Kompromisszum

Azt hiszem, el kell fogadnom, hogy az életben nem klappolhat minden, valamilyen téren muszáj kompromisszumot kötni. A hétvége nagyon jól sikerült a párommal, néztünk filmet, kertészkedtünk, futottunk, bicikliztünk, voltunk koncerten és még jógaórára is eljutottunk. Talán péntek délután beszélgettünk a babatémáról, és én azt fogalmaztam meg neki, hogy nem akarok tovább szomorkodni emiatt, most még feldolgozom a bennem lévő múltbéli sérelmeket, de újakat már nem akarok gyártani. Szép életünk van, a kapcsolatunk nagyon tartalmas, van egy szép lakásunk, a szabadidőnket értékesen töltjük, szóval, a meglévő jó dolgokra szeretnék koncentrálni, nem pedig arra, ami hiányzik. Gyerek nélkül nem tudom elképzelni az életemet, de azt el tudom fogadni, ha soha nem tapasztalom meg, milyen érzés terhesnek lenni és szülni. Még lefutjuk az utolsó kört: befejezzük a kivizsgálást és visszamegyünk Fülöphöz, ha ő tud olyan eljárást javasolni, ami segíthet rajtunk, akkor azzal még megpróbálkozunk. Egy lombikot is bevállalok, hogy ne legyen az, hogy meg se próbáltuk. De csak egyet szeretnék. Ha az nem sikerül, akkor pontot teszünk ennek az egész hercehurcának a végére, és teljes szívvel a másik útra koncentrálunk. Az is szép út. Egy nehéz körülmények közül induló kisbabának otthont teremteni, az ő szülőjévé válni. Most úgy érzem, meg tudok békélni azzal, ha csak egy gyerekünk lesz, és azzal is, ha ő örökbefogadott lesz. Ez egy olyan opció, amit el tudok fogadni. Nézzük a jó oldalát: egy gyerekkel nincs annyi gond, mint ha kettő vagy három lenne. Több időnk marad egymásra a férjemmel, és nem utolsósorban több pénzünk marad a közös hobbikra: mehetünk túrázni, utazni, ilyenek. És azt se felejtsük el, hogy így jobban tudok majd a karrieremre is koncentrálni, ami vár rám!!! (Az imént beszéltem a főnökömmel, még nem mondhatta el, de utalt rá: rendben lesznek a dolgok, megvalósulhat az álmom, átkerülhetek oda, ahol esélyem lesz kiteljesedni!)

Nagyon várom már, hogy vége legyen. Hogy visszakapjam az életemet. Hogy ne minden napom arról szóljon, hogy a következő orvosi vizsgálatra gondolok és a sikertelenségre, ami miatt folyton keserű a szám íze, és ami miatt folyton kevésnek érzem magam és lelkiismeret-furdalásom van. Önfeledt, vidám, kiteljesedett életet szeretnék! Annyira belesüppedtem ebbe a babavárásba, hogy nagyon nehéz kikecmeregni a gödörből. De azért is megcsinálom, visszaszerzem a saját életemet!!!

Mélyponton

Tegnap este koncerten voltam, a párom zenekara játszott. Láttam őket mostanában néhányszor, a legutóbbi buli nagyon jól sikerült, de tegnap valahogy mindenki fáradt volt, nem voltak egyben. A koncert után kimentünk ketten cigizni, leültünk egy kanapéra, és beszélgettünk. Elmondtam, hogy nagyon fáradtnak és kimerültnek érzem magam, nagyon nehezen bírom már a terápiát, a sok csalódást. Tegnap estére pont megjött a menzeszem, ma reggel pedig megérkezett a párom spermavizsgálati eredménye, ami nagyon rossz lett. A szám csak 4M, ami kevesebb, mint a műtét előtt volt. Most azt nem tudom, hogy tavaly tényleg megjavult az eredmény és most újra leromlott, vagy a Kaáliban mértek valamit rosszul? Mondjuk akkor rendesen szedte a párom a vitaminokat, lehet, hogy ennyit számít? Mindenesetre ez rossz hír, azt hittem, hogy az ő részéről már minden rendben van, erre kiderül, hogy nem. Lehet, hogy nem is én vagyok az oka a sikertelenségnek? Nagyon nem hiányzott most nekünk ez a rossz eredmény, a párom is magába van zuhanva, ez most az önbecsülését padlóra fogja küldeni. Tényleg nem tudom, mi legyen. Mindegy, most ki kell bírnunk még egy hónapot, akkor visszamegyünk Fülöphöz, aztán majd kiderül, hogy ő mit tanácsol. Ha van használható ötlete, akkor megyünk tovább azon az úton, ha pedig nagyon komplikáltnak tartja a dolgot, akkor félretesszük az egészet, és teljes gőzzel az örökbefogadásra koncentrálunk. Nem tudom, képesek leszünk-e rá...

Terápia 26.

A tegnapi terápia első része nem volt valami kellemes, ismét bőgtem majdnem egy órát. Ugyanaz a rossz érzés jött elő, ami szombat este is: elmondtam, hogy fáradtnak és kimerültnek érzem magam a terápia és a sok sírás miatt, és most nem érzem a belső erőt sem. Haragot és dühöt érzek magam iránt, nem tudom megbocsátani a testemnek, hogy ennyire rosszul működik. Utálom, hogy mindig fáj a hasam, és legfőképpen azért utálom magam, amiért képtelen vagyok teherbe esni. Azt is elmondtam, hogy mostanában a párommal is kicsit megingott a kapcsolatom, mert ő még jobban közeledik felém, mint korábban, ami egyrészt jól esik, de másrészről több egyedüllétre lenne szükségem. Nem szeretném boncolgatni a kapcsolatunkat, nem szeretném, ha változna, mert eddig ez volt az egyetlen terepe az életemnek, ami jól működött és örömöt okozott - nem szeretném ezt megbontani, félek, hogy tossz irányba változnának a dolgok. Persze Katalin megint azt hajtogatta, hogy ő érzi, hogy nagyon közel van már a baba, mégpedig egy kisfiú. Sőt, azt is mondta, hogy a Miklós név ugrott be neki - lehet, hogy Mikulásra jön a gyerek? Na, ennek az esélye kb. 0, mivel ahhoz ebben a hónapban kellett volna megfogannom, ami tutira nem sikerült, mert már érzem a menzesz előjeleit... Utána a hangtálazás viszont jól esett, megnyugtatott. Megbeszéltük, hogy most egy hetet kihagyunk, szükségen van a pihenésre, feltöltődésre. Azzal engedett el Katalin, hogy megint kiszámolja a termékeny napjaimat, szerinte lehet, hogy csak az időzítéssel van gond.

Van most viszont egy új dolog, ami lázba hoz: a munkahelyemen ugye változások várhatók, és van arra esély, hogy oda kerülök, ahol mindig is szerettem volna dolgozni. Annyira jó lenne, ha ez sikerülne! Úgy érzem, hogy abban az intézményben ki tudnék teljesedni, kapnék értelmes feladatokat, és felcsillanna annak az esélye, hogy egyszer kijussak egy külföldi kiküldetésre. Már el is képzeltem, hogy 4 évig New Yorkban élünk, én az ENSZ ügyekben képviselem Magyarország érdekeit, a párom intézi a gyerekek körüli dolgokat és emellett sokat zenél... Tegnap este megkérdeztem arról, mit szólna egy ilyen élethelyzethez. Azt mondta, szívesen vállalná, nem ragaszkodik a karrierjéhez, és el tudja képzelni azt, hogy külföldön él és a zenével foglalkozik fő tevékenységként.

8 és fél éve dolgozom, de most először érzem azt, hogy van jövőképem, hogy létezik olyan forgatókönyv, olyan járható út, amiben jó tudnék lenni és ami örömöt okozna. Ma reggel a buszon azon gondolkodtam, hogy ez a gondolat jobban lázba hoz, mint a gyerekszülés. De persze az álmaimban mindig szerepel gyerek, a külföldi életet is úgy képzelem el, hogy ő majd ott jár iskolába, és milyen jó lesz, hogy megtanul egy idegen nyelvet, és világlátott, nyitott emberré válik. Lehet, hogy nem hiányzik nekem a terhesség és a négy fal közé zártság. Mi van, ha nekem egy gyerek is elég? És mi lenne, ha ezt az egy gyereket, egy kisfiút örökbe fogadnánk? Mondjuk egy egy-másfél éves gyereket. Otthon lennék vele egy évig, de utána tudnám folytatni a munkát. Kimaradna a terhesség, kimaradna az éjszakázás, a sok bömbölés. De megmaradna az összecsiszolódás, a szeretet, a gondoskodás. Lehet, hogy ez az én utam. Ki mondta, hogy mindenkinek, mindenáron szülni kell? Lehet, hogy az én életem nem arról szól, hogy családanya legyek, hanem hogy a munkámban teljesedjek ki? Miért kell nekem kínozni a testemet és porrá zúzni az önbecsülésemet, csak azért, mert az élet egyik területén nem tudok maximális teljesítményt nyújtani? Attól én még értékes ember vagyok!!!

Mit szólnék a következő forgatókönyvhöz? Átkerülök ahhoz az intézményhez, ami az álmom, elkezdek ott dolgozni, jól teljesíteni. Közben intézzük az örökbefogadást, meg lesz a határozat, megyünk az alapítványokhoz - és mivel szuper az ajánlólevelünk (fiatalok vagyunk, pszichikailag egészségesek és jó körülmények között élünk) kb. másfél év múlva kapunk egy kisfiút. Az anyaság minden percét élvezem, kiteljesedik a lelkemnek ez a része, és végre megnyugszom, mert teljes lesz a magánéletem. A gyes után visszamegyek dolgozni, és a jó képességeim miatt hamarosan kiküldetésre megyek New Yorkba - a férjemmel és a kisfiammal. Nagyon élvezni fogjuk a metropolita életet, a munka mellett lesz időm jógázni is, és persze járok majd a férjemmel kettesben andalogni a parkba és hangulatos jazzkocsmákba kikapcsolódni. Hm, ez a terv nagyon tetszik. És valahogy könnyebben bele tudom magam élni. Valahogy soha nem tudtam elképzelni magam pocakosan és a szülőszobán. Lehet, hogy ez nem lesz része az életemnek. Lehet, hogy ez így lesz jó. Mindegy, úgy lesz, ahogy lennie kell, és a végén úgyis minden jól alakul!!!

A feltámadást várva

Amióta a jógatanfolyamra járok, feléledt az érdeklődésem a vallás iránt, konkrétan a katolikus vallás iránt. Sok érdekes dolgot tanultunk jógafilozófián, a legtöbb tanítás a keresztény vallásban is megtalálható, ezért gondoltam azt, hogy ahelyett, hogy a számomra idegen kulturális közeg isteneit tisztelném és imádnám, megkeresem a saját gyökereimet. Múlt csütörtökön "betévedtem" a közelünkben lévő templomba. Előtte már nézegettem a honlapját, ugyanis azt beszéltük a férjemmel, hogy ősztől megpróbálunk olyan felnőtteknek szóló hittanórát keresni, ahol Biblia-magyarázattal foglalkoznak. Kb. 3 perce kezdődhetett a mise, amikor beléptem, teljesen tele volt a templom, ezért leghátul álltam meg. Végighallgattam az olvasmányt, a szentleckét és az evangéliumot, prédikációt is. Nagyon szimpatikus pap volt, értelmesen, hétköznapi nyelven magyarázta el a tanításokat. Aaról beszélt, hogy amikor áldozunk, amikor a "Krisztus teste" mondatra azt válaszoljuk, hogy "Amen", akkor arra mondunk igent, hogy elfogadjuk a keresztet, amit Istentől kaptunk, elhisszük, hogy Isten nem azért adta ezt nekünk, mert nem szeret, hanem mert tudja, hogy meg tudunk vele birkózni, és ha jól csináljuk, akkor számunkra is eljön a feltámadás. Na jó, nem ezekkel a szavakkal mondta, de én ezt éreztem ki belőle. És persze csendben folyt közben a könny végig az arcomon... Kicsit úgy éreztem, hogy megtisztulok, jól esett.

A következő sírás szombat este volt, amikor lefekvés után a férjem ismét előhozta a néhány héttel ezelőtti történéseket. Előtte néztük meg ugyanis az utazásunkon készült képeket, és azt mondta, neki erről egyből eszébe jutott, amit a blogon írtam, miszerint az út alatt a Kapudöngetőre gondoltam. Elmondtam neki, hogy ezt ne úgy képzelje el, hogy 4 napig ez járt a fejemben, egyszerűen csak bevillant néha. Elmondta a párom, hogy számára szokatlan érzés merült fel benne, a féltékenység, amit korábban soha nem tapasztalt. Egyrészt örülök, hogy végre ő is beszél a saját érzéseiről, de másrészről nagyon nehéz most az ő lelkét is ápolgatni, amikor az enyém darabokban hever. Most nagyon rossz állapotban vagyok. A húsvéti zabálás miatt és a lelki problémák miatt szinte állandóan fáj a gyomrom, nagyon diszkomfortosan érzem magam. Másrészről teljesen készen vagyok attól, hogy megingott a párkapcsolatom. Eddig ez volt a biztos pont az életemben, erre most ez is felborult. Nem tudok ugyanúgy viszonyulni a férjemhez, mint korábban. Hiába próbál még jobban a kedvemben járni, mint korábban, hiába foglalkozik többet velem, ő minél közelebb jön, én annál távolabb akarok menni. Most egyedüllétre lenne szükségem, magammal kellene foglalkoznom. Nem külső megerősítésre van szükségem, hanem önmagamat kell belülről felépítenem. Szombat este elmondtam neki, hogy a flörtölés nem arról szólt, hogy belőle vagy a kapcsolatunkból hiányozna valami, hanem arról szólt, hogy nem vagyok elég erős most belül, nincs elég önbizalmam, a kudarcok miatt teljesen nullának érzem magam, mint nő, ezért igényeltem a külső megerősítést. De konkrétan a srác nem jelentett nekem semmit. (Persze, ez nem igaz, hiányzik a búgó, mély hangja és a csendes érdeklődése...)

Szóval, most jó nagy káosz van bennem, tényleg azt érzem, hogy már nincs minek ledőlnie, a terápia mindent lerombolt, ami eddig a stabil világképemhez tartozott. Jó lenne már építkezni, jó lenne már az alagút végét látni. Annyi sírtam már az elmúlt 8 hónapban, annyit dolgoztam már magamon, hogy rettentő fáradtnak érzem magam. Szeretnék már megpihenni, ellazulni, kényelmesen hátradőlni. Várom a feltámadást...

Randevú

Újra elkezdtünk randizni a férjemmel. Munka után találkoztunk, kaptam tőle vörös rózsát (egyetemista korunkban nagyon gyakran kaptam tőle vörös rózsát, aztán ez a szokás szépen lassan elkopott, amikor összeköltöztünk). Beültünk egy nagyon elegáns kávézóba, amit már évek óta nézegettünk a villamosból, sokszor beszéltünk róla, hogy ki kellene próbálni, de eddig soha nem tértünk be. Most a férjem találta ki, hogy ide menjünk - bevallom, eleinte nem voltam ráhangolódva az ötletre, mert fáradtnak és nyúzottnak éreztem magam egy ilyen elegáns helyhez, de végül nagyon jól éreztem magam ott, teljesen feltöltött. Vagy másfél órát elücsörögtünk ott, a párom egy kávét ivott, én pedig forró limonádét rendeltem (nagyon finom volt!).

Először a diétámról beszélgettünk, megmutattam neki a papírokat, amit egy honlapról nyomtattam - nagyon hasznos infók voltak rajta, éppen az volt részletezve, amit a dietetikustól is vártam volna (akihez múlt pénteken elmentem, majd felálltam és eljöttem, mert nem tudott semmi értelmeset mondani), szóval, az volt leírva, hogyan lehet az inzulinrezisztencia diétát és a paleo étrendet ötvözni. A honlapot szerző nő még egy harmadik elemet is belevett az elvekbe, a keleti orvoslás szempontját, ami azt mondja, hogy délelőtt kell a tápláló, energiát adó, melegítő ételeket/italokat elfogyasztani, délután pedig könnyű, hűsítő ételeket kell magunkhoz venni. Nagyon tetszett a leírás, és elhatároztam, hogy a húsvéti zabálás lecsöngése után rátérek erre az étrendre. Még dietetikusra sincs szükségem, mert eléggé tudatosan étkeztem eddig is, mindkét diétát ismerem és alkalmaztam is, ezért nem fog nehezemre esni a kettőt (hármat) ötvözni. A menetrend a következő lesz: reggel felkelek, azonnal beveszem a Lethroxot, majd fél óra múlva megreggelizem: paleo kenyeret eszek felvágottal, sajttal vagy valami zöldséges kencével, alkalmanként esetleg tojást is ehetek + mindig eszek mellé valamilyen zöldséget (paradicsom, uborka, karalábé, stb.). A tízórait nem hagyom ki, ha mást nem is, egy puffasztott rizs szeletet megeszek. Ebédre a szokásos könnyű, kímélő ételeket eszem majd, valami husit kevés rizs körettel és párolt zöldséggel. Hetente kétszer igyekszem vega napot tartani. Uzsonnára gyümölcsöt eszek: egy banánt vagy almát. Vacsorára pedig próbálok hetente kétszer valamit összedobni: valami párolt zöldséges kaját, amibe gabonát csempészek (pl. cukkini ragu kölessel, mediterrán zöldségek kuszkusszal vagy puliszkával, ilyenek). Vagy pedig salátát készítek, amihez kevés paleo kenyeret eszek. A lényeg: a paleot annyiban módosítom, hogy néhány gabonát - amire az ételintolerancia teszt szerint nem vagyok érzékeny - mértékkel belecsempészek az étrendembe, azért, hogy a napi szénhidrát mennyiség meg legyen. Gyümölcsöt csak délután szabad enni, akkor is csak mértékkel, és hetente egyszer beleférhet a müzli is vacsorára egy kis natúr joghurttal és gyümölccsel. Próbálok majd ismét minden héten paleo kenyeret és paleo sütit készíteni, mert ezek nagyon jó elemei az étkezésemnek. Nagyjából ez a tervem, ezt a férjemnek kifejtettem a kávézóban, ő egyetértett vele, és mondta, hogy ahogy tud, támogat ebben. És persze kér majd a finom zöldséges vacsorákból. :-)

Ezután a férjem hozta fel a két héttel ezelőtt történteket. Arra kért, hogy ha bármi olyan dolog felmerül akár a terápia során vagy csak úgy magamtól, ami vele kapcsolatos és a kapcsolatunkat érinti, akkor azt mindig mondjam el neki, beszéljünk róla. Hozzátette, hogy ő is így fog eljárni. Elmondta, hogy látja rajtam a változást, hogy az elmúlt hónapokban kisimultam és kinyíltam. Érdekes, hogy bejött az, amit Katalin mondott: ha beazonosítom és kimondom, hogy változást szeretnék elérni egy területen, akkor az magával hozza, hogy én változok, ennek hatására a másik is változik, és végül a kapcsolatban helyükre kerülnek a dolgok. Először anyukámmal sikerült jobb kapcsolatot kialakítani, majd múlt héten a húgon ugrott a anyakamba, hogy mennyire szeret, most pedig a páromon érzem a változást. Elmondtam neki, hogy szerintem ő is változott az elmúlt időben: határozottabb lett, és nyíltan felvállalja a véleményét. Már nem fél megmondani az öccsének, ha valami baja van vele, és az egyik baráti társaságában is felvállalta a konfliktust. Erre elmesélte, hogy ő tudja magáról, hogy konfliktuskerülő típus, ennek pedig az az oka, hogy gyermekkorában számtalanszor átélte azt, hogy a szülei a feje fölött veszekednek, ő pedig emiatt próbálta elkerülni ezeket a szituációkat. Azt is elmondta, hogy neki nehezére esett, hogy tudatosan keressen férfimintákat, mert az apukája által képviselt, háttérbe vonuló mintát nem akarta követni. Szóval, ő is szépen megnyílt, hosszan beszélgettünk az ő érzéseiről is. Elmondta azt is, hogy szeretne több közös programot, élményeket, sőt, azt is szeretné, ha együtt elmennénk bulizni. Ő is szeretne velem táncolni. Ez olyan nehéz amúgy, mert én nem szeretek vele bulizni. Többször előfordult, még az előző bulizós körömben, hogy őt is magammal vittem, de valahogy nem tudott elvegyülni a társaságban, hanem folyton rajtam csüngött. Emiatt én se tudtam elengedni magam, folyton csak azt néztem, hogy vajon ő is jól érzi-e magát. Szóval, még nem tudom ezt a dolgot...

Már egy nap eltelt amúgy, amióta elkezdtem a bejegyzést. Nagyon érdekes, mert most pontosan az valósul meg, amit múlt héten Katalinnál a virágos képnél vizualizáltam: a jécint próbál közelebb jönni, még jobban összekapaszkodni a tulipánnal, de a tulipánnak ez nem jó, ő most több teret igényelne. Nagyon nehéz ez, mert az egész szituációt én idéztem elő, én bántottam meg a férjemet, amit ő megbocsátott, sőt, azóta sokkal jobban figyel rám, törődik velem, kényesztet. Én mégsem tudok ennek felhőtlenül örülni, mert nekem most időre van szükségem, hogy helyre kerüljenek az érzések és a gondolatok bennem. Az egyértelmű, hogy őt akarom, őt szeretem, de most épp nem a rajongva szeretős fázisomban vagyok. Ahogy elnézem, ismét lesz miről beszélgetni a jövő heti terápián...

Álmok, tervek

Azt mondják, hogy a legapróbb részletekig el kell képzelni, ki kell mondani az álmainkat és terveinket, ugyanis csak így válhatnak valóra. A mai napomat jógával kezdtem, már reggel 6-kor elindultam otthonról, reggeli és kávé nélkül. A jógaóra jól esett, utána lazának és könnyűnek éreztem magam. Főleg, hogy ebédig tényleg nem ettem csak egy müzliszeletet + vérvétel előtt (mert arra is mennem kellett) ittam egy hosszú kávét. Ebédre indiait ettem, amit tegnap este dobtam össze: curry-s vöröslencsekrémet összekevertem bashmati rizzsel, és mellé salátát ettem. A hétvégi jógahétvége lendületet adott egyrészt a tanfolyamhoz, másrészt pedig a vega étkezéshez. Nem akarok teljesen lemondani a húsról, de szeretném elérni azt, hogy csak hetente 2-3x fogyasszak húst, felvágottat pedig csak alkalmanként. Szeretnék sokféle zöldségkrém receptet kipróbálni, és úgy általában is átalakítani az étkezésemet. És úgy döntöttem, hogy ennek során nem fogok dietetikust megkeresni (pénteken voltam egynél, de katasztrofális volt, annyira nem tudott mit kezdeni velem, hogy 25 perc után felálltam és ott hagytam), hanem a testem jelzéseit fogom követni. Megfigyelem, hogy mit kívánok - pl. tegnap reggel kaukázusi kefírre vágytam, és valóban jól is esett - plusz megfigyelem azt is, hogy az egyes élelmiszerek az elfogyasztásuk után milyen hatást váltanak ki belőlem. Magyarul, hogy van-e tőlük puffadás, teltségérzet, vagy továbbra is könnyűnek érzem magam. Jó lenne úgy étkezni, hogy teljesen felhagyok a zabálásokkal, ugyanis egyre kevésbé bírom az ilyen alkalmakat. Már nem csak hogy étkezés után van kellemetlen érzetem, hanem sokszor evés közben is. Szóval, oda fogok figyelni magamra, jön a zöldségszezon, okosan és mértékkel fogok enni.

Na, de nem erről akartam igazából írni, hanem arról, hogy a ma délelőtti lófrálásom során éreztem rá arra, hogy mennyivel kellemesebb úgy az élet, ha nem kell az embernek minden napját az irodában töltenie. Ismét megerősödött bennem a vágy, hogy idővel felhagyjak az irodai munkával, és saját vállalkozásba kezdjek. Régebben is gondoltam erre, de most azt érzem, hogy képes leszek megvalósítani. Azt továbbra is tartom, hogy az irodai munkából szeretnék gyesre menni, de utána már nem szeretnék visszajönni dolgozni. A konkrét tervem a következő: 1-2 éven belül megszületik az első kisbabánk, majd rá két évvel a következő. Meglátom majd, hogy az anyaság milyen irányba módosítja a személyiségemet és az elképzeléseimet, illetve, azt is megtapasztalom majd, hogy mennyire igénylik majd a kicsik az egész napos törődést, vagyis, lesz-e mellettük szabad kapacitásom arra, hogy valami konkrét tevékenységet elkezdjek. Sokféle ötletem van, ezek közül lehetőség szerint többet is szeretnék megvalósítani, de az ütemezést és a sorrendet majd az előbb felsorolt paraméterek döntik el. Szeretnék jógaórát tartani, felnötteknek és gyerekeknek is. Szeretnék újságcikkeket, majd idővel egy könyvet is írni. Szeretnék egy családi napközit nyitni, ahol az ételeket én készíthetném el a kicsik számára. Mostanában nagyon mennek a gasztroblogok és gasztrokönyvek, lehet, hogy nekem a kisgyerekek kulináriájára kellene specializálódnom? Ehhez lenne kedvem. Valahogy minden tervem kapcsolódik a gyerekekhez. Úgy érzem, velük kell foglalkoznom, ez az, ami igazán boldoggá tenne és kiteljesítene. Nem óvónéni akarok lenni, nem konkrétan én akarom a foglalkozásokat tartani, hanem inkább az üzleti érzékemet és a jó szervezőképességemet szeretném ez irányban kamatoztatni. Úgy lenne igazán gazdaságos a dolog, ha egy nagyobb központot sikerülne létrehozni, ahol 3-4 családi napközis csoport is működhetne. Lehet, hogy valami óvodapedagógusi szakot azért el kellene végeznem levelezőn... Majd meglátjuk. A lényeg, hogy látom a jövőt, sőt, optimistán látom a jövőt. Érzem, hogy van bennem annyi erő és energia, hogy mindezt megvalósítsam a Férjemmel együtt, aki maximálisan mellettem áll és támogatja az ez irányú ötleteimet. :-)

Terápia 25.

Mindig elámulok rajta, hogy utólag minden folyamatról, történésről kiderül, hogy pontosan a legoptimálisabb forgatókönyv szerint történt minden. Tegnap délután ugye még arról írtam, hogy mennyire jó lett volna látni a Kapudöngetőt, megbeszélni vele a történteket, ilyesmi. Na, 16-25-kor megjelent az irodában. Rám olyan hatással volt a jelenléte, hogy szabályosan elkezdtem remegni. Az a minimum, hogy leizzadtam és fáztam egyszerre, de persze elkezdett kattogni az agyam is, hogy mit kellene neki mondani. Az elmúlt egy héten számtalanszor elképzeltem a jelenetet, de valahogy mire megjelent, már olyan okafogyottnak tűnt az egész. Végül nem maradtunk kettesben egy percet sem, így a "nagy beszélgetés" elmaradt. 17 órakor már mindenképp indulnom kellett, mert így is késtem Katalintól 15 percet. Megfogtam a srác cuccát, amit az irodánkban hagyott, és elindultam vele fölfelé, hogy odaadjam neki. Gondoltam, közben a folyosón tudunk majd váltani két szót. A csigalépcsőn felfelé menve meghallottam a hangját, egy távolabbi kolléganővel találkozott, elkezdtek beszélgetni, ezért csak odaadtam neki a cuccát, és elindultam lefelé. Ekkor eszembe jutott, hogy a zsebemben van a névtáblája, ami az ajtójára volt kirakva, és amit a költözéskor elraktam. Visszafordultam, odaadtam még neki, mondván, ne a kukában végezze. Láttam rajta, hogy jól esik neki ez a figyelmesség, megköszönte, aztán elváltunk.

Siettem Katalinhoz, elmeséltem neki a múlt szerdai eseményeket, amikor a férjem megtalálta a blogbejegyzésemet, és elmondtam neki azt is, hogy azóta úgy érzem, jobban odafigyel rám a férjem. Napközben lerajzoltam a virágos képet, ezt odaadtam, erre azt javasolta Katalin, hogy nézzünk rá ismét erre a képre. Nem igazán tudtam koncentrálni, mert folyton a srác járt az eszemben. Hiányozni fog a személye a közösségből, és persze az is hiányozni fog, hogy legyen olyan fiú a közelemben, akinek felkeltem az érdeklődését. Szóval, a virágok egy élettel teli kertben jelentek meg, ahol rajtuk kívül volt nárcisz, bokor és fű is. A tulipán kicsit távolodni akart a jácinttól, most gyengébb volt a gyökere, és kifelé tekintett. A jácint helyébe képzelve magam úgy éreztem, hogy ő közeledni akar, ami a tulipánnak nem esik jól. Végül megszületett a kompromisszum: kicsit távolabb kerültek egymástól, de a gyökerük továbbra is összekapcsolódott. A kép teljesen leképezte a mostani érzéseimet. Most hétvégén nem leszünk együtt, ami a legjobbkor jön, mert úgy érzem: kicsit távolodnom kell tőle ahhoz, hogy letisztuljanak a gondolataim.

A hangtálazás közben is a Szépszeműre gondoltam, átengedtem magamon az érzést, hogy sajnálom, hogy vége van. Hazafelé a buszon még az orromban volt az illata, tegnap is azt a parfümöt használta, amit a bulin is éreztem rajta. Nagyon különleges, kellemes, finoman fűszeres, férfias illat. Jó lett volna beszélni a bulin történtekről, de igazából ennek már nincs jelentősége. Ahogy Katalinnak is megfogalmaztam, az egész eset nem konkrétan a személyének szólt, hanem annak a szituációnak volt az eredménye, amiben éppen voltam. Neki ennyi volt a szerepe az életemben, ennek így kellett történnie. Nekem át kellett élnem, hogy más férfinak is tetszhetek, van választási lehetőségem, nem azért vagyok a házasságomban, mert igy alakult, hanem mert ez számomra a legideálisabb helyzet, ez a legjobb választás. A páromnak át kellett élnie az érzést, hogy nem alapvetés az, hogy együtt vagyunk, hanem igenis dolgozni kell a kapcsolatért, hogy megmaradjon a láng, az érzelmi töltés. És hogy a Szépszeműnek mit jelentett ez az egész, egyáltalán, elgondolkodott-e ezen, nos, ezt nem tudom, és igazából ezt nem nekem kell megfejtenem. Így volt jó, ahogy volt. Van egy kis szívszakadás, de ez rendben is van, el fog múlni. És eljön az az idő, nem is sokára, amikor majd a tulipán akar ezerrel közeledni a jácinthoz... :-)

Bizonytalanság

A hétvégi választások után ismét elkezdődött a munkahelyemen az az átmeneti, bizonytalan szakasz, amit annyira utálok. Úgy néz ki, hogy a régi helyemen nem lesznek nagy változások, viszont a mostani hely mindenképpen mozdul, változik. Ha arra gondolok, hogy 4 évvel ezelőtt milyen ideális állapot volt - az esküvőmre készültem, és azt gondoltam, hogy néhány hónap után szülési szabadságra megyek - akkor összefacsarodik a szívem, hogy még mindig csak várakozok arra, hogy anya legyek.

Ugyanakkor a két héttel ezelőtti buli emléke még mindig kísért - bár azt ígérte a srác, hogy látni fogom még, mielőtt elmegy, mégsem jött be a munkahelyre, pedig az elmúlt napokban minden nap gondoltam arra, milyen lesz újra látni. Nyilván szeretné elkerülni ezt a szituációt, nyilván ő már a kiutazására készül, és semmi kedve nincs kavarni a szálakat. Igaza van, ez a racionális hozzáállás, én mégis szeretném még őt látni, kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz rám. A férjem az elmúlt egy hétben látványosan pedálozik, sokat törődik velem, kedveskedik, stb. Egyik percben jól esik, de máskor inkább terhes. Most hétvégén külön leszünk, aminek örülök, kell egy kis távolság, hogy tisztázódjanak bennem a dolgok.

Ma délután ismét megyek terápiára, épp az imént rajzolgattam ceruzával a két virágot. Nem tudom, mi lesz, talán egy újabb kép segít előrelendíteni a dolgokat.

Babalátogató

A hétvégén két ismerős párnál is voltunk babalátogatóban. Szombaton a barátnőmékhez mentünk, ahol már 2 éves a lányka, vele tök jól eljátszottunk, meg is simogattam, engem hívott fel a szobájába, amikor lefeküdni készült, szóval, jól megértettük egymást. Viszont a másik helyen nem éreztem jól magam. A párom jó barátját és feleségét, és az ő 3 hónapos babájukat mentünk el megnézni. A srác jó fej, intelligens és szorgalmas, viszont a felesége elég butácska nő. Volt egy bő félóra, amikor a fiúk lementek megnézni a műhelyt, minket pedig magunkra hagytak a babával. A lány elmesélte a szüléstörténetét, meg beszélt a védőnőről, az első hónapokról, közben megetette a babát. Aztán oda akarta nekem adni ismét a babát, de akkor én már nem kértem. Előtte kétszer volt az ölemben a kislány, meglepően egyszerű volt amúgy fogni. Van ez a régi parám, hogy félek megfogni a csecsemőket, mert nincs gyakorlatom benne, és félek, hogy kárt teszek bennük. Ezt igyekszem leküzdeni, és tényleg, a hétvége arra jó volt, hogy rájöttem: gond nélkül meg tudok tartani egy 3 hónapos babát, aki elfogad, jól érzi magát az ölelésemben, és nyugodtan nézelődik. Aztán le tudtam rakni a játszószőnyegére is, kicsit ugyan bénáztam, de megoldottam. De azt hiszem, azért borított ki ez a látogatás, mert még ettől sem jöttek elő az anyai érzéseim. Ma reggel a tükörbe néztem, és azt mondtam magamnak: - Itt az idő, nincs mire várni, nem kell félni! De én még mindig félek. És azt gondolom, hogy ezért nem jön össze a baba. Mert nem akarom igazán. Csak azt nem tudom, hogy eljön-e az a pillanat, amikor akarni fogom. Képes vagyok rá, meg tudnám csinálni, de nem akarom. Ez elég súlyos felismerés, idő kell, hogy megemésszem.

A párommal elég érdekes a helyzet múlt szerda óta: volt egy nagy kibékülés, aztán azt láttam rajta, hogy még jobban szeret, még jobban ragaszkodik hozzám, mint előtte. Én viszont megint bizonytalan vagyok. Azt hiszem, több egyedüllétre lenne szükségem, mostanában folyton vannak körülöttem. Na jó, nem is ragozom tovább, úgyis zagyva ez a bejegyzés. Akárcsak az érzéseim és a gondolataim...

Nehéz este

A tegnap estém nagyon durva volt. Fél8 kötül hazajött a párom, láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Megkérdeztem, hogy milyen napja volt, erre azt mondta, hogy szürke. Leöltözött, megmosta a kezét, majd leültünk a kanapéra. Azt gondoltam, hogy a munkahelyén van valami gond, a szomorú arcát látva azt hittem hogy kirúgták. De nem erről volt szó. Hanem arról, hogy véletlenül elolvasta az előző este írt blogbejegyzésemet, ami arról szólt, hogy flörtöltem a kollégámmal, valamint, hogy a terápia során eljutottam arra a pontra, hogy mérlegre tettem a párkapcsolatomat is. Azt mondta, egész éjszaka nem aludt emiatt, sőt, napközben enni sem volt kedve, csak ebédelt, a reggelit és a vacsit kihagyta. Én rögtön elkezdtem magyarázkodni, hirtelen nem jutott eszembe, hogy melyik bejegyzésről van szó, azt hittem, arról, amiben részleteztem, mi történt aznap este. Ja, és ő úgy kezdte az egész mondandóját, hogy azt olvasta az írásomban, hogy szerelmes lettem...

Én sírni kezdtem, és rögtön mondtam, hogy egyáltalán nem vagyok szerelmes, nem történt semmi komoly, ami történt, az annak a hatása, hogy a terápiában éppen a párkapcsolat elemzésénél járok. Eléggé összefüggéstelenül beszéltem, nem tudtam jól kifejezni magam. Aztán megmutattam neki a tegnap esti bejegyzésemet, amit a terápia után írtam, még azelőtt, mielőtt ő hazaért volna. Láttam rajta, hogy jól esik, amit ott olvas. Amikor azt a bejegyzést írtam, amit a párom elolvasott, még eléggé összezavart voltam érzelmileg, de a tegnap esti írásomból egyértelműen kitűnik, hogy nincs dilemma, egyértelműen a házasságom megerősítésén szeretnék dolgozni.

Szóval, kemény beszélgetés volt, a párom is sírt, elmondta, hogy attól félt a legjobban, hogy nem fog tudni megbízni bennem. De szerencsére sikerült tisztázni a dolgokat, elmondta, hogy látja rajtam a terápia hatását, tényleg egyre nyitottabb és felszabadultabb vagyok, de azt is tudja, hogy ez nehéz folyamat, és felajánlotta, hogy ha kell, ő is részt vesz benne. Az ölembe hajtotta a fejét, ő is könnyezett kicsit, én simogattam. Aztán megnézegettük a hétvégi kiruccanás alkalmával készített képeket, kicsit tévéztünk, aztán szeretkeztünk. Ez utóbbi végén nekem ismét kicsordult a könnyem, örömömben, ugyanis ekkor éreztem, hogy tényleg nem haragszik rám, és megbocsátotta, hogy fájdalmat okoztam neki.

Nehéz este volt, de azt hiszem, nem véletlenül történt mindez. Így egyértelműen szembesült azzal, hogy érzek problémás pontokat a kapcsolatunkban, és szeretnék rajta változtatni, szeretném, ha tovább tudnánk építkezni. Együtt.

Terápia 24.

Ma úgy mentem a terápiára, hogy teljesen zavarosak voltak a gondolataim, arra számítottam, hogy ismét bőgni fogok, de szerencsére most segített letisztázni a dolgokat. Először is, konstatáltuk, hogy a hivatal alkalmasnak tart engem arra, hogy anya legyek. Ha ők mondják, nekik el kell hinnem. Csont nélkül átmentünk a pszichológiai vizsgálaton az örökbefogadási eljárásnál, ergo, készen állunk arra, hogy gyerekünk legyen. Ez jó érzés. Másodszor, elmeséltem Katalinnak, hogy a virágos kép hatására igyekszem egyre nagyobb teret engedni a férjemnek. Pl. a hétvégi kiruccanásunknál kifejezetten kértem, hogy ő menjen elöl a tömegben, ne én csináljam neki az utat. Kicsit feszült volt emiatt a hangulat egy ideig, volt egy-két pengeváltás, de egyértelműen ennek az eredménye, hogy az autó akkumulátorának feltöltését (ami az én hibámból merült le) szó nélkül elvállalta, elintézi. Elmondtam Katalinnak, hogy félek egy kicsit a párkapcsolatom elemzésétől, illetve attól, hogy felszínre kerüljenek a problémák. Eddig nem veszekedtünk soha, és kicsit tartok attól, hogy most olyan folyamatot indítunk el, amivel megrepedezhet a kapcsolatunk szilárd alapja. Ő megerősített abban, hogy ettől nem kell félni, nem szabad tovább a problémákat a szőnyeg alá seperni, hanem igenis át kell mindent beszélni. Az, hogy én változok, az automatikusan azzal jár, hogy a párkapcsolatban is változom. Ki kell derülnie, hogy ő is tud-e velem együtt változni, tudunk-e előre lépni. Én azt gondolom, hogy igen.

Elmeséltem Katalinnak a Kapudöngetővel esett kis sztorimat is. Arra azért rájöttem magamtól, hogy biztonsági játékos vagyok, az ilyen kis flörtökre, amikre a nőiességem megerősítése miatt van szükségem, mindig olyan társat választok, aki biztonságos távolságban van. Lásd: a júniusi srác eleve külföldön dolgozott, a Kapudöngető pedig most készül külföldre... Arra számítottam egyébként, hogy ma látni fogom, nagyon bennem volt, hogy tisztázni szeretném vele a dolgokat, mielőtt elmegy, nem akarom, hogy úgy emlékezzen rám, mint az idősebb, házas nő, aki vehemensen rám nyomult. Nem hiszem amúgy, hogy ez lenne a helyzet, azt gondolom, hogy azért vágyom a beszélgetésre, hogy lássam a reakcióját, hogy könnyen le tudjam zárni magamban a dolgot. Délután nem bírtam ki, ráírtam egy üzenetet, hogy látom-e még, azt válaszolta, hogy bejön majd még a munkahelyre, beszélhetünk. Kíváncsi leszek.

Ami még fontos tanulsága volt a mai terápiának, hogy megfogalmazódott bennem, hogy milyen szépen kinyíltam az elmúlt időszakban. A korábbi társasági eseményeken mindig meglepődtek az ismerőseim, hogy az alkohol hatására milyen felszabadult és vidám leszek. Most először vagyok olyan közösségben, ahol eleve, hétköznapon és józanon is ezt az arcomat ismerték meg. Erre mondta azt Katalin, hogy nincs szükség kapudöngetőre, mert én magam bontom le szépen lassan a falakat és a kapukat, amiket magam köré építettem korábban. Ez tényleg így van. Nagyon jól haladok a terápiával, egyre örömtelibb és őszintébb életet tudok élni. Nem félek semmitől, most már végig megyek az úton. Tudom, hogy a párommal lesz néhány zökkenő, mert számára is furcsa lesz, hogy látja rajtam a változást, de hiszek abban, hogy van elég stabil a kapcsolatunk ahhoz, hogy ez ne rengesse meg az alapokat, hanem csak elősegítse azt, hogy tovább lépjünk. És mi a következő lépés? Hát az, hogy igazi családdá váljunk, szülők legyünk. Így legyen! Így lesz...

Még egy réteggel lejjebb

Amikor azt gondolom, hogy lassan a terápia végéhez közeledem, amikor sikerül egy újabb szintet felismerni és feldolgozni, amikor már kezdem magam könnyűnek érezni, na, akkor jön mindig a következő réteg, ami figyelmeztet arra, hogy az énem legbensőbb magjáig még hosszú út vezet...

Az általános bevezető után a konkrétum: azt hiszem, rájöttem, hogy miért történt, hogy éppen az évfordulónkon egy másik srácra hajtottam, és a romantikus kiruccanásunk során is gyakran a Szépszeműre gondoltam. Azért, mert eljutottam ahhoz a réteghez, amikor a párkapcsolatomat kell nagyító alá helyeznem, a felesleges, már zavaró részeket lenyesegetnem, és megnézni, hogy ami ezután marad, az olyan kapcsolat-e, amilyenben szeretnék élni. Ez nagyon nagy lépés nekem, mert 12 éve gyakorlatilag a Párom az egyetlen stabil pont az életemben. Korábban is voltak flörtjeim, de egyik sem volt komoly, és az mindig alapvetés volt számomra, hogy a Kedvest nagyon szeretem, és hogy nélküle nem tudom elképzelni az életemet. Ijesztő, hogy mostanában gondolkodtam azon is, hogy milyen lenne az életem nélküle. Nem akarok szakítani, elválni, és a másik sráccal új életet kezdeni - a kérdés nem ilyen formában merül fel. Arról van szó, hogy a terápia során már megerősödtem annyira, hogy szembe tudok nézni azzal a ténnyel, hogy a mi párkapcsolatunk sem tökéletes. Eddig mi voltunk az álompár, minden téren teljesen egyeztünk, soha nem veszekedtünk - nos, csodák nincsenek, ennek az volt az oka, hogy sok mindent észrevétlenül lenyeltünk, nem beszéltünk ki. Megfigyeltem, hogy sokszor affektálva beszélünk egymással, mintha gyerekek lennénk. Ez nekem nem tetszik, főleg szex közben nem. Ezen változtatni szeretnék. Ahogy azon is, ami a legutóbbi terápián jött ki, miszerint túlságosan a kezemben tartom a gyeplőt, és nem engedek teret a férjemnek. A mostani utazás során próbáltam ezen változtatni, volt is egy-két pengeváltásunk emiatt, de sebaj, legalább már érti, mire gondolok.

Az utazás amúgy jó volt, sikerült megélnem a pillanatokat, sok szép helyen jártunk, és pihenésre is volt idő. Most ki kellene pakolni a pakkokat, és rendbe szedni magam holnapra, mert ki tudja, talán találkozom majd a csütörtöki lovagommal. Jó lenne 5 percet beszélni vele négyszemközt, elmondanám neki, hogy nem jellemző rám ez a viselkedés, nehéz időszakon megyek most keresztül, ezért voltam olyan, amilyen, és elnézést kérnék azért, ha esetleg mondtam vagy tettem olyasmit, amivel kellemetlen helyzetbe hoztam. Olyan jó lenne tudni egyébként, hogy ő mit gondol a történtekről! Ő sokkal kevesebbet ivott, nyilván mindenre emlékszik. És szerintem ő provokálta ki ezt az egészet, amikor először találkoztam vele, hetekig fel sem tűnt, csak azt vettem észre, hogy megnézeget, az elmúlt hetekben, amikor meg egy irodába kerültünk, sokat húztuk egymás agyát. De ezekben ő is benne volt, valamelyik nap szívemnek nevezett, aztán azt mondta, hogy számomra már bezárult a kapu, erre a kollégánk beszólt, hogy Sz. nagy kapudöngető, minden kaput betör... Ezen jót nevettünk, aztán többször volt olyan szituáció, hogy csak kettesben beszélgettünk, és én tényleg nem tudom, miről, de mindig nagyon jókat dumáltunk. Szóval, értékes fiú, ha független lennék, biztosan ráhajtanék, mert szerintem nagyon jó társ lehet belőle. Annyira figyelmes, érzékeny, mély érzésű... Na jó, nem álmodozom róla, szerencsére (?) 2 hét múlva elutazik, fél évig nem fogom látni. El kell engednem őt, a saját érzéseimet, a saját életemet kell rendbe raknom, ez most a feladatom.