Álmatlanság

A héten nem megyek terápiára, mert egész hetes rendezvényünk van, nem tudtam előre, hogy alakulnak az estéim, ezért inkább nem kértem időpontot. Mostanra kiderült, hogy szerda este simán el tudtam volna menni, de most már mindegy. Legalább lesz egy szabad estém, csütörtök és péntek este úgyis jelenésem van. Mondjuk, ma reggel erősen gondolkodtam azon, hogy felhívom Katalint extra időpontért, mert a két héttel ezelőtti fagyott virágmezős kép óta nem tudok rendesen aludni éjszakánként. Korábban is volt már olyan kép, ami teljesen kiborított, emlékszem, akkor is hetekig padlón voltam, aztán egyszer csak szépen elmúlt. Az a szüleimmel volt kapcsolatos, erős haragot és dühöt éreztem, de ez mostanra szerencsére tényleg elmúlt. A múltkori alkalommal is beszélgettünk a későkamasz koromról, most hétvégén pedig találkoztam is a szüleimmel, és tényleg nem volt rossz érzésem egy kicsit sem.

Nagyon remélem, hogy hamarosan túl jutok ezen a blokkon is, sikerül szépen feloldani a régi rossz emlékeket, és akkor utána könnyebb lesz, és újra fogok tudni aludni. De most nehéz. Főleg úgy, hogy ismét kb. naponta értesülök olyan "örömhírről", hogy XY-nak (is) gyereke született vagy hamarosan fog születni. Ma reggel pl. a tavaly júniusi srác FB oldalát néztem meg, mert eszembe jutott, mert régóta nem hallottam felőle, erre mit olvasok? Hogy márciusra várják a kisfiukat. Persze, örülök nekik, mert 5 és fél éve házasok, a srác lassan 37 éves, tudom, hogy ők is régóta próbálkoznak, de akkor is szar érzés. Miért van az, hogy nekik sikerül, lassan mindenkinek sikerül, csak én toporgott egy helyben?

Rájöttem, hogy ez a kulcs, itt az ideje, hogy én is tovább lépjek. Adtam időt magamnak, hogy lelkileg helyre tegyem magam, ezt a folyamatot nem is hagyom abba, de most már fizikailag is foglalkozni kell a témával. Holnap elmegyek a genetikai vérvételre, munka után pedig benézek a háziorvoshoz, viszem neki a listát, és a lehető legtöbb vizsgálatot próbálom elvégeztetni március közepéig, amikorra konzultációs időpontot kaptam. Nagyon remélem, hogy az a doki tud majd valami értelmeset mondani, tud abban segíteni, merre induljak el. Persze, próbálom addig is a diétát tartani, az étkezésre odafigyelni, de marha nehéz, mivel az is elvonást jelent, amit elég nehezen tolerálok, amikor lelkileg padlón vagyok.

Mindegy, összeszedem magam, erős vagyok, megyek tovább, nem adom fel, megcsinálom! Nekem is lesz kisbabám!

Terápia 17.

Tegnap nem csináltunk képet, mert - ahogy Katalin mondta - annak sírás lenne a vége, ami szerinte nem baj, de tudja, hogy én másként értékelném... Így beszélgettünk az első órában, elmeséltem neki a kedd esti sírós élményemet, beszéltem a félelmeimről, az aggodalmaimról. Próbáltuk feltérképezni, hogy mire vezethető vissza az, hogy tartok az ismeretlentől, az új helyzetektől. Óvodában még vagány voltam, az alsó tagozat is nagyjából rendben volt, de aztán felsőben az a két év, amikor suli után a napköziben rohadtam, ahol csúfoltak. Akkor kezdtem el hízni, a bánatomat az evésbe fojtani.

Ezután a kamaszkorról beszélgettünk, és arról, milyen nehezen ment az elszakadás. És a beszélgetés közben egy érdekes összefüggésre jöttem rá: Anyukám mindig emlegeti, hogy milyen nehezen ment neki az érettségi, épp hogy csak átment, pedig előtte és utána is jó tanuló volt. De azt sohase árulta el, hogy mi történt vele akkoriban, ami ezt előidézte. Lehet, hogy abortusza volt, vagy esetleg olyan züllős korszaka, mi miatt elfordult a tanulástól? Nem tudom, mindenesetre valami olyan történhetett vele, ami törést okozott az életében, és utólag visszatekintve biztosan rájött, hogy rossz irányba is fordulhatott volna az élete. Valószínűleg a túlféltéssel, a rövid pórázzal azt akarta elkerülni, hogy mi is hasonló helyzetbe kerüljünk... Érdekes, hogy erre most jöttem rá. De ami jó, hogy már harag és düh nélkül tudok visszaemlékezni erre az időszakra. Mostanra feldolgoztam ezeket az "élményeket", és megbocsátottam a szüleimnek azért, hogy olyanok voltak, amilyenek.

És a beszélgetés végére rájöttem arra is, hogy már nem félek a babagondozástól. Képes vagyok ellátni egy csecsemőt, az én babámat, képes leszek megadni neki mindent, amire csak szüksége lesz. Nagyon fogom óvni, szeretni, és figyelmes, gondoskodó anyuci leszek. Katalin kérdezte, hogy kihez fogok fordulni, ha kérdésem merül fel, és már tudom a jó választ: az Anyukámhoz, hiszen azt biztosan tudom és érzem, hogy amikor csecsemők voltunk, mindent megadott nekünk, nagyon jó anyuka volt. Abban az időszakban, sőt, egészen a kamaszkoromig mindent jól csinált. És én hálás vagyok neki azért, hogy életet adott nekem. Neki köszönhetem, hogy élek, és neki köszönhetem, hogy ennyire érzékeny, intelligens, értékes ember lettem. Köszönöm, Anya!!!

Valami felszakadt

A múlt heti jégmezős kép még intenzíven él bennem. Tegnap jógatanfolyam volt, de nem mentem, mert úgy éreztem, hogy egy kis szünetet kell benne tartanom, plusz régóta vágytam már arra, hogy egyedül legyek otthon, berakjak valami romantikus filmet, és a kanapén elnyúljak. Nos, így is tettem, elindítottam a Before sunset című filmet, amit már megnéztünk ugyan egyszer Robival, de muszáj volt még egyszer látnom. Az első részét is kétszer néztem meg, igaz, azt amiatt, mert bealudtam rajta. Annyira összetettek ezek a filmek, annyira tartalmas dialógusok vannak benne, hogy érdemes őket többször megnézni, mindig felfedez benne valami finom apróságot az ember. A harmadik részt még nem láttuk, de hamarosan biztosan sort kerítünk rá.

A filmben volt egy jelenet, amikor már a taxiban ülnek, és a párkapcsolataikról beszélgetnek. Akkorra már teljesen megnyílnak egymás előtt, és nem félnek vallani a kudarcokról, a hajdani naiv ábrándok utáni csalódásról. Jesse elmondja Celine-nek, hogy szokta azt álmodni, hogy meztelenül fekszenek egymás mellett, a lány terhes, ő pedig megérinti a bőrét, ami nagyon finom puha. Annyira szépen mondta ezt a fiú, hogy rögtön megjelent a lelki szemeim előtt a jelenet: láttam magunkat a férjemmel, ahogy fekszünk egymás mellett a hálószobában, én az oldalomon fekszem, várandós vagyok, kezem a nagy, gömbölyű pocakomon... És ekkor hirtelen belém hasított az érzés: félek! Félek a terhességtől, és félek a gyerekneveléstől. Nem szeretem az ismeretlen szituációkat, és számomra ez teljesen ismeretlen lenne. Ezért tartok tőle. Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, nem tudom, mit kell egy kisbabával csinálni. Olyan kicsik és védtelenek a csecsemők, azt hiszem, rettegnék attól, hogy valamit elrontok. Később pedig attól, hogy nem adok meg mindent számára, amire szüksége lenne. Hogy hibázok, és nem leszek tökéletes anya. Nagyon mélyről jött elő ez az érzés, elkezdtem sírni, sokáig, sokat sírtam. Még ma reggel a trolin ülve is eszembe jutott a kép és az érzés.

Most megint nagyon nehéz. Megint felszakadt egy seb, ami fáj. Nem tudom, mennyi szenny és mocsok, rossz érzés van még bennem mélyen elfojtva, nem tudom, meddig tart ez a tisztulási folyamat, és egyáltalán, vége lesz-e valaha. Nem tudom, hogy utána jobb lesz-e, könnyebb lesz-e. Sokkal nehezebb ez a terápia, mint ahogy azt képzeltem. Sokáig tart, és fájdalmas a folyamat. És ami ijesztő: elég széles skálán hullámzik mostanában a kedélyállapotom: amikor felszakad egy-egy rossz érzés vagy emlék, akkor utána teljesen magam alatt vagyok, bezárkózom, és senkit nem akarok magam körül. Aztán amikor kezd múlni a fájdalom, nyitott leszek, felszabadult, jól érzem magam mások között. Ma este is megyek Katalinhoz, kíváncsi vagyok, milyen lesz a mostani alkalom.

Kivizsgálás újra indul!

Nemrég találtam egy blog bejegyzést, ami arról szólt - leegyszerűsítve -, hogy az autoimmun betegségek egyik lehetséges velejárója, hogy túl magas a szervezetben az ölősejtek aránya. Ez pedig azt okozza, hogy egyrészt a spermákat is intenzívebben pusztítja a szervezetem, másrészt, ha egymásra is talál a két sejt és elkezd osztódni, az ölősejtek szépen legyilkolják őket, még mielőtt be tudnának ágyazódni a méhbe. Mivel még soha életemben nem volt olyan, hogy késett volna a menzeszem, vagy bármi jele lett volna annak, hogy bármi beindult, ezért nagyon gyanús, hogy ilyen probléma állhat fenn.

A blogbejegyzés után elkezdtem kutakodni a neten, és azt találtam, hogy itthon ennek egyetlen specialistája van: dr. Fülöp Vilmos. Be is jelentkeztem hozzá, sorsszerűen pont a születésnapomra kaptam hozzá időpontot. Megtaláltam a neten, hogy milyen vizsgálatokat szokott kérni. Elég bonyolult a táblázat, sok vizsgálatról azt sem tudom, mi fán terem. A következő "haditervet" találtam ki:

1. szerdán megpróbálok elmenni a háziorvoshoz, megmutatom neki a táblázatot, és kérem a tanácsát arra vonatkozóan, hogy mit hol, milyen beutalóval tudnék megcsináltatni TB költségre. Nem fogok azon görcsölni, hogy az összes vizsgálat meg legyen, jutok, amire jutok.
2. saját költségre megcsináltatom az immunológiai vizsgálatot: NK funkció és celluláris immunstatus vizsgálat a Labor Kft-nél, 29.000 Ft, a ciklus 21. napja környékén érdemes menni
3. ugyancsak saját költségre megcsináltatom a PCT vizsgálatot, ami arra ad majd választ, hogy kinyírom-e a férjem kiskatonáit, még mielőtt célba érnének - ezt még nem tudom, hol és mennyiért
4. elmegyünk genetikai tanácsadásra - vérvételből meg tudják állapítani, hogy a 3 fontos gén, amely a beágyazódáshoz kell, ép-e vagy sérült. Azt nem tudom, hogy mindkettőnket kell-e vizsgálni, vagy csak engem. Czeizel intézetében végzik, 15.000 Ft a vizsgálat.

Remélem, hogy a szélesebb körű vizsgálat ki tudja deríteni, hogy van-e valamilyen rejtett probléma, amit eddig nem diagnosztizáltak, de esetleg hátráltatja a teherbeesést. Szeretnék mindent kiszűrni, még mielőtt belevágunk a lombikba. Czeizel is azt hangsúlyozta az egyik kisvideóban, amit néztem, hogy jó a lombikeljárás, nagy újdonság, de indokolatlanul sok esetben alkalmazzák, sokszor a megfelelő, teljes körű kivizsgálás elvégzése nélkül. Nem érintene jól, ha ismét találnának valami eltérést, de muszáj utánajárnom a dolgoknak.

Terápia 16.

A tegnapi alkalom nagyon sírósra sikerült. A hétvége óta feszült voltam, gyomorideggel mentem Katalinhoz. Elmeséltem neki, hogy néhány nappal ezelőtt kutakodtam az interneten, rájöttem, hogy lehet, hogy az autoimmun betegségem miatt nem tudok teherbe esni. Elgondolkodtam azon, hogy elmegyek vizsgálatra és a specialistához is, de aztán amikor elmondtam ezt az egészet a férjemnek, ő azt tanácsolta, hogy hagyjuk ezt az egészet, egyelőre ne járkáljak orvoshoz, nyárig pihentessük a dolgot. Rosszul esett, hogy rövidre zárta az egész témát, és bár láttam rajta, hogy feszült, továbbra sem akar erről az egész témáról beszélni. A hét elején lebetegedett, azóta otthon van. Az elmúlt napokban megint kissé úgy éreztem, hogy távol vagyunk egymástól, de aztán tegnap este annyira édes volt, az ajtóban fogadott, azt mondta, hogy nagyon hiányoztam neki, aztán hosszasan átölelt... ez nagyon jól esett.

Na, de a terápiára visszatérve, elmondtam Katalinnak, hogy úgy érzem magam, mintha évek óta csak úgy körülöttem történnének a dolgok, de belül hibernált lennék. Ezt az érzést képben is ki kellett fejeznem, azt mondtam, olyan, mintha egy nagy virágos rét lenne, amire ráömlött a gleccser, ezért megfagyott. Befagytam a szituációba. Már nem a baba utáni vágy dominál bennem, hanem az az állandó szomorúság és fájdalom, amit amiatt érzek, hogy 3 és fél éve minden napom a babavárásról szól, minden tervemnél ez jut eszembe. E köré rendeződött az életem. Ugyanakkor, ahogyan a képben nem akartam megérinteni a jeget, ugyanúgy próbálom magam távol tartani ettől az érzelmi blokktól is. Próbálom úgy élni az életem, mintha ez nem létezne, de igazából nem tudok túllépni rajtam. Már nem tudom, milyen ember lennék enélkül a mélyen gyökerező fájdalom nélkül. És az egészben a kudarclémény a legrösszabb, az, hogy nem vagyok képes teherbe esni.

Katalin megkérdezte, hogy voltak-e korábban kudarcélményeim. Elkezdtem őket sorolni, és arra jutottam, hogy gyakorlatilag kudarcok sorozata az életem: kamaszkoromban nem tudtam fiúzni, érettségikor nem tudtam pályát választani, egyetem után nem tudtam ott elhelyezkedni, ahol akartam, utána nem tudtam munkahelyet váltani, most pedig nem tudok teherbe esni. És az is igaz, amit Katalin megállapított: mintha mindig másra vágynék, mint ami éppen van. Elismertem, hogy így van, azt mondtam, hogy ez programhiba.

Már a hangtálazást csináltuk, amikor megkérdezte, hogyan születtem. Elmondtam, hogy nehezen, sokáig tartott a vajúdás, majd amikor kibújtam duplán a nyakamon volt a köldökzsinór, az életemet újjáélesztéssel és oxigén utánpótlással kezdtem. Katalin szerint ez meghatározó élmény lehetett az életemben, azzal együtt, hogy születésem után több napig távol tartottak az édesanyámtól, valószínűleg sérült bennem az ősbizalom. Azt tanultam meg, hogy a világ nem biztonságos hely. Valamint azt, hogy egyedül nem vagyok képes elérni a céljaimat, megvalósítani a feladataimat, hanem ehhez külső segítség kell. Lehet, hogy ezért gondoltam úgy az első perctől kezdve, hogy orvosi segítségre lesz szükségem a teherbe eséshez. Amiatt nem borultam ki, hogy orvoshoz kellett mennünk, azon viszont igen, hogy az orvosi segítséggel sem jött össze a dolog.

Katalin arra bátorított, hogy járjak utána az immunbetegséges dolognak, lehet, hogy ez hozza el a megoldást. Vagy pedig kiderül, hogy nincs ilyen bajom, és akkor legalább megnyugszom. Azt hiszem, hallgatok rá, így fogok tenni.

Terápia 15.

A tegnapi terápián végre pozitív dolog jött elő a kép hatására, és ennek nagyon megörültem! Az első félórában elmeséltem a karácsonyi eseményeket (a betegségemet, a tesómmal való összeveszésemet, anyám beszólását, anyósom kiborulását), utána jött a szimbólumterápia. Bevallom, kicsit tartottam tőle, mert legutóbb nagyon elegem lett abból, hogy folyton csak rossz emlékek és érzések jönnek elő. Úgy éreztem, ennek már sohase lesz vége, nem fognak elfogyni a problémák. Mondtam is Katalinnak, hogy olyan, mintha egy zavaros vizet felkavastak volna, és már nagyon várom, hogy leülepedjen az iszap és kitisztuljon a kép.

Szóval, ismét egy patakot kellett elképzelnem, most olyasmi környezetben jött elő, mint amilyen a Szinva terasz: kibetonozott meder, kiépített, magasított part, kicsi, fából készült gyaloghíd felette. Vékony, gyors sodrású patak volt, olyan tiszta vízzel, amiből inni is lehet. Az jutott eszembe a képről, hogy milyen jó is lehet egy vízcseppnek lenni ebben a patakban, hiszen akkor ő egyértelműen, gondolkodás nélkül megy előre, nincs választási lehetősége, de ezáltal dilemmája sem. Álltam a vízparton és néztem a patakot, és közben egy élményfürdő képe jelent meg előttem, egy nagy csőcsúszda, és ehhez kapcsolódóan az az érzés, hogy milyen jó dolog beleengedni magam a csúszdába, és hagyni, hogy vigyen, dobáljon a víz, majd a végén belecsobbanni a medencébe. Elmondtam Katalinnak, hogy gyermekkoromban sok időt töltöttünk vízparton, rendszeresen oda jártunk nyaralni, és gyakran jártunk strandra is. Ezeket az alkalmakat mindig szerettem, imádtam számolatlanul felmászni, sorban állni, lecsúszni, kicsit sikítozni, kimelegedni, beleengedni magam az élménybe. A tesóm is partner volt ebben, sőt, általában apukám is ott sorakozott velünk együtt.

Azt is elmondtam, hogy mostanában nem szoktam csúszdázni járni, nagyrészt amiatt, mert a párom nem szereti, nem tudja élvezni az ilyen önfeledt, gyerekes dolgokat. Ő társasjátékozni, kártyázni sem szeret - az ő gyerekkorából kimaradtak ezek az élmények, így nem tanulta meg értékelni őket. Én imádok játszani, önfeledt lenni, újra gondtalan gyereknek érezni magam. A férjem laza srác volt, igazi buliarc, aki azután komolyodott meg, hogy velem összejött - Katalin azt mondta, lám-lám, saját képemre formáltam, most pedig már hiányzik az önfeledtség, vidámság az életemből. A Bátor Tábor is egy csoda volt, imádtam ott lenni, és hosszú időn keresztül töltekeztem még az ott szerzett élményekből. Tudom, hogy a párom ott se érezte volna jól magát - talán ezért nem mentem én se többet... Meséltem Katalinnak az új munkahelyemről is, elmondtam, mennyire élvezem, hogy a közösség tagjának érzem magam, sokat beszélgetek, minden nap csajos témáról csacsogunk a szobatársaimmal - erre azt mondta, olyan ez az új hely, mintha receptre írták volna fel nekem. :-)

Erre van most szükségem: a lazaságra, a játékra, a vidámságra, oldódásra, jókedvre!!!

Én és a munkám

Éppen csak leírtam legutóbb, hogy nincs nagy lelkesedés mostanában a férjemmel egymás iránt, rögtön meg is változott a helyzet: az előző napokban többször is összebújtunk, nem a megszokott időben és helyszínen, és őszinte lelekesedéssel egymás iránt. Lelkileg is közel kerültünk ismét egymáshoz, ezt mutatja az is, hogy hosszú idő után végre újra beszéltünk a babatémáról. Elmondtam neki, hogy nagyon élvezem az új munkahelyemet: nincs túl sok feladat, és a kihívások is elkerülnek, de az elmúlt három és fél évben éppen eleget bizonyítottam, éppen eleget letettem az asztalra, így most nincs bennem bizonyítási vágy. Tudom, hogy fél év múlva úgyis megváltoznak a dolgok, úgyis más struktúra, más vezetés lesz, biztosan változnak a feladatok is, de most ez nem érdekel. Most csak az érdekel, hogy van időm magamra figyelni, befelé fordulni, nem kell a feladatokon rágódni, és mivel kedvesek a kollégáim és jól érzem magam közöttük, szívesen jövök be a munkahelyemre reggelenként.

Érdekes, hogy amikor az esküvő után elkezdtünk próbálkozni a babával, eszembe jutott, hogy mindig úgy képzeltem el az életemet, hogy az egyetem után elkezdek keményen dolgozni, karriert építek, és néhány munkás év után visszavonulok gyereket nevelni. 2010 elején rendesen csalódott is voltam, hogy nem sikerült semmit elérni szakmai téren, úgy éreztem, hogy megfeneklett a karrierem, nem jutottam semmire, és amikor váltani akartam, nem jött össze. Akkor azt gondoltam, sebaj, úgyis unom már a banánt a munkahelyemen, pont jó az időzítés arra, hogy gyereket szüljek. Nem azért akartam szülni, mert ez belülről fakadó igény volt, hanem azért, mert két barátnőm is gyereket tervezett, és úgy gondoltam, számomra is itt az idő, 28 évesen már éppen elég érett vagyok erre, és különben is, esküvő után jöhet a gyerek! Több évem ráment arra, hogy a gyerek témán görcsöltem, és közben nem vettem észre, hogy miközben azon rágódom, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, éppen az egyik korábbi vágyam válik valóra. 2010 közepén, éppen a nászúttal egyidőben vezetői megbízatást kaptam, amit nem tudtam kiélvezni. Akkor nem erre vágytam, mégis ezt kaptam. Gondoltam, nekem mindegy, úgyis nemsokára teherbe esek, szóval, utána a vízözön. Kellett jó pár hónap, mire eljutottam odáig, hogy felelősséget éreztem a feladataim iránt, elkezdtem átélni a szerepet, már valóban jól akartam csinálni, és voltak pillanatok, amikor azonos voltam a státuszommal. Volt néhány tárgyalás, ami igazán jól sikerült, jól végeztem a feladatomat, sikerült megmutatni a képességeimet, és sikerült eredményeket is elérni. Az más kérdés, hogy az eredményeket a főnökeim nem értékelték, a feladataim elsorvadtak, az emberek sorra eltűntek mellőlem, és már szinte minden napomat egyedül, bezárkózva töltöttem az irodámban. Voltak napok, sőt hetek, amikor szinte senkivel nem beszéltem, a szabadidőmben a babaváró honlapokat és fórumokat bújtam, és szőttem a terveket, hogy milyen csodaszerekkel, módszerekkel vagy mesterséges eszközökkel fogom kierőszakolni a gyermekáldást. Igen, azt hiszem, 2012-ben tényleg begőzöltem. Év elején megszületett a barátnőm kislánya, addigra minden korábbi kollégám lelépett az osztályról, én pedig didergő lélekkel, megkeseredve és kétségbeesve számoltam a napokat, hónapokat, reménykedtem, és folyton pofára estem. Nagyon sajnáltam magam, nagyon mélyen voltam lelkileg.

Most, hogy visszatekintek az elmúlt három és fél évre, egy dolgot tisztán kell látnom: akkor sem voltam mellékvágányon, nem voltam parkolópályán. Úgy haladt az életem, ahogyan azt előre elterveztem, ahogy azt kívántam. Csak éppen nem vettem észre. Új tervet szőttem, ami nem teljesült, és emiatt magamba roskadtam. Most úgy hiszem, hogy így kellett történnie, be kell látnom, hogy 28 évesen, 2010-ben nem álltam készen az anyaságra. A lelkemnek még érnie kellett. A terápia nagyon sokat segít, azt hiszem, jó úton járok. Szépen lassan megérik a lelkem, és sikerülni fog a baba.

A párommal megbeszéltük, hogy ezentúl nem lefekvés előtt bújunk össze, hanem korábban, és ha nem is lesz gyertyaállás, az együttlét után prübálok 10-15 percet nyugodtan, vízszintesen tölteni. Ja, és a jövő héttől nem járok reflexológushoz, mert Katalin szerint ez olyan hatással is járhat, hogy a nagy méregtelenítés közepette az éppen megtapadó embriót is kimasszírozzák. Szóval, most ezzel a két módszerrel próbálkozom, ami egyik sem csodaszer, csak egy kis odafigyelés annak érdekében, hogy megnyissuk az utat a babánk érkezése előtt. Megnyitom a szívemet is a terápiával, és őszinte várakozással, görcsök nélkül készülök az érkezésére.

Évértékelés

Hát, megint eltelt egy év, megint eltelt egy újabb karácsony és szilveszter baba nélkül... Számomra nem a születésnapok a megrázóak, hanem a szilveszterek. Ilyenkor jövök rá, hogy milyen gyorsan telik az idő, milyen észrevétlenül, sunyin és alattomosan szaladnak el a hónapok számolatlanul... Ez már az ötödik olyan szilveszterem, amikor azt gondolom, hogy a következő évben már nem kettesben leszünk, amikor azt remélem, hogy a következő évben megszületik, de legalábbis megfogan a kisbabánk.

2009-ben még nem voltam rajta nagyon a témán, az esküvőnkre készültünk, és akkor még azt hittem, az esküvő után automatikusan jön a gyerek is. 2010-ben már kicsit frusztrált voltam, de úgy gondoltam, nem nagy tragédia, ha nem jön össze az első félévben a gyerek. Úgyis a következő évben lesz az egyik legjobb barátnőm esküvője, legalább együtt leszünk terhesek (az ő kislánya két hónap múlva kétéves lesz...) 2011 megterhelő év volt számunkra, elkezdtünk orvoshoz járkálni, év végére túl voltunk sokféle beavatkozáson, műtéten, stb. Eléggé kétségbeesett voltam, de úgy hittem, a sok erőfeszítésnek lesz eredménye, és 2012-ben végre megszületik a kisbabánk. 2012 közepére nagyon belefásultam a gyerekvárásba, szerencsére ott volt az új lakás, ami elterelte a figyelmemet, és persze titkon azt reméltem, hogy ha elengedem a babakérdést, akkor meg fog oldódni, spontán összejön a kisbabánk. Hát, nem sikerült... Év végére eljutottam odáig, hogy elég a pihenésből, ismét orvoshoz kell fordulni, valamit csinálni kell, mert különben megbolondulok. 2013 év elején el is jutottunk a Kaáliba, ami jó hír volt, annyira bizakodó voltam, hogy még a munkahelyemen is elhíreszteltem, hogy babát szeretnénk. Az egyik kolléganőmmel együtt jelentettük ezt be a főnöknek, nos, a kolléganő kb. egy hónap múlva szül... Az év első fele vizsgálatokkal telt, majd nyár elején megpróbálkoztunk negyedszerre is az inszeminációval. Nem sikerült. Akkor úgy gondoltam, hogy ősszel jöhet a lombik, készen állok, de aztán szeptember elején elkezdtem Ktalinhoz járni, és úgy gondoltam, hogy a lelki dolgokkal kell foglalkozni, a mesterséges beavatkozásokkal pedig ráérünk még.

De most ismét eltelt egy szilveszter, immár az ötödik, és komolyan mondom, kezdem elveszteni teljesen a hitemet. Sajnos a negatív hozzáállásom már otthon is érezteti a hatását: sokszor úgy tekintek a férjemre, mintha a testvérem lenne. Nagyon szeretem, nagyon ragaszkodom hozzá, de a szexuális vágy kb. nulla bennem. Tegnap este is fürdés után befeküdtünk meztelenül a paplan alá, kicsit simogattuk egymás hátát, majd elaludtunk. Sajnos észrevettem azt is, hogy ő se kíván úgy engem, mint régen - ennek fizikai jelei is vannak. Egyébként is sokszor érzem azt rajta, hogy bezárkózik előttem, mintha valami nyomná a lelkét, de mégsem beszél róla. Néhányszor rákérdeztem, de azt mondta, semmi baj, csak fáradt. Szerintem ő is ki van készülve a sikertelenség miatt. De tartja magát, próbál erősnek látszani, gondolom azért, mert érzi an instabilitásomat, és a támaszom akar lenni. De a bezárkózása miatt sokszor már én sem vagyok elég nyitott az irányában. Amióta Katalinhoz járok, ott engedem ki a szelepet, otthon kevesebbet sírok, panaszkodok. Íme, el is jutottam a megoldásig. A lelki eltávolodás miatt távolodtunk el fizikailag is egymástól. És valószínűleg az is benne van, hogy annyira reménytelennek látom a spontán fogantatást, hogy már inkább elkerülöm a szexet, csak hogy ne kelljen a csalódást érezni. Napok óta fojtogatja a torkomat a sírás, jó lenne megkönnyebbülni, kiadni magamból a fájdalmat. De karácsony előtt, amikor otthon néztem egyedül egy romantikus-sírós filmet, akkor azt éreztem, hogy már sírni sem tudok.

Muszáj valami tervet kitalálnom, mert különben megkattanok. Rendbe kellene szedni magamat fizikailag, visszatérni a diétára, hetente csak kétszer alkoholt fogyasztani, hetente legalább kétszer kiadósat sportolni, rendszerbe szedni a hetemet úgy, hogy a pihenésre is jusson időm, majd utána visszamenni a Kaáliba, és elkezdeni a lombikot. Azt hiszem, ebben fogom kérni Katalin segítségét: a következő két-három hónapban szedjem össze magam annyira lelkileg, hogy el tudjam fogadni az orvosi segítséget, és őszintén tudjak hinni abban, hogy nekem is sikerülhet. Sokáig azt gondoltam, hogy ha lelkileg készen állok majd a babavállalásra, akkor fizikailag is össze tudom magam szedni, helyreáll majd a hormonháztartásom, és képes leszek spontán teherbe esni. Őszintén szólva most erre nagyon kicsi esélyt látok. Valamiért ez nem megy nekem. De lehet, hogy a lombik egyből összejönne, ki tudja? Meg kellene próbálni...