Az anya a forrás

"Ha hibázott is, irántad érzett anyai szeretete vezérelte. S nem a fiú dolga, hogy anyján ítéljen. Ha mégoly sötét bűn terheli is az anyát, fia sohasem fordulhat el tőle, nem tagadhatja meg! Az anya a forrás, az életadó. Önmagát teszi semmivé az, aki gyűlölettel fordul szembe az édesanyjával."

A Rámajánából való az idézet, Ráma herceg szól így fivéréhez, akit az anyja cselszövése emelt a trónra. Ezt olvastam tegnap este, gondoltam, egy kis kellemes, pozitív olvasmány segíti majd az álmomat. Hát, nem így lett. Eleve feszült voltam, de ettől az idézettől elkezdtem sírni, és annyira felkavart, hogy több mint egy órát feküdtem az ágyban, mire el tudtam aludni. Néhány napja olvastam vissza a blogomat, csodálkozva fedeztem fel, hogy egy évvel ezelőtt milyen intenzíven foglalkoztatott az anyámmal való kapcsolatom. Nyáron volt egy komoly beszélgetésünk, úgy érzem, azóta elfogad felnőttként, és nagyobb megértéssel fordulunk egymás felé, elmúlt a harag belőlem. De most ez az idézet ismét felkavarta az álló vizet. Emlékszem, amikor terápiára jártam, sokszor voltam dühös, mert ha előkerült valami trauma, elakadás, akkor úgy éreztem magam, mintha a leülepedett állóvizet felzavartam volna. Minden homályos lett, piszkos, kellemetlen. Dühös voltam, hogy ezt újra és újra át kell élnem. Dühös voltam, mert soha nem értünk a végére, mindig előkerült valami újabb csomó a múltból. Most ugyanezt a dühöt éreztem tegnap este. Nem tudom, hányszor kell ezt még átélnem. Úgy érzem, nagyon sokat tettem már azért, hogy a rossz beidegződések, emlékek a helyükre kerüljenek, mégis, olyan, mintha a múltam megbéklyózna, és megakadályozná, hogy szárnyaljak a jelenben. Még mindig szorongok, még mindig rágódom, még mindig emésztem magam, még mindig nincs elég önbizalmam, még mindig félek felvállalni önmagam. Mikor kezdek el már végre élni??

Édesanyámmal kapcsolatban azt kérem Istentől: "add, hogy tiszta szívből szeretni tudjam az Édesanyámat!" Számba vettem, mi mindent tett értem, amiért hálás vagyok:
1. nagyon szerettem, hogy amikor kicsik voltunk, esténként mesét olvasott nekünk;
2. emlékszem, milyen jókat pancsoltunk esténként a kádban a húgommal, ő pedig ott ült mellettünk;
3. nagyon csinos ruhákat varrt nekünk, sokszor ugyanolyat kaptunk a testvéremmel, amiket nagyon szerettünk;
4. csodaszép tortákat készített a születésnapunkra, mindig másat, mindig különlegeset;
5. rengeteg szép helyre elvitt, kitalálta az úti célokat, és felolvasta a sok-sok tudnivalót az útikönyvekből;
6. megtanított főzni és a házimunkát elvégezni;
7. varrt nekem Hófehérke és királylány jelmezt a farsangra;
8. isteni almás pitéket sütött vasárnaponként;
9. rendszeresen jártunk színházba és egyéb kulturális programra;
10. elvitt a zeneiskolába - a zongorázás és később az énekkarban éneklés sok örömöt okozott nekem;
11. vasárnaponként korizni mentünk télen, ezek nagyon jó alkalmak voltak.
És ami a legfontosabb: tudom, érzem, hogy mindig szeretett, mindig jót akart nekem, mindig a gondolataiban voltam, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. És ez most is így van. Sokszor megbántottam, számon kértem, szemére hánytam dolgokat, haraggal fordultam felé. Édesanyám, kérlek, bocsáss meg ezért! Hálás vagyok neked, amiért a világra hoztál, életet adtál nekem. Hálás vagyok, amiért felneveltél, szeretettel, odafigyeléssel, türelemmel. Hálás vagyok neked azért, mert a mai napig gondoskodsz rólam, és szereted az én gyermekeimet is. Nagyon szeretlek. És nagyon megbántam, amiért olyan sok bánatot okoztam neked. Ezentúl nem foglak bántani. Megígérem.

Önmagam

Legutóbb nagy lelkesedéssel leírtam, hogy létrehozok majd egy anyabarát helyet, ahol lesz kerekítő, babaangol meg gyerekjóga. Az ötletemet megosztottam a férjemmel és a húgommal is. Továbbra is jó ötletnek tartom, de annyit változott a koncepcióm, hogy nem kell rögtön ekkorát harapni, lépésenként kell elindulni. A változás, a változtatás elkerülhetetlen, de ezt önmagamon kell elkezdeni.

Négy éve már, hogy megszereztem a jógaoktatói oklevelet. Az egy éves képzés hatalmas lelki fejlődéssel járt együtt, aminek az eredménye először egy munkahely váltás volt, majd sikerült végre teherbe esnem. Persze emiatt az oktatást nem kezdtem el. Most viszont folyamatban van egy kiegészítő képzés, és úgy tűnik, ez is nagy hatással van rám. Már maga a jógaközpont olyan hely, olyan spirituális rezgésekkel, hogy ott valahogy mindig más, jobb embernek érzem magam. Eddig két délutánt és egy teljes napot töltöttem ott, de máris mantrákat hallgatok, és komolyan fontolgatom, hogy áttérek a vegetariánus táplálkozásra. Az elmúlt néhány főzésnél megcsapott a hús és a máj dögszaga, nem szívesen dolgoztam fel őket, emellett most a szellemi töltekezés mellett szerencsére a fizikai éhségem alább hagyott, az augusztusi zabálás után visszataláltam a normál adagokhoz. Arra gondoltam, hogy kipróbálok minél többféle vega ételt, aztán ha késznek érzem magam, jövő évtől teljesen elhagyom a húst. A tejtermékeket és egyelőre a tojást, gombát, hagymát is meghagynám, aztán majd meglátom, merre tovább.

A mostani képzés is elindított bennem egy tisztulási folyamatot, ami eleinte azzal jár, hogy feszült vagyok, magam sem tudom, mi a bajom, csak valami feszít. Aztán szépen lassan elkezd kioldódni belőlem a feszültség, és utána megnyugvás következik. Ilyenkor érzem a lelki fejlődést. Most talán a további fejlődéshez már a testem megtisztulására is szükség van. Kipróbálom, hogy eleinte kevesebb hússal, majd hús nélkül milyen tapasztalásaim lesznek. És ha sikerül feljebb lépnem, akkor szeretném megkezdeni a tanítást is. Azt még nem tudom, hogy gyerekeket vagy felnőtteket tanítanék szívesen, de heti egy este beleférne már az időmbe. A férjem ajánlott egy közeli jógastúdiót, kiderült, hogy egy régi kolléganőm tart is ott hetente órákat. Az a tervem, hogy a továbbképzés után megkeresem őt és megérdeklődöm, hogy tarthatnék-e esetleg én is ott órákat. Olyan jó lenne, ha összejönne!

Ötlet

Szeretnék egy helyet létrehozni. Megalkotni. Kitalálni. Megvalósítani. Egy olyan helyet, ahol én jól érezhetem magam és ahol mások is jól érezhetik magukat. Korábban is gondolkoztam már ezen, akkor ahhoz a babamama klubhoz hasonló helyet képzeltem el, ahová járunk. De akkor se pont olyat akartam, részben azért, mert én is csak azért járok oda, mert nem találtam jobbat. De most, a kádban ázva úgy érzem, közelebb kerültem az álmom megfogalmazásához.

Az elmúlt hetekben-hónapokban azzal áltattam magam és azt terjesztettem ismerősi körben, hogy egy év múlva visszamegyek dolgozni és konzul leszek, külszolgálatra készülök. De igazából nem akarok konzul lenni. Semmi kedvem formanyomtatványokat töltögetni és valójában külföldön sem szeretnék élni. Jó nekem itthon. A lakásunkban. Nagyon szeretem. Csak azért találtam ki ezt, mert ez végre egy konkrét cél volt, amit meg tudtam fogalmazni. De ez nem én vagyok. Jó lenne már elszakadni attól, hogy a végzettségemre és a nyelvtudásomra alapozva próbálok valami karriercélt megfogalmazni. Az egyik kedvenc filmem a Szerelmünk lapjai. Ebben van egy jelenet, amikor a férfi főhős a nőnek szegezi a kérdést: TE MIT AKARSZ? Te mit akarsz? Na, erre a kérdésre kellene nekem most már sürgősen meglelni a választ. Mert az anyaság klassz, erre tényleg vágytam és nagyon boldog vagyok, hogy ennek a két csudi csajnak az anyja lehetek, de ez nem elég. Meg kell találnom, hogy mi tesz boldoggá. Muszáj megtalálnom, mert ha tovább vegetálok és sodródom, akkor sohase leszek boldog. A lányaim miatt is muszáj. Meg kell nekik mutatnom, hogy mire vagyok képes. Ki kell találnom és meg kell valósítanom magam. Még két évig fizetés nélküli szabadságon vagyok, most tudom elkezdeni ezt. Ha nem jön be, max. visszamegyek az irodába.

Szóval, egy helyet szeretnék. Bennem nincs annyi tudás és nem vagyok ahhoz elég szuggesztív alkat, hogy önmagamat eladjam. Van némi tehetségem az íráshoz, de az írók otthon alkotnak négy fal között, én pedig emberek között szeretnék lenni. A jógaoktatás is egy lehetséges irány lenne, de ebben nincs tapasztalatom, és nem is élek jógi életet, nem lennék hiteles ebben a szerepben. Szervezni viszont jól tudok. Benne vagyok egy Facebook csoportban, ami vállalkozó mamikat tömörít. Arra gondoltam, hogy ott szétnézek, ki mivel foglalkozik - annyira széles a paletta! És azoknak, akik kisgyermekes anyáknak nyújtanak szolgáltatásokat, de nincs állandó helyszínük, azokat tömöríteném egy helyre. Egy olyan helyet képzeltem el, ahová a kisgyermekes anyukák eljárhatnának és ott jól érezhetnék magukat. A gyerekeknek meghirdetett órarend és program kell, mert csak azokra mennek el, de a helyet az anyukákra kell optimalizálni. Legyen letisztult, szóljon valami kellemes (felnőtt!) zene, kapjanak a betérők egy bögre kávét, teát, le tudjanak ülni, tudjanak beszélgetni, kicsit megpihenni, feltöltődni. Kapjanak ott információt egy termékről vagy szolgáltatásról, ki tudjanak próbálni arckrémeket, szappanokat, sminkterméket, akármit, mindeközben pedig a gyerekek is lehessenek ott. Őket is le kell kötni. Mindkettőjükről szóljon, de elsősorban az anyákról. Mert jó a ringató foglalkozás, de elsősorban a társaság miatt jár mindenki. Jó a nagyobb gyerekeknek a mozgásfejlesztő program, de miközben a gyerek jól érzi magát odabent, anyu kint fészbúkozik egy kényelmetlen széken. A korcsoport belövése nagyon fontos. Az is lehet, hogy napközben, délelőtt inkább a 0-3 éves gyerekek szüleit célozzuk, míg délután az ovisoknak nyújtunk programot. A babamama jóga vagy torna jó program lehet délelőtt, ahogy a ringató is. Vagy valami babás angol, abból is sokféle van már. Lehetne egy kirakodórész, ahol polcpénzért cserébe bemutathatnánk a célcsoportnak szóló termékeket. A játszóházat sem tarkabarka, kínai, zenélő műanyag cuccokkal tömném tele, hanem minőségi, különleges játékokkal, amiket akár ott meg is lehetne vásárolni.

A megvalósítás első lépése: átböngészem a FB csoportot, és kigyűjtöm a célcsoportnak szóló termékeket, szolgáltatásokat. Az ezeket áruló, kínáló anyukákat célzottan megkeresem, és elkezdünk együtt brainstormingozni. A célcsoportnál is keményebb dió talán a megfelelő helyszín megtalálása. Ebben is kérem majd a tanácsukat. Legyen ez az első számú házi feladat. A fejleményekről majd írok.

Kimerültem

Kimerültem, elfáradtam. Testileg és lelkileg is. Mostanra felzabálták a lelkemet a monoton napok, a felnőtt társaság hiánya és persze a kialvatlanság. Már nem tudok honnan töltekezni. Isteni szerencse, hogy januarban rátaláltam a mozgásra, az hetekig keretet, ütemet adott a napjaimnak és nem utolsósorban sikerélményt. Sikerült hetente 3x tornázni, majd mellette futni is, és szépen lement 8-9kg. De persze ezt is meguntam, ebbe is belefáradtam. Az utolsó program végét már eléggé ellógtam, a diétát rég nem tartom. Szépen gömbölyödöm is vissza. Ma reggel kijöttem futni, de katasztrofálisan ment. Sajnos a csekély társasági életemnek is lőttek nyáron, a nagylányommal látogatott torna foglalkozások és a babás programok is szünetelnek szeptemberig. És lassan vége a bölcsinek, ami előhozta az eltemetett lelkiismeret-furdalásomat, hogy miért kellett olyan kis mazsolaként beadni Zsófit a bölcsibe. Mostanában is túl szigorú vagyok vele, szeretnék jobban a kedvében járni. A gyerkőcök szenzora egyébként elképesztő, amióta kimerült vagyok, még jobban húznak felém, jönnek, lógnak rajtam. Szeretem őket nagyon. Hálás vagyok, hogy az édesanyjuk lehetek. És szeretném elkezdeni írni a macis mesét...

Kérd és megadatik

Hiszek a fenti törvényben, szóval leírom, ami mostanában foglalkoztat, aztán majd csak kiforrja magát belőle valami.

Szeretnék valami elfoglaltságot találni, ami csak rólam szól, ami örömöt okoz, épít és előre visz. Január közepétől rendszeresen tornázok, lassan két hónapja futni is járok, a fizikai kondim sokat javult. Fogytam 8 kilót, jobban érzem magam a bőrömben, szóval, jó irányban haladok. De most már kellene valami a lelkemnek is, valami szellemi elfoglaltság. Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy saját vállalkozást kellene indítani. Annyi mindenre gondoltam már: kezdetben családi napközit akartam nyitni, aztán baba-mama klubot, akartam jógát oktatni és pékséget nyitni. Jó lenne valamit megalkotni, megszervezni, létrehozni, működtetni. De valahogy egyikhez se éreztem elég motivációt. Eddig. De most rátaláltam egy FB csoportra, ami vállalkozó anyukákat fog össze, és így újra elkezdett bennem motoszkálni ez a gondolat. Először meg kellene találnom, hogy melyik terület számomra a legmegfelelőbb. Hirtelen most két dolog jutott eszembe: 1) a csoportban meghirdettek egy adminisztrátori állást, ami egy szimpatikus kezdeményezéshez kapcsolódik. Úgy gondoltam, jelentkezem, aztán ki tudja, lehet, hogy ez összehoz olyan emberekkel, akik inspirálnak majd a további lépésekre. 2) elmehetnék egy coach-hoz, akivel átbeszélnénk az erősségeimet, érdeklődési területemet, és talán együtt kitalálhatnánk, merre tovább.

Mindig az tart vissza, hogy a saját vállalkozás üzemeltetése teljes ember kíván, ami talán túl sok időmet elvenné és nem hozná fixen azt a pénzt, amit a biztos állásom nyújt. Másrészt a szakmámban is várhatnak rám még olyan kihívások, amik érdekesek lehetnek és amikről talán nem akarok lemondani. De felfoghatom úgy is, hogy most van időm kipróbálni magam. Van egy bő évem, ami akár kettő is lehet, mielőtt vissza kell mennem dolgozni. Az elég idő ahhoz, hogy elinduljak ezen az úton, aztán ha nem lesz belőle semmi, még mindig marad a jól fizető állás. Igazából eddig soha nem végeztem olyan munkát, ami igazán örömöt okozott volna. Jó lenne megtapasztalni, milyen az, amikor szárnyal a lelkem, amikor kiteljesedhetek. Ilyen téren is példát szeretnék mutatni a lányaimnak, ne úgy nőjenek fel, hogy anya utálja a munkáját, de a pénzért bejár. Annyira nem vagyunk ráutalva a fizetésemre. Ez csak kifogás. Valamit kitalálok és belevágok!!

Végre otthon

Ilyen még nem volt: közel fél évig nem voltam otthon, a szülővárosomban. Most viszont sikerült 4 napot eltölteni a szülői házban , nyugiban, kellemesen. Igazán jól esett. És úgy érzem, hogy az Anyukámmal is helyükre kerültek a dolgok, elsimultak a hullámok, újra béke van. Véééégreee!! Köszönöm.

Ui.: lassan elkezdem a macis mesét megírni...

Jövőkép

Azt mondják, hogy a vágyak, álmok teljesülnek, csak pontosan meg kell fogalmazni, hogy mit szeretnénk. Én most megteszem. Most, hogy itthon vagyok, sokat gondolkodom azon, mi lesz, hogy lesz a jövőben. Jövő ősszel szeretnék visszamenni dolgozni, és amíg kicsik a lányok, addig 6 órás munkarendben szeretnék valami könnyed, nem túl megterhelő munkát végezni. Aztán amikor 8 és 10 évesek lesznek, szeretnék megpályázni egy külföldi állást, hogy 4 évet eltölthessünk angol vagy német nyelvterületen. Ez nyelvtanulás szempontjából jót tenne a gyerekeknek és szélesedne a látókörük is. Fontos, hogy akkor menjünk ki, amikor már itthon megtanulnak szépen írni és olvasni magyarul, valamint, hogy a kamaszkorukra, amikor fontos lesz a pályaválasztás, hazajöjjünk. Utána fokozatosan ki kellene építeni a megtakarításunkat, a jövőbeli vállalkozásunkat. Jó lenne venni vagy 2 lakást, amit később a lányok használhatnának, addig pedig ki lehetne adni albérletbe. Emellett kellene nyitni egy pékséget/kávézót a környéken, ami nagy hiány, és szerintem jól menő üzlet lenne.

A fentiekből kiderül, hogy harmadik gyereket nem tervezünk. Sokat gondolkodtam rajta, de most a kettő felé billen a mérleg. Már elkezdtünk velük kimozdulni, voltunk együtt kirándulni és meg volt az első wellness hétvége is, ezt a vonalat szeretném erősíteni a jövőben: minél több aktív élmény együtt. Szuper kismacskáink vannak, erős, szerető családunk, okkal bízom abban, hogy tartalmas és szép évek várnak ránk. Így legyen!! <3 <3

Anyák napja

Tegnapelőtt néztük a Terápia sorozat második évadát, amiben a Péterfy Bori által játszott karakter fő dilemmája az anya szerep. A saját anyaságát, kompetenciáját boncolgatja, de előjön a saját anyjával való kapcsolat is. Sok tekintetben magamra ismertem a történetben, ezért ismét az agyamba fészkelődött a saját anyámmal való kapcsolatom. Meg azért is, mert a kisebbik lányom mindig sír, amikor meglátja anyámat, és ez elgondolkodtatott: vajon a kicsi érzi anyám negatív kisugárzását, az erőszakos nyomulását vagy az én érzéseimmel, távolságtartásommal azonosul a gyerek? Mindenesetre a sorozat kapcsán felvetődött bennem ismét a kérdés: miért nem tudom szeretni az anyámat? Sokáig nehezteltem rá, dühös voltam, haragudtam rá, aztán ezek a negatív érzések elmúltak és maradt az üresség. Most sokszor úgy érzem, hogy nem érzek iránta semmit. Közömbös. Mostanában ritkán is beszélünk, jó ha hetente 2x, és valahogy van köztünk egy szakadék. Bennem mondjuk elég mély nyomot hagyott a szülinapomon történt eset, amikor négynapos hétvégén arra nem talált egy-két órát, hogy felugorjon hozzánk és felköszöntsön. Pedig Pesten volt, csak épp a húgoméknál. Most ott a gyerekek körüli fontoskodásban kiélheti magát. Apám azt mondta, hogy ebben semmi szándékosság nem volt, de én akkor is azt éreztem: ennyire nem érdeklem? ennyire nem vagyok neki fontos? Ez napokig fájt, aztán elengedtem. Már belefáradtam, hogy beolvassak neki, hogy vitatkozzak vele. Úgysem ért meg. De igazából nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Szóval, a sorozat kapcsán próbáltam magam az ő helyébe képzelni, és valóban átérzem, hogy neki sem lehet könnyű. Mert én is bezárkózom, elutasítóan viselkedem vele. Belőlem sem árad a szeretet felé és mostanában az érdeklődés sem. De őszintén szólva nekem most nagyon sok energiám elmegy a gyerekeimre, nekem most elsősorban velük kell foglalkoznom, rájuk kell figyelnem. De ugyanakkor ez egy lánc, ha nem tesszük rendbe a kapcsolatunkat, az megmérgezi a jövőnket is. Meg persze itt van az anyák napja. Most hálát kellene adni mindazért, amit tett értem a múltban - á, ezt inkább hagyjuk. Annyiszor próbáltam már megérteni a motivációit, az életét, a döntéseit - valahol ezeket meg is értem, de már nem akarok elemezni. Már előre akarok nézni. Két felnőtt nő kapcsolatát kellene kialakítani, hiszen már nem vagyok gyerek. Javasoltam, hogy utazzunk el velneszezni néhány napra együtt, de nem igazán voltak fogékonyak az ötletre, ezért négyesben megyünk. Na jó, elég zagyva lett ez a bejegyzés. Mint a gondolataim, érzéseim. Valahogy közeledni kellene. Lehet, hogy nekem kellene nyitni felé. De nem tudom, hogyan...

Szív-gyermek

Mostanában többször rácsodálkoztam, felfedeztem és tudatosítottam magamban az érzést, hogy Márti megnyitotta a szívemet. Zsófit sokáig vártuk, őt az eszemmel akartam, de Mártit nem terveztük, ő szerelemből született. És ezt a kettősséget érzem rajtuk. Zsófi olyan, mint én: nagyon érzékeny, mély érzésű, komoly lány, akinek fontos a külső megerősítés, a dicséret, és aki alapból inkább kicsit szomorkásnak tűnik, pedig csak sokszor elgondolkodik. Márti viszont csupa mosoly kislány, könnyen kifejezi a szeretetét, az örömét, persze ugyanígy azonnal látszik rajta az is, ha valami nem tetszik neki. Nagyon tud szeretni, napjában többször bújik oda hozzám, és nyomja az arcomra a babanyálas puszikat. A terápia során fontos felismerés volt, hogy a tetteimet, a mindennapjaimat az eszemmel irányítom, mert ezt szoktam meg, holott számomra nagyon fontosak az érzelmek, mégsem tudom őket jól kifejezni. Az eszem irányít, nem a szívem. Az elmúlt években dolgoztam sokat ezen, egyre inkább felvállalom, megélem az érzéseimet. Most úgy érzem, hogy Mártit, a szív-gyermeket azért kaptam, hogy még inkább segítsen ebben. Ő megnyitotta a szívemet, és segít abban, hogy igazán önmagam lehessek, önazonosan élhessek.

Megbocsátás

A múlt héten kifakadtam a férjemnek, hogy még mindig haragszom az anyukámra. Mert nem tud megbocsátani, továbblépni a veszekedésünkön. Aztán rájöttem, hogy én nem tudok megbocsátani, még mindig forr bennem a harag, ami nagyon nem tesz jót. Megfogalmaztam magamban: jó lenne letenni ezt a batyut, de nem tudom, hogyan tudnám. Erre onnan jött a megoldás, ahonnan nem reméltem: megnéztem a Rossz anyák karácsonya című filmet, aminek az eleje egyáltalán nem tetszett, a közepe kicsit, de a végén jött a katarzis. Az történik ugyanis benne, hogy Amy anyja kicsit túlbuzgó, a lánya beleegyezése, sőt tiltakozása ellenére csinál különféle dolgokat Amy házában, persze az ő érdekében. Amy erre besokall, elkezd ordibálni az anyjával, és kiteszi, kizavarja a házából. Khm, ezen a ponton kezdett ismerős lenni a történet... Az anyuka persze vérig van sértve, Amy pedig az apjának panaszkodik. Erre az apuka elmondja, hogy ő több mint 30 éve szereti a feleségét, Amy anyját, akinek tényleg kibírhatatlan a természete, de a lelke mélyén egy szeretnivaló, kedves nő. A gyerekkora nagyon nehéz volt, ezért próbál folyton kompenzálni, folyton valami fontosat tenni, hogy elismerést, dicséretet, szeretetet kapjon, és ezáltal úgy érezhesse, hogy nem értéktelen. És a legfontosabb terület, amit maximálisan jól akart csinálni, de mégis mindig rossznak érezte magát benne, az a gyereknevelés. Ezen a monológon konkrétan sírtam. Mintha az én anyámról beszéltek volna. Persze eddig is tudtam, az eszemmel felfogtam, hogy ő miért olyan, amilyen, de mindezt kívülről nézni, egy filmben látni, egészen más volt. A film végén persze kölcsönösen bocsánatot kérnek, egymás nyakába borulnak, együtt sírnak... nos, mindez nálunk nem fog megvalósulni, nincs is rá szükség. Azt hiszem, a békülési folyamatnak leginkább én voltam a kerékkötője, az én dühöm, az én haragom. Amit most úgy érzem, sikerült elengedni. Megkönnyebbültem. Hálás köszönet érte.