezető után meditációs rész volt, ahol egy dobozt kellett elképzelni - nos, a doboz nálam nem annyira működött, de előjöttek olyan képek, amik segítettek. Megjelent előttem a 7-8 éves kislánykori önmagam képe, aki fél és egyedül érzi magát. Gondolatban oda kellett mennem a kislányhoz a felnőttkori önmagammal, megvigasztaltam, megszeretgettem őt és biztosítottam arról, hogy én mindig mellette leszek. Ezt a belső gyermek gyógyító technikát már korábban is alkalmaztam, de most igazán jól működött. A meditáció utáni beszélgetésünkön megfejtettük, hogy a nagymamám elvesztése indította el bennem ezt az elakadást. (Érdekes, mert korábban kineziológusnál is voltam, aki kitapintotta ezt a 7éves korban bekövetkezett elakadást.) Igazából nem a nagymamám halála volt a közvetlen ok, hanem a törés, ami emiatt Anyukámban bekövetkezett. Emlékszem, hogy egy évig gyászolt, folyton fekete ruhában járt, és ahogy nemrég elmondta, a mai napig nem tudta feldolgozni az édesanyja elvesztését. Később, a családállítási résznél a terapeuta megszemélyesítette az édesanyámat, és azt érezte, hogy meg van fagyva, érzelmileg teljesen lenyomja magát, és egyszerűen képtelen örülni az életnek. Ez teljesen jellemző rá. Elmondtam, hogy nem várt gyermekként kevés szeretetet kapott, nehéz élete volt, emiatt próbált nekünk könnyebb életet biztosítani. A terapeuta ezt is érezte, kimondta, hogy édesanyám úgy érzi, hogy ő mindent megadott nekem. Hogy teljes szívéből szeret. Hogy én nagyon is várt gyermek vagyok, az első perctől kezdve akart és szeretett engem. Hogy egész életében azért dolgozott, hogy nekünk könnyebb életünk legyen. Hogy mi boldogan tudjunk élni. Az állításnál előjött még az első gyermekem születését követő időszak, elmondtam neki, hogy mennyire haragszom rá, amiért elvette tőlem a gyermekemet. De azt hiszem, ezt már meg tudom bocsátani neki. Mivel a második gyermekem születése után megvívtam a saját függetlenségi háborúmat és akkor sikerült mindent a saját elképzelésem szerint csinálni, már helyretettem, begyógyítottam ezt a régi sebet. Azt a tanácsot kaptam, hogy képzeljem el, hogy egy könyvet kaptam a szüleimtől. A könyv első része már meg van írva, a felnevelésem során kaptam tőlük mintákat, útmutatásokat, amiket vagy megfogadok vagy nem, de a könyv maradék része még üres, azt nekem kell megtöltenem tartalommal. Egy nagyon erős alapot kaptam tőlük, amire az életem házát már magam építem fel.

A találkozó során oldást is végeztünk, átkódoltuk az eddigi mintát. Megfejtettük, hogy kamaszként és fiatal felnőttként úgy éltem, hogy igyekeztem a szüleimnek megfelelni. Ők sok mindent kitaláltak helyettem, "alám rakták" a dolgokat, hogy nekem könnyebb legyen, én pedig jó kislányként ezt elfogadtam. Ezzel együtt azonban a belső hangomat elnyomtam, a belső erőm nem tudott megfelelően kialakulni. Azt is tanácsolta a terapeuta, hogy gyűjtsem össze azokat a múltbeli eseményeket, amikor igenis bátor voltam és önmagamra támaszkodva egyedül megoldottam fontos helyzeteket. Az egyetemen ilyen volt az Erasmus ösztöndíj, amit én találtam ki, megvalósítottam és az önállóságom felé vezető út első lépését ezzel megtettem. Ilyen volt, amikor a férjemmel kitaláltuk és megoldottuk a lakásvásárlást. Ilyen volt a 2013-as munkahely váltás, amikor vezető pozícióból mentem át új helyre. Ilyen volt, amikor a második gyermekem születése után konfrontálódtam a szüleimmel és felvállaltam önmagam. És ilyen lesz a jövő évem is, amikor felmondok a munkahelyemen és szabadúszó leszek.

A meditációs rész alatt vizualizációs gyakorlat is volt, gondolatban lementünk először Földanyához, megkaptam tőle és elhelyeztem a szívemben a puha, meleg narancssárga gömböt, a biztonság érzését. Utána pedig felmentünk a Teremtőhöz, akitől egy gyöngyház fehér színű, hatalmas esernyőt kaptam, ami a változást jelképezi. Ez az esernyő megvéd engem mindentől, körülölel, ugyanakkor pajzsként használva tudok vele előre menetelni, harcolni, ha erre lesz szükség.

A konkrét pályaválasztási tervem kapcsán azt javasolta a terapeuta, hogy írjam össze pontosan az elképzeléseimet, legyen anyagi tartalékom és B tervem is. A félelem, amit érzek, az természetes, mindenkiben jelenlévő érzés, csak nem kell engedni, hogy elhatalmasodjon rajtam. Azt mondta, hogy szerinte első lépésben érdemes lenne minél többféle foglalkozást tartani, különböző helyszíneken, hogy tapasztalatot szerezzek és pontosítsam az elképzeléseimet, mielőtt egy konkrét helyet megnyitok. Elmesélte, hogy ő jelen volt annak a jógastúdiónak a születésénél, ahol most én is órát tartok. Nagyon sokszor volt egyedüli jógázó annak a csodálatos jógaoktatónak az óráján, aki nemsokára már a jógaközpont vezetője lesz. A Mesteremnek tekintett jógaoktató is egy óvoda tornatermében kezdett el tanítani, nem azzal kezdte, hogy megépíttette a kétépületes jógaközpontot. Lépésről lépésre kell haladni, először kicsiben kell kezdeni. Így fogok én is eljárni. Óvodákban, iskolákban, művházakban és jógastúdiókban fogok órákat tartani. Elkezdek tanítani, ahogy azt mindig is szerettem volna. És szép lassan kialakul majd minden.

Nagyon hálás vagyok a tegnapi alkalomért, nagyon sokat kaptam a terapeutától: odafigyelést, megértést, tisztánlátást, útmutatást és bátorítást. Hálás vagyok érte. Köszönöm.

Karrier

Múlt hétfőn álltam vissza munkába, ami úgy megviselt, hogy péntek este zokogva adtam elő a mentális segítőmnek, hogy ezt így nem bírom tovább. Hogy 19 éve élem ezt a bal agyféltekés, racionális életet, azóta próbálom eljátszani, milyen jó jogásznak lenni, pedig ez egyáltalán nem én vagyok. Persze fellelkesedtem, elkezdtem tervezgetni, hogy majd kerekítő programokat és babás jóga foglalkozásokat fogok tartani, sőt, nyitok egy, a Varázskerthez hasonló helyet a IX. kerületben és milyen jó lesz, ebből fogok megélni. Még ma reggel is ezt tervezgettem, de aztán bejöttem a munkahelyemre, és kellemes élmény ért. Egy órán keresztül beszélgettem a kollégáimmal, akik értelmes, jól felkészült, kedves emberek. A főnököm is egy, a szakmája iránt lelkesedő és abban tapasztalt, emberileg nagyon rendes ember. Van kényelmes irodám, egy csendes szobatársam, gyerekbarát munkaidőm és jó fizetésem. Mi mást akarnék?

OK, lehet, hogy létre tudnám hozni azt a helyet, amit megálmodtam. De rengeteg pénzbe, energiába, idegeskedésbe kerülne. Mindig irigyeltem a húgomat és a férjét, amiért olyan munkát végeznek, amit szívvel-lélekkel csinálnak, ugyanakkor nem tudnám azt az életet élni, amit ők. Most délután 4-re együtt otthon van a család. Van idő együtt játszani, beszélgetni, főzni, kikapcsolódni, hétvégére közös programokat szervezni. És van viszonylag sok szabadnap, szükség esetén el tudok menni táppénzre és munkaidő alatt a privát érdeklődésemre is jut idő. Ezzel szemben, ha vállalkozó lennék, minden egyes forintért meg kellene küzdeni. Ha be is indulna a biznisz, ami minimum fél év, akkor is probléma lenne, hogyan termelem ki a bérleti díjat, az alkalmazott bérét (mert egyedül nem tudnám csinálni!), délután mikor tudok végezni, a hétvégi zsúrokra ki fog kinyitni, ki fog takarítani és egyáltalán, jövő héten jönnek-e emberek.

Azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy van egy ilyen álmom, ezt nem vetem el és B tervként kicsit tovább dédelgetem. De most nem vágok bele a kivitelezésbe. Adok magamnak időt, legalább fél évet, hogy megtapasztaljam, milyen érzéseket vált ki, ha továbbra is itt az irodában dolgozom. Megpróbálom ezt a szakterületet elsajátítani, és ha nem tudunk megbarátkozni, akkor kipróbálok más területet házon belül. Apropó, barátság. Sok régi ismerősöm dolgozik az épületben, mindenkinek írok egy bejelentkező e-mailt, hogy lássák, itt vagyok. Akikkel jóban voltam, azokkal elmegyek ebédelni is, ismerkedem, barátkozom. Megtalálom az emberi oldalát a munkának. Hiszen csak rajtam múlik, hogy mit hozok ki az itteni lehetőségekből! Most ebbe rakok energiát, de nem csak túlélni, megúszni próbálom a napokat/heteket, hanem tudatosan alakítani. Szakmailag és emberileg is.

Felismerés

Tegnap este Apósomék fürdőszoba tükre előtt némán ordítva zokogtam. Átéltem a fájdalmat amiatt, hogy engedtem, hogy az első kisbabámat elvegyék tőlem. Nem tudtam, hogy "és az anya gyermek nélkül mondd, mit ér?". Füldugóval próbáltam aludni a hálószobában, hogy ne halljam, amikor a kisbabám sír. Szörnyű érzés volt, és nem ismertem fel, mennyire szörnyű érzés lehetett a kisbabámnak. A mai napig nincs ugyanolyan kapcsolatom vele, mint a másodszülöttemmel. Őt már nem engedtem el...
De nem csak emiatt bőgtem. Újraéltem annak fájdalmát, hogy engem is ugyanígy elszakítottak az édesanyámtól. Mert újraélesztettek születés után. Elvettek tőle, pedig csak arra vágyt, hogy a mellkasára vegyen és hozzá bújhassak...
Három napja viszont spontán átöleltük egymást Anyukámmal, kacagtunk együtt, őszintén együtt örültünk, éreztem a szeretetét, csodás érzés volt...
És most Apósoméknál a nagylányom mellett alszom, átölelem és feloldódom az érintésében...

Talán a sebek begyógyíthatók.

Reflexológusnál

Az első találkozásom ezzel a reflexológussal katartikus volt, mély hatást tett rám, 8 hétig nem is mentem el hozzá újra. De most éreztem, hogy mennem kell, és tényleg jó volt. Eleinte kicsit döcögősen indult a beszélgetés, de aztán sikerült megnyitnia és ismét fontos dolgokról esett szó.

Ma azzal a témával mentem hozzá, hogy kicsit nehezen értek szót a gyerekeimmel, előfordul, hogy kiabálok velük, amit mindig megbánok. Azt mondta Viki, hogy ilyenkor soha nem szabad bocsánatot kérni tőlük utólag, mert az olyan, mint amikor az egyik szülő tilt valamit, a másik pedig enged. Ha egyszer valamiért leordítottam a fejüket, akkor legközelebb is szóljak rájuk, ha hasonló szituáció van, de szóljak halkabban. Aztán még halkabban, aztán elég lesz talán egy nézés vagy egy krákogás, és tudni fogják, mi a helyzet. Igazából persze megint az van, hogy bennem van a feszültség, én nem vagyok kiegyensúlyozott, és ilyenkor a gyerekek tükröt tartanak és ők is megborulnak.

Nagyon nehéz és nagy felelősség, hogy az anyának mindig jól kell lennie. Emlékszem, egyszer régen azt mondtam egy barátomnak, hogy akkor szeretnék gyereket, amikor már önmagammal tisztában vagyok. Hát, nem tudom, valaha eljön-e ez az állapot. Elpanaszoltam Vikinek, hogy én már annyit dolgoztam magamon, annyi terhet letettem, de mégis mindig jön az újabb elakadás. Ő azt mondta, hogy azért van ez, mert még mindig nem szakítottam el magamat az anyámtól. Megint az anyám. Szegényt annyit bántottam már, tényleg, őszintén szeretnék eljutni odáig, hogy a szemébe nézek, azt mondom neki, hogy szeretem és hálás vagyok mindazért, amit kaptam tőle, és utána megölelem. Azt hiszem, ezt a jelenetet kell a képzeletemben sokszor eljátszani, és akkor talán tényleg megnyílik a szívem felé. Mert az eszemmel már elfogadtam és megértettem, miért viselkedik úgy, ahogy. De a megbocsátás, az érzelmi-lelki egyesülés még nem történt meg.

Önmagamat kellene annyira szeretni és értékelni, hogy ne az ő értékítéletétől függjek. Szükségem van már arra, hogy a külsőmmel többet foglalkozzak, hogy újra szép ruhákban járjak és kisminkeljem magam és ékszereket hordjak és jó illatú legyek. Elég volt már a melegítőből és a négy falból. De lehet, hogy csak szeretnék újra olyan magabiztos és (viszonylag) felszabadult lenni, mint az első terhességem előtt. A terápia hatására mertem továbblépni a fojtogató munkahelyi közegből, egy igazán felszabadító, nyitott és csajos közegbe kerültem, ahol a játékos és szociális énem előtérbe kerülhetett. Abban a néhány hónapban igazán jól éreztem magam a bőrömben, nem csoda, hogy akkor sikerült teherbe esnem.

Most Viki azt mondta, hogy az életre szóló csomagban a fogantatás előtti 9 hónap, a terhesség 9 hónapja és az első 12 hónap a legfontosabb. Amit az anya (és az apa) abban a 30 hónapban érez, az örökre meghatározza a gyerek érzelmi beállítottságát. Azt is mondta, hogy az ember életében 7 éves periódusok vannak, amik hullámzó módon alakítják az ember életét. Nekem az első 7 évem végén nagy törés volt, hogy anyám egy évig elmerült a gyászában, és ezzel eltávolodott tőlem. A második 7 évemet meghatározta a szüleim veszekedése, ami súlyosan csorbította a biztonságérzetemet. 14 éves koromtól 21 éves koromig nagyjából önazonos voltam, az egy jó időszak volt az életemben. 21-től 28 éves koromig a munkahelyemen tengődtem és kerestem a helyemet, évek teltek el úgy, hogy szinte hibernáltam magam érzelmileg, a Sims2-ben éltem ki magam. 28 éves koromtól 35 éves koromig intenzív önismereti folyamatban voltam, kezdtem megismerni és felvállalni önmagamat. És főleg: anya lettem!! Nem tudom, hogy a mostani 7 éves periódusom hová fut ki, de azt hiszem, azt érzem, most ismét, még mindig nagy önismereti munka vár rám. Meg kell találnom a helyemet a világban. Már nem tudok másképp, csak őszintén létezni. Ki vagyok én? Mit szeretnék elérni ebben az életben? Ezekre a kérdésekre kell választ találnom. És most azt érzem, hogy ebben segít nekem Viki. Jövő héten újra megyek hozzá.

Újabb réteg

Éreztem: itt az ideje reflexológushoz menni. Azt hittem, kicsit megnyomogatják a talpamat. Ennél sokkal több történt. Elindult bennem egy folyamat, ami ismét közelebb visz önmagamhoz. Lehámozok egy újabb réteget a mája fátylából.

Kitapogatta a pajzsmirigy betegségemet. A Hashimoto szindróma azt jelzi: az idő szorításában érzem magam. Azt mondta, gyengének érzi a petefészkeimet. Stimulálta, erre ma újra menstruáltam. Érezte az epeköveket, azóta nyilallást érzek ott. Remélem, tisztulnak, ürülnek a mérgek. Ez a düh és a mérgelődés miatt van. Érezte a gyomromat, felfúvódást, teltségérzetet. Azt mondta, valamilyen érzelmet elvágtam. Azt hitte, az első szerelmemet engedtem el, de azt hiszem, inkább az anyámmal való kapcsolatom átrendeződését érezte. Azt tanácsolta: küldjek szeretetet anyám felé gondolatban minden nap. Bárcsak eljutnánk odáig, hogy egyszer szívből jövőn, melegen átöleljük egymást! Mondtam neki, hogy a múlton már nem akarok rágódni. Az eszemmel már megbocsátottam, de a szívem még nem nyílt meg felé.

Beszéltünk a karrieremről. Azt mondta, akkor találom meg az utamat, amikor tényleg és teljesen megszeretem önmagam. Elkezdtem beszélgetni a tükörképemmel. Ahogy javasolta. Először azt vettem számba, mit nem szeretek a külsőmön. De én nem ez a test vagyok. De a fizikai megjelenésem a lelkiállapotom kivetülése. Aztán felsoroltam több jó tulajdonságomat. Szeretnék lelkiismeret-furdalás nélkül élni. Sokat fejlődtem, már őszinte vagyok magamhoz és egyre inkább felvállalom magam mások előtt is. Engedem, hogy lássanak. Már nem félek kommunikálni. Már nem akarok elrejtőzni.

Szeretném magam igazán megszeretni.