Amióta a jógatanfolyamra járok, feléledt az érdeklődésem a vallás iránt, konkrétan a katolikus vallás iránt. Sok érdekes dolgot tanultunk jógafilozófián, a legtöbb tanítás a keresztény vallásban is megtalálható, ezért gondoltam azt, hogy ahelyett, hogy a számomra idegen kulturális közeg isteneit tisztelném és imádnám, megkeresem a saját gyökereimet. Múlt csütörtökön "betévedtem" a közelünkben lévő templomba. Előtte már nézegettem a honlapját, ugyanis azt beszéltük a férjemmel, hogy ősztől megpróbálunk olyan felnőtteknek szóló hittanórát keresni, ahol Biblia-magyarázattal foglalkoznak. Kb. 3 perce kezdődhetett a mise, amikor beléptem, teljesen tele volt a templom, ezért leghátul álltam meg. Végighallgattam az olvasmányt, a szentleckét és az evangéliumot, prédikációt is. Nagyon szimpatikus pap volt, értelmesen, hétköznapi nyelven magyarázta el a tanításokat. Aaról beszélt, hogy amikor áldozunk, amikor a "Krisztus teste" mondatra azt válaszoljuk, hogy "Amen", akkor arra mondunk igent, hogy elfogadjuk a keresztet, amit Istentől kaptunk, elhisszük, hogy Isten nem azért adta ezt nekünk, mert nem szeret, hanem mert tudja, hogy meg tudunk vele birkózni, és ha jól csináljuk, akkor számunkra is eljön a feltámadás. Na jó, nem ezekkel a szavakkal mondta, de én ezt éreztem ki belőle. És persze csendben folyt közben a könny végig az arcomon... Kicsit úgy éreztem, hogy megtisztulok, jól esett.
A következő sírás szombat este volt, amikor lefekvés után a férjem ismét előhozta a néhány héttel ezelőtti történéseket. Előtte néztük meg ugyanis az utazásunkon készült képeket, és azt mondta, neki erről egyből eszébe jutott, amit a blogon írtam, miszerint az út alatt a Kapudöngetőre gondoltam. Elmondtam neki, hogy ezt ne úgy képzelje el, hogy 4 napig ez járt a fejemben, egyszerűen csak bevillant néha. Elmondta a párom, hogy számára szokatlan érzés merült fel benne, a féltékenység, amit korábban soha nem tapasztalt. Egyrészt örülök, hogy végre ő is beszél a saját érzéseiről, de másrészről nagyon nehéz most az ő lelkét is ápolgatni, amikor az enyém darabokban hever. Most nagyon rossz állapotban vagyok. A húsvéti zabálás miatt és a lelki problémák miatt szinte állandóan fáj a gyomrom, nagyon diszkomfortosan érzem magam. Másrészről teljesen készen vagyok attól, hogy megingott a párkapcsolatom. Eddig ez volt a biztos pont az életemben, erre most ez is felborult. Nem tudok ugyanúgy viszonyulni a férjemhez, mint korábban. Hiába próbál még jobban a kedvemben járni, mint korábban, hiába foglalkozik többet velem, ő minél közelebb jön, én annál távolabb akarok menni. Most egyedüllétre lenne szükségem, magammal kellene foglalkoznom. Nem külső megerősítésre van szükségem, hanem önmagamat kell belülről felépítenem. Szombat este elmondtam neki, hogy a flörtölés nem arról szólt, hogy belőle vagy a kapcsolatunkból hiányozna valami, hanem arról szólt, hogy nem vagyok elég erős most belül, nincs elég önbizalmam, a kudarcok miatt teljesen nullának érzem magam, mint nő, ezért igényeltem a külső megerősítést. De konkrétan a srác nem jelentett nekem semmit. (Persze, ez nem igaz, hiányzik a búgó, mély hangja és a csendes érdeklődése...)
Szóval, most jó nagy káosz van bennem, tényleg azt érzem, hogy már nincs minek ledőlnie, a terápia mindent lerombolt, ami eddig a stabil világképemhez tartozott. Jó lenne már építkezni, jó lenne már az alagút végét látni. Annyi sírtam már az elmúlt 8 hónapban, annyit dolgoztam már magamon, hogy rettentő fáradtnak érzem magam. Szeretnék már megpihenni, ellazulni, kényelmesen hátradőlni. Várom a feltámadást...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése