A hétvégén két ismerős párnál is voltunk babalátogatóban. Szombaton a barátnőmékhez mentünk, ahol már 2 éves a lányka, vele tök jól eljátszottunk, meg is simogattam, engem hívott fel a szobájába, amikor lefeküdni készült, szóval, jól megértettük egymást. Viszont a másik helyen nem éreztem jól magam. A párom jó barátját és feleségét, és az ő 3 hónapos babájukat mentünk el megnézni. A srác jó fej, intelligens és szorgalmas, viszont a felesége elég butácska nő. Volt egy bő félóra, amikor a fiúk lementek megnézni a műhelyt, minket pedig magunkra hagytak a babával. A lány elmesélte a szüléstörténetét, meg beszélt a védőnőről, az első hónapokról, közben megetette a babát. Aztán oda akarta nekem adni ismét a babát, de akkor én már nem kértem. Előtte kétszer volt az ölemben a kislány, meglepően egyszerű volt amúgy fogni. Van ez a régi parám, hogy félek megfogni a csecsemőket, mert nincs gyakorlatom benne, és félek, hogy kárt teszek bennük. Ezt igyekszem leküzdeni, és tényleg, a hétvége arra jó volt, hogy rájöttem: gond nélkül meg tudok tartani egy 3 hónapos babát, aki elfogad, jól érzi magát az ölelésemben, és nyugodtan nézelődik. Aztán le tudtam rakni a játszószőnyegére is, kicsit ugyan bénáztam, de megoldottam. De azt hiszem, azért borított ki ez a látogatás, mert még ettől sem jöttek elő az anyai érzéseim. Ma reggel a tükörbe néztem, és azt mondtam magamnak: - Itt az idő, nincs mire várni, nem kell félni! De én még mindig félek. És azt gondolom, hogy ezért nem jön össze a baba. Mert nem akarom igazán. Csak azt nem tudom, hogy eljön-e az a pillanat, amikor akarni fogom. Képes vagyok rá, meg tudnám csinálni, de nem akarom. Ez elég súlyos felismerés, idő kell, hogy megemésszem.
A párommal elég érdekes a helyzet múlt szerda óta: volt egy nagy kibékülés, aztán azt láttam rajta, hogy még jobban szeret, még jobban ragaszkodik hozzám, mint előtte. Én viszont megint bizonytalan vagyok. Azt hiszem, több egyedüllétre lenne szükségem, mostanában folyton vannak körülöttem. Na jó, nem is ragozom tovább, úgyis zagyva ez a bejegyzés. Akárcsak az érzéseim és a gondolataim...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése