Anyám szégyene

Tegnap este nagyon-nagyon különös tapasztalásom volt. Említettem korábban, hogy kb. egy hónapja egy csakrameditáción nagyon erős szégyenérzet vett erőt rajtam, magzatpózba összegömbölyödve sírtam, és nagyon szégyelltem magam. Utána kezdtem el hallgatni Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét, ami a transzgenerációs élményekről szól, vagyis, hogy az őseink sorsát, érzéseit, érzelmi lenyomatait az utódok is hordozzák. Ismét elgondolkodtam drága Nagypapámról, aki több mint három évet töltött a Szovjetunióban munkatáborban. Felvetődött bennem, hogy az ő sorsa, a munkatáborban megélt tapasztalások miatt is lehet, hogy sokszor félszeg vagyok, nem merem magam felvállalni, nehezemre esik idegen környezetben feloldódni, megszólalni, sőt, még ismerősök előtt is sokszor nehezen nyilvánulok meg, gyakran érzem úgy, hogy csak feltartok másokat, nem kíváncsiak rám, nem tudok érdekeseket mondani. Emlékszem, hogy mesélt nekünk néhányszor Papa a táborról, hogy milyen keveset kaptak enni, sokszor főztek csalánlevest, de azt is elmesélte, hogy az istentiszteletre elengedték őket hétvégén, elgyalogoltak messzire meghallgatni a misét, ott lett igazán vallásos. Templomba nem járt Papa, de a tévében gyakran nézett misét idős korában is. És ami igazán emlékezetes vele kapcsolatban az az, hogy mindig derűs volt. Megjárta a lágert, elveszítette nagyrészt a hallását és a látását is, alig voltak fogai, sok-sok éven át volt özvegy, mégis, ahogy visszaemlékszem rá, mindig mosolygott. Derűs ember volt, nyugodt, kiegyensúlyozott. Megbékélt a sorsával, nem morgolódott, elégedetlenkedett. Önazonos ember volt. Emlékszem, amikor terápiára jártam, egyszer kibukott belőlem, hogy biztosan szégyellné magát helyettem Papa, mert neki igazi problémái voltak, mégis tartotta magát, én bezzeg mindenen kibukok, állandóan megzuhanok. De ugyanekkor arra is rájöttem, hogy az ő lelkiereje, küzdeni akarása meg van bennem. Büszke vagyok, hogy az unokája lehetek!

A másik értékes gondolat, amit az említett könyvből merítettem, az az Édesanyám történetének átértékelése volt. A szerző felhívta arra a figyelmet, hogy a szüleink is voltak egykor gyerekek, ők csak azokat a magatartásmintákat tudták átörökíteni nekünk, amiket ők ismertek. Azt tudom, hogy Édesanyám nem várt gyermek volt. Azt is mesélte, hogy vele nem foglalkoztak sokat a szülei, gyakran más utcabeli gyerekeknél szomszédoskodott, másoknál több figyelmet kapott, mint otthon. Azt már én magam is megfejtettem, hogy Édesanyám teljesítménykényszere, a két diploma, az anyagi felemelkedés és a magára vállalt nagy munkateher mind abból adódott, hogy ő ettől érezte magát értékesnek, ezzel akarta tudat alatt bizonyítani a szüleinek, hogy ő igenis értékes, megérdemli az életet. És a teljesítménykényszer, a maximalizmus belém is átöröklődött. Nemhiába voltam kitűnő tanuló, nemhiába a jogi diploma - ezekkel én is bizonyítani akartam a szüleimnek.

De vissza egy kicsit a tegnap estéhez! Két napja fájt már a derekam, nehezen mozogtam, ehhez estére jött egy masszív gyomorfájás, hányás. Csak feküdtem a kanapén betakarózva, a gyerekeket sem tudtam lefektetni. És amikor felálltam, hogy menjek fürödni, olyan erős hidegrázás jött rám, annyira fáztam, hogy  összekocogtak a fogaim, rázkódott az egész testem. Nagy nehezen átöltöztem és bebújtam az ágyba. És amíg a Férjem fürdött, ráeszméltem, hogy a szégyenérzet, amit a meditáció előhozott, nem a Nagyapámtól származott, hanem Édesanyámtól. Akkor, ott a paplan alatt rázkódva átéreztem Anyám fájdalmát, megszégyenülését, amikor nagyapám (a másik) leszidta, megalázta, szíjjal megverte őt. Állítólag többször megtörtént Édesanyámmal. Borzalmas lehetett átélnie. A fizikai fájdalomnál is erősebb lehetett a lelki gyötrelem. Nem csoda, hogy 14 évesen elmenekült otthonról, kollégista lett. Otthon szegényen éltek, szűkösen, hideg-rideg környezetben. Ehhez képest a koli a szabadság lehetett. És ő összeszorította a fogát, és teljesített. Ment előre. Azt a titkot, hogy mi történt vele az érettségi előtt, még mindig nem árulta el. Azt mondta, soha nem is fogja. Valami olyat tehetett, amit azóta is szégyell. Azt is olvastam a könyvben, hogy a nem kívánt gyermekek felnőttként azért engedik el nehezen a saját gyerekeiket, mert ekkor azt élik meg, hogy a szüleik után a gyerekeiknek sem kellenek. Emlékszem még, milyen nehezen ment Anyámnak az elengedés... De ezen is túl lettünk, ahogy annyi mindenen. És ez a tegnap esti élmény közelebb vitt ahhoz, hogy megértsem, elfogadjam és tiszta szívvel szeressem az Édesanyámat. Csodálatos ember. Hálás vagyok, hogy a lánya lehetek! 

Újhold

Hat hete itthon vagyunk. Nagyon érdekes, új tapasztalásokkal teli ez az időszak. A munkahelyi rész szerencsésen rendeződött, felmentettek a munkavégzési kötelezettség alól, nem kell bejárnom, de kapom a fizetésemet. A legjobb kombináció. Minden nap megnézem (kitörlöm) az új emaileket, minden hétre jut egy kis munka, de ennyi. Ideális. Próbálok folyamatosan a jelenben lenni, az adott helyzt adta előnyöket kiélvezni, és a jövőn keveset aggódni. Sokat játszom a gyerekekkel, ők nagyon élvezik az itthon létet, az együtt-létet. Kialakult egy jó kis napirendünk és egy hetirendünk is. Minden héten elmegyek 1x futni, utána fürdök egy jó nagyot a kádban, minden szerda délelőtt niázok, csütörtök este csakraharmonizáló relaxáción veszek részt. Ez utóbbit az a jógás társam tartja, akihez Metamorfon is jártam. Az első alkalommal durva, kellemetlen tapasztalásaim voltak, amit rá egy hétre sikerült kissé oldani. A tegnapi nap pedig az újholdról, a megújuló energiákról, az újrakezdésről szólt. A közepén elaludtam kicsit, ami nem baj, biztos arra volt szükségem, utána éjszaka is mélyebben, nyugodtabban aludtam. Az elején egy aranygömböt vizualizáltunk, amiben elhelyeztük az új célunkat. Nekem az volt a szankalpám, hogy a karrieremben is megtalálom az örömteli tevékenységet. Olyan munkám lesz, amit örömmel végzek.

És minő "véletlen", ma hajnalban rámírt az a hölgy, aki egy szuper játszóházat üzemeltet, akit még novemberben megkerestem, hogy adjon tanácsot. Akkor nagyon be voltam zsongva, hogy nyitok én is egy baba-mama helyet, és úgy gondoltam, hogy tőle kérhetek tanácsot, tapasztalatot. Amikor bementem hozzá, lerázott, utána a messengeren se jutottunk előrébb, aztán én is szépen lassan letettem erről a tervemről. De most ő keresett meg engem, hogy bőven van ideje, beszélgessünk. Megígértem neki, hogy a hétvégén összeszedem a gondolataimat, és jövő hét elején megkeresem. Nem tudom, hogy akarom-e én most ezt, mindenesetre, ha így alakult, meghallgatom, elmondom neki az ötleteimet, abból baj nem lehet. Szeretek szervezni, szeretnék anyukákkal, gyerekekkel foglalkozni, szeretnék foglalkozásokat tartani, szeretnék egy csupaszív, pozitív helyet létrehozni. De félek a kudarctól, félek az elutasítástól.

Hagyom magam áramoltatni. Rábízom magam a sorsra. Nyitott szemmel és szívvel járok, és tudom, hogy a Jóisten arra fog vezetni, amerre mennem kell. Nekem nem a jövővel kell foglalkoznom, mert a jövő a jelen következménye. A jelenben kell lennem, ott mindent a legjobb tudásom szerint megtenni, aztán hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek önmaguktól. "Ne akard túl erősen! A legjobb dolgok váratlanul történnek."

Jógás tapasztalások

Csütörtök este (online) csakraharmonizáló relaxáción vettem részt, amit nagyon szeretek, mert mindig érdekes tapasztalásokat hoz. Most is így volt. A gyökércsakránál járva Édesanyám ugrott be, erős szeretetet éreztem iránta, és gondolatban átöleltem és tiszta szívvel szerettem őt. Jó érzés volt. A nemi csakránál erős zokogás tört rám, amikor gondolatban a méhemet nyitottam meg, akkor erős szégyenérzet lett úrrá rajtam. Rázott a sírás, olyan erős volt ez az érzés. Valahogy benne volt az a fájdalmas múltbeli emlék, amikor nem voltam képes teherbe esni, de emellett a serdülő énem képe, az éppen nővé váló 12 éves kislány képe is bevillant, aki nagyon nem érzi jól magát a bőrében. A köldökcsakránál, a szívcsakránál és a torokcsakránál is merültek fel bennem érzések, de ami igazán erőteljes volt még, az a koronacsakra. Akkor már az oldalamon feküdtem és sírtam, sírtam, megint szégyelltem magam. A tapasztalásokat rögtön utána megírtam a foglalkozásvezetőnek, aki azt válaszolta, hogy bármikor kész arra, hogy beszéljünk erről. Még nem kerestem Őt, pedig lehet, hogy kellene.

A másik "élmény" az imént ért, amikor elkezdtem nézni a kisbabás jógaoktatói anyagot, egy felvett órát hospitáltam végig. Felkavart a sok kisbaba látványa, és amikor sírni kezdtek, rendesen rosszul éreztem magam. 3-4 hónapos babák voltak a felvételen és néhány nyugalmas, türelmes, kisimult anyuka, aki örülni tud a babájának. Én nem ilyen anya voltam. Nagyon nem. Most már világos, hogy szülés utáni depresszióban szenvedtem. És Anyukám nemhogy nem segített, még rontott is a helyzeten. Ez még mindig fáj. Nem csak őt hibáztatom, magamat is. Meg kell bocsánatom. Neki is és magamnak is. Akkor és ott erre voltunk képesek. Mostanában elábrándoztam arról, hogy jó lenne egy harmadik baba is. De azt hiszem, ez nem őszinte vágy, inkább csak irigylem azokat, akik három gyerekre vállalkoztak. Maradok annál a verziónál, hogy a két gyermekemmel megelégszem. És megbocsátok magamnak, feloldozást adok, mivel másodszorra másra, többre voltam képes. Le tudtam dolgozni ezt a karmát. De azt hiszem, kisbabás jógaoktató nem leszek.