Tegnap este nagyon-nagyon különös tapasztalásom volt. Említettem korábban, hogy kb. egy hónapja egy csakrameditáción nagyon erős szégyenérzet vett erőt rajtam, magzatpózba összegömbölyödve sírtam, és nagyon szégyelltem magam. Utána kezdtem el hallgatni Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét, ami a transzgenerációs élményekről szól, vagyis, hogy az őseink sorsát, érzéseit, érzelmi lenyomatait az utódok is hordozzák. Ismét elgondolkodtam drága Nagypapámról, aki több mint három évet töltött a Szovjetunióban munkatáborban. Felvetődött bennem, hogy az ő sorsa, a munkatáborban megélt tapasztalások miatt is lehet, hogy sokszor félszeg vagyok, nem merem magam felvállalni, nehezemre esik idegen környezetben feloldódni, megszólalni, sőt, még ismerősök előtt is sokszor nehezen nyilvánulok meg, gyakran érzem úgy, hogy csak feltartok másokat, nem kíváncsiak rám, nem tudok érdekeseket mondani. Emlékszem, hogy mesélt nekünk néhányszor Papa a táborról, hogy milyen keveset kaptak enni, sokszor főztek csalánlevest, de azt is elmesélte, hogy az istentiszteletre elengedték őket hétvégén, elgyalogoltak messzire meghallgatni a misét, ott lett igazán vallásos. Templomba nem járt Papa, de a tévében gyakran nézett misét idős korában is. És ami igazán emlékezetes vele kapcsolatban az az, hogy mindig derűs volt. Megjárta a lágert, elveszítette nagyrészt a hallását és a látását is, alig voltak fogai, sok-sok éven át volt özvegy, mégis, ahogy visszaemlékszem rá, mindig mosolygott. Derűs ember volt, nyugodt, kiegyensúlyozott. Megbékélt a sorsával, nem morgolódott, elégedetlenkedett. Önazonos ember volt. Emlékszem, amikor terápiára jártam, egyszer kibukott belőlem, hogy biztosan szégyellné magát helyettem Papa, mert neki igazi problémái voltak, mégis tartotta magát, én bezzeg mindenen kibukok, állandóan megzuhanok. De ugyanekkor arra is rájöttem, hogy az ő lelkiereje, küzdeni akarása meg van bennem. Büszke vagyok, hogy az unokája lehetek!
A másik értékes gondolat, amit az említett könyvből merítettem, az az Édesanyám történetének átértékelése volt. A szerző felhívta arra a figyelmet, hogy a szüleink is voltak egykor gyerekek, ők csak azokat a magatartásmintákat tudták átörökíteni nekünk, amiket ők ismertek. Azt tudom, hogy Édesanyám nem várt gyermek volt. Azt is mesélte, hogy vele nem foglalkoztak sokat a szülei, gyakran más utcabeli gyerekeknél szomszédoskodott, másoknál több figyelmet kapott, mint otthon. Azt már én magam is megfejtettem, hogy Édesanyám teljesítménykényszere, a két diploma, az anyagi felemelkedés és a magára vállalt nagy munkateher mind abból adódott, hogy ő ettől érezte magát értékesnek, ezzel akarta tudat alatt bizonyítani a szüleinek, hogy ő igenis értékes, megérdemli az életet. És a teljesítménykényszer, a maximalizmus belém is átöröklődött. Nemhiába voltam kitűnő tanuló, nemhiába a jogi diploma - ezekkel én is bizonyítani akartam a szüleimnek.
De vissza egy kicsit a tegnap estéhez! Két napja fájt már a derekam, nehezen mozogtam, ehhez estére jött egy masszív gyomorfájás, hányás. Csak feküdtem a kanapén betakarózva, a gyerekeket sem tudtam lefektetni. És amikor felálltam, hogy menjek fürödni, olyan erős hidegrázás jött rám, annyira fáztam, hogy összekocogtak a fogaim, rázkódott az egész testem. Nagy nehezen átöltöztem és bebújtam az ágyba. És amíg a Férjem fürdött, ráeszméltem, hogy a szégyenérzet, amit a meditáció előhozott, nem a Nagyapámtól származott, hanem Édesanyámtól. Akkor, ott a paplan alatt rázkódva átéreztem Anyám fájdalmát, megszégyenülését, amikor nagyapám (a másik) leszidta, megalázta, szíjjal megverte őt. Állítólag többször megtörtént Édesanyámmal. Borzalmas lehetett átélnie. A fizikai fájdalomnál is erősebb lehetett a lelki gyötrelem. Nem csoda, hogy 14 évesen elmenekült otthonról, kollégista lett. Otthon szegényen éltek, szűkösen, hideg-rideg környezetben. Ehhez képest a koli a szabadság lehetett. És ő összeszorította a fogát, és teljesített. Ment előre. Azt a titkot, hogy mi történt vele az érettségi előtt, még mindig nem árulta el. Azt mondta, soha nem is fogja. Valami olyat tehetett, amit azóta is szégyell. Azt is olvastam a könyvben, hogy a nem kívánt gyermekek felnőttként azért engedik el nehezen a saját gyerekeiket, mert ekkor azt élik meg, hogy a szüleik után a gyerekeiknek sem kellenek. Emlékszem még, milyen nehezen ment Anyámnak az elengedés... De ezen is túl lettünk, ahogy annyi mindenen. És ez a tegnap esti élmény közelebb vitt ahhoz, hogy megértsem, elfogadjam és tiszta szívvel szeressem az Édesanyámat. Csodálatos ember. Hálás vagyok, hogy a lánya lehetek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése