Évértékelés

Hát, megint eltelt egy év, megint eltelt egy újabb karácsony és szilveszter baba nélkül... Számomra nem a születésnapok a megrázóak, hanem a szilveszterek. Ilyenkor jövök rá, hogy milyen gyorsan telik az idő, milyen észrevétlenül, sunyin és alattomosan szaladnak el a hónapok számolatlanul... Ez már az ötödik olyan szilveszterem, amikor azt gondolom, hogy a következő évben már nem kettesben leszünk, amikor azt remélem, hogy a következő évben megszületik, de legalábbis megfogan a kisbabánk.

2009-ben még nem voltam rajta nagyon a témán, az esküvőnkre készültünk, és akkor még azt hittem, az esküvő után automatikusan jön a gyerek is. 2010-ben már kicsit frusztrált voltam, de úgy gondoltam, nem nagy tragédia, ha nem jön össze az első félévben a gyerek. Úgyis a következő évben lesz az egyik legjobb barátnőm esküvője, legalább együtt leszünk terhesek (az ő kislánya két hónap múlva kétéves lesz...) 2011 megterhelő év volt számunkra, elkezdtünk orvoshoz járkálni, év végére túl voltunk sokféle beavatkozáson, műtéten, stb. Eléggé kétségbeesett voltam, de úgy hittem, a sok erőfeszítésnek lesz eredménye, és 2012-ben végre megszületik a kisbabánk. 2012 közepére nagyon belefásultam a gyerekvárásba, szerencsére ott volt az új lakás, ami elterelte a figyelmemet, és persze titkon azt reméltem, hogy ha elengedem a babakérdést, akkor meg fog oldódni, spontán összejön a kisbabánk. Hát, nem sikerült... Év végére eljutottam odáig, hogy elég a pihenésből, ismét orvoshoz kell fordulni, valamit csinálni kell, mert különben megbolondulok. 2013 év elején el is jutottunk a Kaáliba, ami jó hír volt, annyira bizakodó voltam, hogy még a munkahelyemen is elhíreszteltem, hogy babát szeretnénk. Az egyik kolléganőmmel együtt jelentettük ezt be a főnöknek, nos, a kolléganő kb. egy hónap múlva szül... Az év első fele vizsgálatokkal telt, majd nyár elején megpróbálkoztunk negyedszerre is az inszeminációval. Nem sikerült. Akkor úgy gondoltam, hogy ősszel jöhet a lombik, készen állok, de aztán szeptember elején elkezdtem Ktalinhoz járni, és úgy gondoltam, hogy a lelki dolgokkal kell foglalkozni, a mesterséges beavatkozásokkal pedig ráérünk még.

De most ismét eltelt egy szilveszter, immár az ötödik, és komolyan mondom, kezdem elveszteni teljesen a hitemet. Sajnos a negatív hozzáállásom már otthon is érezteti a hatását: sokszor úgy tekintek a férjemre, mintha a testvérem lenne. Nagyon szeretem, nagyon ragaszkodom hozzá, de a szexuális vágy kb. nulla bennem. Tegnap este is fürdés után befeküdtünk meztelenül a paplan alá, kicsit simogattuk egymás hátát, majd elaludtunk. Sajnos észrevettem azt is, hogy ő se kíván úgy engem, mint régen - ennek fizikai jelei is vannak. Egyébként is sokszor érzem azt rajta, hogy bezárkózik előttem, mintha valami nyomná a lelkét, de mégsem beszél róla. Néhányszor rákérdeztem, de azt mondta, semmi baj, csak fáradt. Szerintem ő is ki van készülve a sikertelenség miatt. De tartja magát, próbál erősnek látszani, gondolom azért, mert érzi an instabilitásomat, és a támaszom akar lenni. De a bezárkózása miatt sokszor már én sem vagyok elég nyitott az irányában. Amióta Katalinhoz járok, ott engedem ki a szelepet, otthon kevesebbet sírok, panaszkodok. Íme, el is jutottam a megoldásig. A lelki eltávolodás miatt távolodtunk el fizikailag is egymástól. És valószínűleg az is benne van, hogy annyira reménytelennek látom a spontán fogantatást, hogy már inkább elkerülöm a szexet, csak hogy ne kelljen a csalódást érezni. Napok óta fojtogatja a torkomat a sírás, jó lenne megkönnyebbülni, kiadni magamból a fájdalmat. De karácsony előtt, amikor otthon néztem egyedül egy romantikus-sírós filmet, akkor azt éreztem, hogy már sírni sem tudok.

Muszáj valami tervet kitalálnom, mert különben megkattanok. Rendbe kellene szedni magamat fizikailag, visszatérni a diétára, hetente csak kétszer alkoholt fogyasztani, hetente legalább kétszer kiadósat sportolni, rendszerbe szedni a hetemet úgy, hogy a pihenésre is jusson időm, majd utána visszamenni a Kaáliba, és elkezdeni a lombikot. Azt hiszem, ebben fogom kérni Katalin segítségét: a következő két-három hónapban szedjem össze magam annyira lelkileg, hogy el tudjam fogadni az orvosi segítséget, és őszintén tudjak hinni abban, hogy nekem is sikerülhet. Sokáig azt gondoltam, hogy ha lelkileg készen állok majd a babavállalásra, akkor fizikailag is össze tudom magam szedni, helyreáll majd a hormonháztartásom, és képes leszek spontán teherbe esni. Őszintén szólva most erre nagyon kicsi esélyt látok. Valamiért ez nem megy nekem. De lehet, hogy a lombik egyből összejönne, ki tudja? Meg kellene próbálni...