Megbocsátás

A múlt héten kifakadtam a férjemnek, hogy még mindig haragszom az anyukámra. Mert nem tud megbocsátani, továbblépni a veszekedésünkön. Aztán rájöttem, hogy én nem tudok megbocsátani, még mindig forr bennem a harag, ami nagyon nem tesz jót. Megfogalmaztam magamban: jó lenne letenni ezt a batyut, de nem tudom, hogyan tudnám. Erre onnan jött a megoldás, ahonnan nem reméltem: megnéztem a Rossz anyák karácsonya című filmet, aminek az eleje egyáltalán nem tetszett, a közepe kicsit, de a végén jött a katarzis. Az történik ugyanis benne, hogy Amy anyja kicsit túlbuzgó, a lánya beleegyezése, sőt tiltakozása ellenére csinál különféle dolgokat Amy házában, persze az ő érdekében. Amy erre besokall, elkezd ordibálni az anyjával, és kiteszi, kizavarja a házából. Khm, ezen a ponton kezdett ismerős lenni a történet... Az anyuka persze vérig van sértve, Amy pedig az apjának panaszkodik. Erre az apuka elmondja, hogy ő több mint 30 éve szereti a feleségét, Amy anyját, akinek tényleg kibírhatatlan a természete, de a lelke mélyén egy szeretnivaló, kedves nő. A gyerekkora nagyon nehéz volt, ezért próbál folyton kompenzálni, folyton valami fontosat tenni, hogy elismerést, dicséretet, szeretetet kapjon, és ezáltal úgy érezhesse, hogy nem értéktelen. És a legfontosabb terület, amit maximálisan jól akart csinálni, de mégis mindig rossznak érezte magát benne, az a gyereknevelés. Ezen a monológon konkrétan sírtam. Mintha az én anyámról beszéltek volna. Persze eddig is tudtam, az eszemmel felfogtam, hogy ő miért olyan, amilyen, de mindezt kívülről nézni, egy filmben látni, egészen más volt. A film végén persze kölcsönösen bocsánatot kérnek, egymás nyakába borulnak, együtt sírnak... nos, mindez nálunk nem fog megvalósulni, nincs is rá szükség. Azt hiszem, a békülési folyamatnak leginkább én voltam a kerékkötője, az én dühöm, az én haragom. Amit most úgy érzem, sikerült elengedni. Megkönnyebbültem. Hálás köszönet érte.