Tegnap voltam Katalinnál, nem akarom hosszan részletezni, csak a lényeg. Az elején beszélgettünk mindenféléről, elmondtam, hogy a munkahelyemen alakulnak a dolgok, és hogy vágyom már egy kis állandóságra, mostanában kívül és belül is túl sok a változás.
Csináltunk képet, egy patakot kellett elképzelnem. Érdekes, mert ezzel a képpel már háromszor dolgoztunk, és mind a háromszor teljesen másféle kép jelent meg. Először egy börzsönyi kirándulós pihenőhely volt, aztán a miskolci Szinva-patak, most pedig egy hegyi patakocska, egy forrás lecsordogálása a szürke sziklákon, meder nélküli, tiszta, friss, átlátszó víz. Megjelent a képben egy 16 év körüli, szőkésbarna hajú, mosolygós, kék hátizsákos lány, aki velem együtt mászott a hegyen, kerestük a víz forrását. Jó barátnők voltunk, a szemében a bizalom és az önfeledtség tükröződött. Amikor megtaláltuk a forrást, letettük a hátizsákot, kifeküdtünk napozni, megmelegedni a tavaszi napsütésben. Gondtalanságot éreztem, életörömöt. A kép és érzés szimbóluma egy katicabogár lett. Ezután meg kellett keresnem a múltban és a jövőben is, hogy hová vinnm el ezt a katicabogarat, hogy segítsen. A múltban a 2011-es dupla műtétem jutott eszembe, láttam magam kívülről a műtőben, ahogy vacogok a hidegtől és a félelemtől. Újra átéltem a kiszolgáltatottság érzését, amitől sírni kezdtem. Nem tudtam, hogy ez az "élmény" ennyire mélyen bennem van és bánt. Azt hiszem, akkor kezdődött az az érzés, hogy önmagam erejéből nem vagyok képes teherbe esni, külső segítségre van szükségem, ugyanakkor a külső segítség rémisztő, hideg, vonakodom tőle. Most sikerült feloldani, átírni ezt az emléket. Talán ezután jobban rá merem bízni magam az orvosokra, nem fogok annyira irtózni a lombiktól. A jövőre nézve a karácsony jött elő, ami egy sor kötelességről szól számomra. Katalin azt mondta, ezen is lehet változtatni, de igazából ez nem olyan fontos nekem, azt a néhány napot kibírom évente, a rokonok kedvéért végigcsinálom a folyamatot.
Ma tízmilliószoros nap van, ilyenkor kell megfogalmazni, mit szeretnénk elérni, min szeretnénk változtatni az életünkben. Akkor én most itt megfogalmazom. Arra vágyom, hogy megtörténjen az áttörés, amire olyan régóta várok, és ami úgy érzem, már a küszöbön van. Szeretném, ha a kisbabám még idén megfoganna, beköltözne a pocakomba, én pedig gondtalanul, kevés aggódással tudnám megélni a várandóságot. Kívánom, hogy a munkahelyemen kerüljek barátságos, érző és intelligens emberek közé, legyen körülöttem egy biztonságos, nyugodt közeg. Szeretném, ha jövőre családdá válnánk, alig várom, hogy lássam a férjemet a kisbabánkkal a karján. Azt hiszem, akkor még jobban, visszavonhatatlanul belé fogok szeretni. Bár azt hiszem, ez már megtörtént, mostanában nagyon oda vagyunk egymásért, csodásak az együttléteink. Ezt kívánom. Kisbabát, anyaságot, családot. Egy új fejezetet az életembe. Katalin szerint már nagyon közel van a fordulópont. Remélem, igaza van...
Most több mint egy hónapig nem megyek terápiára, folyt. köv. szeptemberben.
2014. július 31., csütörtök
2014. július 24., csütörtök
Terápia 32.
Érdekes, hogy pont a 32. terápiás alkalommal érkeztem meg a jelenbe, a 32 éves önmagamhoz...
Tegnap intéztem Fülöppel a Smoflipid engedélyeztetését, laza 4 órát kellett várnom rá, de megérte, mert a formanyomtatványok ki vannak töltve, ma a párom megküldi a hivatalnak, akik remélhetőleg gyorsan elküldik az engedélyt Anyukám munkahelyi faxszámára (kicsit bonyolult, tudom...), Fülöp szeptemberben beadja a lipidet, és én még idén babás leszek! Ez az ütemterv!!! :-)
Időközben bejelentkeztem a Kaáliba is, mert megbeszéltük a férjemmel, hogy a lipid hatóideje alatt megpróbálunk egy lombikot. Szeretném az esélyeket maximalizálni, ezért lehet, hogy a szeptemberi hónapot is inszeminációval fogom megkoronázni. Végülis stimuláció így is, úgy is kell, ultrahangos tüszőmérés is, akkor miért hagynánk ki ezt a fontos lépést? Az inszemináció azért az otthoni próbálkozáshoz képest jelentősen növeli az esélyeket, plusz teherrel pedig nem jár. Szóval, annyit kell még tennem, hogy szeptember elejére kérek időpontot ahhoz a nőgyógyászhoz, aki az átjárhatósági vizsgálatot végezte, vele megbeszélem az inszemet. Utána elmegyek Krizsához, vele lebeszélem az októberi/novemberi lombikot, aztán így vagy úgy, de karácsonyra már a pocakomba lesz a baba!
Most azt érzem, megvalósulhat ez a forgatókönyv. Tegnap a várakozás közben két megható pillanatot is átéltem. Az egyik, amikor egy harmadik trimeszteres kismama érkezett az anyukájával együtt. Akkor az ő helyébe képzeltem magam, vizualizáltam, ahogy az én anyukám ül mellettem, várunk együtt a vizsgálatokra, és ez így jó és természetes. Amiről Katalinnal is beszéltünk: miután rendeztem a kapcsolatot édesanyámmal, már tudunk egy szinten lenni, két felnőtt nőként, hamarosan két édesanyaként. Már nem a kicsi lánya vagyok, aki alatta áll a rangsorban, hanem az ő érett, felnőtt, önálló lánya. A másik megható pillanat az volt, amikor egy frissen született kisfiút kihoztak a folyosóra megmutatni a nagyszülőknek. Csodálatos pillanat volt, amikor először meglátták, kérdezték: "Ez a mi babánk?" Annyira meghatódtam, hogy kicsit félre kellett vonulnom letörölgetni a könnyeket a szememről. Elképzeltem, milyen lesz, amikor először meglátom majd a kisbabámat. Aki szépen növekszik majd a pocakomban, akit sokszor megnézünk majd ultrahangon, mégis akkor először fogom látni élőben, önálló kis lényként, aki akkor kezdi az életét... Gyönyörű pillanat lesz, nagyon várom már!!!
Múlt héten amúgy biciklitúrán voltunk Ausztriában, nagyon jól sikerült, remekül kikapcsolódtunk, és ami igazán szuper volt: megtapasztaltam, hogy a férjem tud igazi férfiként viselkedni! Végig ő vezetett, ő határozta meg, mikor tartsunk pihenőt, gyorsan meghozta a döntéseket, és amikor a kiutazás eredeti terve meghiúsult, azonnal kezébe vette a szervezést, és megoldotta a problémát! Ezt tegnap elmeséltem Katalinnak, aki azt mondta, gondoljam át, hogy én mennyiben viselkedtem másként azon a héten. Próbáljak meg otthon is, a hétköznapokban teret engedni a páromnak, és akkor ő otthon is férfiként fog helyt állni. Szerintem elindultunk ezen az úton, és ez nagyon jó. Egyre többször érzem azt, hogy erősebb mint én (pedig én sokat erősödtem az elmúlt egy évben!), és hogy emiatt fel tudok nézni rá. Nagyon jó érzés.
És ami még szuper volt: a biciklizés alatt nem tudtam tartani a diétát, ettem kenyeret, kolbászt és napi több sört is, mégsem fájt a gyomrom egy pillanatra sem. Két dolog miatt állt helyre az emésztésem: egyrészt a krumplidiéta, amit tartottam, fizikailag helyre hozta a beleimet, másrészt pedig egyre többször szabadnak érzem magam, nem rágódom a dolgokon, és lám-lám, szépen lassan elmúlnak a pszichoszomatikus tünetek! :-)
Katalin amúgy nagyon le volt nyűgözve, amikor tegnap meglátott. Nagyon megdicsért, hogy szuperül nézek ki, lefogytam és ragyogok. Tényleg jól érzem magam a bőrömben, talán a munkahelyemen is megtalálom lassan a helyemet, és ami a legfontosabb, egyre inkább elhiszem, hogy minden úgy jó, ahogy van, nem kell aggodalmaskodni a jövőn, hanem a jelent kell örömtelin megélni. A biciklizés közben amúgy többször úgy éreztem, hogy terhes vagyok, valahogy jobban érzem a petefészkeimet és a méhemet. Tegnap hangtálazásnál erősebben rezonált az a terület, mint korábban. Szerintem a tekerés jót tett neki, mert az alsó hasizmok dolgoztak, a terület vérellátottsága nőtt, másrészt pedig a vitaminok és táplálékkiegészítők, amiket lassan két hónapja szedek, biztosan egyensúlyba hozták a női szerveim működését, és ez jó! Szóval, babára fel, itt baba lesz!!! :-)
Tegnap intéztem Fülöppel a Smoflipid engedélyeztetését, laza 4 órát kellett várnom rá, de megérte, mert a formanyomtatványok ki vannak töltve, ma a párom megküldi a hivatalnak, akik remélhetőleg gyorsan elküldik az engedélyt Anyukám munkahelyi faxszámára (kicsit bonyolult, tudom...), Fülöp szeptemberben beadja a lipidet, és én még idén babás leszek! Ez az ütemterv!!! :-)
Időközben bejelentkeztem a Kaáliba is, mert megbeszéltük a férjemmel, hogy a lipid hatóideje alatt megpróbálunk egy lombikot. Szeretném az esélyeket maximalizálni, ezért lehet, hogy a szeptemberi hónapot is inszeminációval fogom megkoronázni. Végülis stimuláció így is, úgy is kell, ultrahangos tüszőmérés is, akkor miért hagynánk ki ezt a fontos lépést? Az inszemináció azért az otthoni próbálkozáshoz képest jelentősen növeli az esélyeket, plusz teherrel pedig nem jár. Szóval, annyit kell még tennem, hogy szeptember elejére kérek időpontot ahhoz a nőgyógyászhoz, aki az átjárhatósági vizsgálatot végezte, vele megbeszélem az inszemet. Utána elmegyek Krizsához, vele lebeszélem az októberi/novemberi lombikot, aztán így vagy úgy, de karácsonyra már a pocakomba lesz a baba!
Most azt érzem, megvalósulhat ez a forgatókönyv. Tegnap a várakozás közben két megható pillanatot is átéltem. Az egyik, amikor egy harmadik trimeszteres kismama érkezett az anyukájával együtt. Akkor az ő helyébe képzeltem magam, vizualizáltam, ahogy az én anyukám ül mellettem, várunk együtt a vizsgálatokra, és ez így jó és természetes. Amiről Katalinnal is beszéltünk: miután rendeztem a kapcsolatot édesanyámmal, már tudunk egy szinten lenni, két felnőtt nőként, hamarosan két édesanyaként. Már nem a kicsi lánya vagyok, aki alatta áll a rangsorban, hanem az ő érett, felnőtt, önálló lánya. A másik megható pillanat az volt, amikor egy frissen született kisfiút kihoztak a folyosóra megmutatni a nagyszülőknek. Csodálatos pillanat volt, amikor először meglátták, kérdezték: "Ez a mi babánk?" Annyira meghatódtam, hogy kicsit félre kellett vonulnom letörölgetni a könnyeket a szememről. Elképzeltem, milyen lesz, amikor először meglátom majd a kisbabámat. Aki szépen növekszik majd a pocakomban, akit sokszor megnézünk majd ultrahangon, mégis akkor először fogom látni élőben, önálló kis lényként, aki akkor kezdi az életét... Gyönyörű pillanat lesz, nagyon várom már!!!
Múlt héten amúgy biciklitúrán voltunk Ausztriában, nagyon jól sikerült, remekül kikapcsolódtunk, és ami igazán szuper volt: megtapasztaltam, hogy a férjem tud igazi férfiként viselkedni! Végig ő vezetett, ő határozta meg, mikor tartsunk pihenőt, gyorsan meghozta a döntéseket, és amikor a kiutazás eredeti terve meghiúsult, azonnal kezébe vette a szervezést, és megoldotta a problémát! Ezt tegnap elmeséltem Katalinnak, aki azt mondta, gondoljam át, hogy én mennyiben viselkedtem másként azon a héten. Próbáljak meg otthon is, a hétköznapokban teret engedni a páromnak, és akkor ő otthon is férfiként fog helyt állni. Szerintem elindultunk ezen az úton, és ez nagyon jó. Egyre többször érzem azt, hogy erősebb mint én (pedig én sokat erősödtem az elmúlt egy évben!), és hogy emiatt fel tudok nézni rá. Nagyon jó érzés.
És ami még szuper volt: a biciklizés alatt nem tudtam tartani a diétát, ettem kenyeret, kolbászt és napi több sört is, mégsem fájt a gyomrom egy pillanatra sem. Két dolog miatt állt helyre az emésztésem: egyrészt a krumplidiéta, amit tartottam, fizikailag helyre hozta a beleimet, másrészt pedig egyre többször szabadnak érzem magam, nem rágódom a dolgokon, és lám-lám, szépen lassan elmúlnak a pszichoszomatikus tünetek! :-)
Katalin amúgy nagyon le volt nyűgözve, amikor tegnap meglátott. Nagyon megdicsért, hogy szuperül nézek ki, lefogytam és ragyogok. Tényleg jól érzem magam a bőrömben, talán a munkahelyemen is megtalálom lassan a helyemet, és ami a legfontosabb, egyre inkább elhiszem, hogy minden úgy jó, ahogy van, nem kell aggodalmaskodni a jövőn, hanem a jelent kell örömtelin megélni. A biciklizés közben amúgy többször úgy éreztem, hogy terhes vagyok, valahogy jobban érzem a petefészkeimet és a méhemet. Tegnap hangtálazásnál erősebben rezonált az a terület, mint korábban. Szerintem a tekerés jót tett neki, mert az alsó hasizmok dolgoztak, a terület vérellátottsága nőtt, másrészt pedig a vitaminok és táplálékkiegészítők, amiket lassan két hónapja szedek, biztosan egyensúlyba hozták a női szerveim működését, és ez jó! Szóval, babára fel, itt baba lesz!!! :-)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)