Elvették tőlem

Amikor terhes voltam és már nagy volt a pocakom, rendszeressé váltak a csípőfájdalmak, amik a szülés óta sem múltak el (hm, ki akartam törölni azt a szót, hogy szülés, gondoltam, én nem szültem, belőlem csak kivették a gyereket - ezt tényleg így érzem. Azt hiszem, el kellene mennem szülésélmény feldolgozó terápiára, amit a szoptatási tanácsadó ajánlott...). Szóval, egy jó ideje kisebb-nagyobb intenzitással fáj a csípőm, és pont ma olvastam a neten, hogy ez annak a lelki állapotban a letükröződése, hogy egy múltbeli állapotot nem tudok feldolgozni, nem tudok továbblépni. Csináltam korábban néhány csípőnyitó jógasorozatot, és akkor iazt mondta az oktató, hogy a merev csípő érzelmi blokkot jelez, ezért számítani kell arra, hogy a lazító gyakorlatok hatására felszabadulnak az elfojtott érzelmek, ami ugye nem kellemes élmény.

Volt már ilyen tapasztalásom, de most nem a jógagyakorlás hozta elő egy elfojtott negatív érzelmemet, hanem a szoptatás. Ma este etettem a Kicsimet, ő már nagyrészt aludt, és elöntött az érzés, hogy milyen jó így összebújva lenni. És ebből rögtön jött a következő gondolat, hogy ez így természetes állapot, amitől a kezdetekkor megfosztottak minket. A kórházban éjjel nem volt velem a kis Drágám, napközben pedig folyton ott volt valamelyik rokon, aki babusgatta. Persze, én is ölbe vettem, próbáltam szoptatni, de nagyrészt nem én dajkáltam. És ez itthon is folytatódott. Nálunk volt Anyukám három hétig, egy ideig a Férjem is szabin volt, így ők felváltva gondoskodtak a babáról, nekem pedig annyi volt a "dolgom", hogy feküdjek, pihenjek, és három óránként megszoptassam. Tudom, hogy ők nem akartam rosszat, nem is akarom rájuk kenni ezt a dolgot, de tény, hogy a mai eszemmel ezt már másként csinálnám.

Most úgy érzem, hogy elvették tőlem akkor a babámat, megfosztottak minket attól, hogy a természetes állapotunkban legyünk, éjjel-nappal együtt. Jó lett volna, ha ő is ott feküdt volna mellettem, akkor szopizott volna, amikor neki jól esik, hagyhattam volna elaludni a cicin, és közben én is pihentem volna. Persze, akkor nem voltam ennek megfelelő állapotban, nagyon fájt a hasam, hosszú hetekig, sőt hónapokig nem tudtam fekve szoptatni a babámat. De most ekkor is ez az érzés keletkezett bennem, hogy így kellett volna lennie. Lehet, hogy akkor hamarabb belejöttem volna az anya szerepbe, lehet, hogy akkor nyugodtabb lettem volna és ettől a babám is nyugodtabb lett volna. Nem tudom. Tény, hogy az első hetek, hónapok történései még mindig nem hagynak nyugodni. Tudom, hogy rosszul csináltam sok mindent, de azért nem haragszom (csak mérsékelten) magamra, mert a legjobb tudásom szerint cselekedtem, Én akkor nem tudtam, mi lenne a helyes. Most már tudom. Ha lesz még babám, akkor vele másként fogom csinálni. A múltat pedig újra lehet írni, a hibákat fel lehet dolgozni, jóvá lehet tenni. Most úgy érzem, nagyon jó a kapcsolatom a kislányommal. Nagyon nagy a szerelem, szeretünk együtt lenni. Olyannyira, hogy már sokszor azt érzem, hogy még nem akarom elhagyni, még nem akarom másra bízni, vele szeretnék még maradni. De már felvették a bölcsibe, nehezebb napokon pedig csak pörgetném az időt... Két hét múlva lesz az első szülői, majd az ott szerzett benyomások alapján döntök.

Második baba?

Mostanában egyre többször gondolok arra, hogy jó lenne egy másik, második gyerek. Ahogy közeledik a bölcsis beiratkozás, egyre többször elgondolkodom: tényleg ezt akarom? Tényleg be akarom adni a kicsimet bölcsibe, én pedig inkább egy hülye monitort fogok bámulni, ahelyett, hogy vele lennék? Nem lenne jó az eredeti terv szerint még egy babát bevállalni, és csak utána visszemenni dolgozni? Mostanában voltunk együtt néhányszor a férjemmel védekezés nélkül, ilyenkor elméláztam azon, milyen jó lenne egy kisfiú, vagy egy hugica a kislányomnak... ugyanakkor, nem nagyon bízom abban, hogy másodjára könnyen és gyorsan teherbe esek. Még mindig nem jött meg, fogalmam sincs, milyen állapotban van a hormonrendszerem, egyáltalán, van-e bármi esélyem is erre. Nem tudom. De ábrándozni, reménykedni szabad. Annyi csodatörténetet hallottam, amikor az első baba nehezen jött össze, a második meg becsúszott... Meglátjuk, mit szán nekünk a Sors. Zsófikánk is meglepetésként érkezett, akkor, amikor nem "dolgoztunk rajta", csak hagytuk, hogy megtörténjen a dolog... Úgy lesz, ahogy lennie kell.