Az első találkozásom ezzel a reflexológussal katartikus volt, mély hatást tett rám, 8 hétig nem is mentem el hozzá újra. De most éreztem, hogy mennem kell, és tényleg jó volt. Eleinte kicsit döcögősen indult a beszélgetés, de aztán sikerült megnyitnia és ismét fontos dolgokról esett szó.
Ma azzal a témával mentem hozzá, hogy kicsit nehezen értek szót a gyerekeimmel, előfordul, hogy kiabálok velük, amit mindig megbánok. Azt mondta Viki, hogy ilyenkor soha nem szabad bocsánatot kérni tőlük utólag, mert az olyan, mint amikor az egyik szülő tilt valamit, a másik pedig enged. Ha egyszer valamiért leordítottam a fejüket, akkor legközelebb is szóljak rájuk, ha hasonló szituáció van, de szóljak halkabban. Aztán még halkabban, aztán elég lesz talán egy nézés vagy egy krákogás, és tudni fogják, mi a helyzet. Igazából persze megint az van, hogy bennem van a feszültség, én nem vagyok kiegyensúlyozott, és ilyenkor a gyerekek tükröt tartanak és ők is megborulnak.
Nagyon nehéz és nagy felelősség, hogy az anyának mindig jól kell lennie. Emlékszem, egyszer régen azt mondtam egy barátomnak, hogy akkor szeretnék gyereket, amikor már önmagammal tisztában vagyok. Hát, nem tudom, valaha eljön-e ez az állapot. Elpanaszoltam Vikinek, hogy én már annyit dolgoztam magamon, annyi terhet letettem, de mégis mindig jön az újabb elakadás. Ő azt mondta, hogy azért van ez, mert még mindig nem szakítottam el magamat az anyámtól. Megint az anyám. Szegényt annyit bántottam már, tényleg, őszintén szeretnék eljutni odáig, hogy a szemébe nézek, azt mondom neki, hogy szeretem és hálás vagyok mindazért, amit kaptam tőle, és utána megölelem. Azt hiszem, ezt a jelenetet kell a képzeletemben sokszor eljátszani, és akkor talán tényleg megnyílik a szívem felé. Mert az eszemmel már elfogadtam és megértettem, miért viselkedik úgy, ahogy. De a megbocsátás, az érzelmi-lelki egyesülés még nem történt meg.
Önmagamat kellene annyira szeretni és értékelni, hogy ne az ő értékítéletétől függjek. Szükségem van már arra, hogy a külsőmmel többet foglalkozzak, hogy újra szép ruhákban járjak és kisminkeljem magam és ékszereket hordjak és jó illatú legyek. Elég volt már a melegítőből és a négy falból. De lehet, hogy csak szeretnék újra olyan magabiztos és (viszonylag) felszabadult lenni, mint az első terhességem előtt. A terápia hatására mertem továbblépni a fojtogató munkahelyi közegből, egy igazán felszabadító, nyitott és csajos közegbe kerültem, ahol a játékos és szociális énem előtérbe kerülhetett. Abban a néhány hónapban igazán jól éreztem magam a bőrömben, nem csoda, hogy akkor sikerült teherbe esnem.
Most Viki azt mondta, hogy az életre szóló csomagban a fogantatás előtti 9 hónap, a terhesség 9 hónapja és az első 12 hónap a legfontosabb. Amit az anya (és az apa) abban a 30 hónapban érez, az örökre meghatározza a gyerek érzelmi beállítottságát. Azt is mondta, hogy az ember életében 7 éves periódusok vannak, amik hullámzó módon alakítják az ember életét. Nekem az első 7 évem végén nagy törés volt, hogy anyám egy évig elmerült a gyászában, és ezzel eltávolodott tőlem. A második 7 évemet meghatározta a szüleim veszekedése, ami súlyosan csorbította a biztonságérzetemet. 14 éves koromtól 21 éves koromig nagyjából önazonos voltam, az egy jó időszak volt az életemben. 21-től 28 éves koromig a munkahelyemen tengődtem és kerestem a helyemet, évek teltek el úgy, hogy szinte hibernáltam magam érzelmileg, a Sims2-ben éltem ki magam. 28 éves koromtól 35 éves koromig intenzív önismereti folyamatban voltam, kezdtem megismerni és felvállalni önmagamat. És főleg: anya lettem!! Nem tudom, hogy a mostani 7 éves periódusom hová fut ki, de azt hiszem, azt érzem, most ismét, még mindig nagy önismereti munka vár rám. Meg kell találnom a helyemet a világban. Már nem tudok másképp, csak őszintén létezni. Ki vagyok én? Mit szeretnék elérni ebben az életben? Ezekre a kérdésekre kell választ találnom. És most azt érzem, hogy ebben segít nekem Viki. Jövő héten újra megyek hozzá.
