Tegnap voltam Katalinnál, nem akarom hosszan részletezni, csak a lényeg. Az elején beszélgettünk mindenféléről, elmondtam, hogy a munkahelyemen alakulnak a dolgok, és hogy vágyom már egy kis állandóságra, mostanában kívül és belül is túl sok a változás.
Csináltunk képet, egy patakot kellett elképzelnem. Érdekes, mert ezzel a képpel már háromszor dolgoztunk, és mind a háromszor teljesen másféle kép jelent meg. Először egy börzsönyi kirándulós pihenőhely volt, aztán a miskolci Szinva-patak, most pedig egy hegyi patakocska, egy forrás lecsordogálása a szürke sziklákon, meder nélküli, tiszta, friss, átlátszó víz. Megjelent a képben egy 16 év körüli, szőkésbarna hajú, mosolygós, kék hátizsákos lány, aki velem együtt mászott a hegyen, kerestük a víz forrását. Jó barátnők voltunk, a szemében a bizalom és az önfeledtség tükröződött. Amikor megtaláltuk a forrást, letettük a hátizsákot, kifeküdtünk napozni, megmelegedni a tavaszi napsütésben. Gondtalanságot éreztem, életörömöt. A kép és érzés szimbóluma egy katicabogár lett. Ezután meg kellett keresnem a múltban és a jövőben is, hogy hová vinnm el ezt a katicabogarat, hogy segítsen. A múltban a 2011-es dupla műtétem jutott eszembe, láttam magam kívülről a műtőben, ahogy vacogok a hidegtől és a félelemtől. Újra átéltem a kiszolgáltatottság érzését, amitől sírni kezdtem. Nem tudtam, hogy ez az "élmény" ennyire mélyen bennem van és bánt. Azt hiszem, akkor kezdődött az az érzés, hogy önmagam erejéből nem vagyok képes teherbe esni, külső segítségre van szükségem, ugyanakkor a külső segítség rémisztő, hideg, vonakodom tőle. Most sikerült feloldani, átírni ezt az emléket. Talán ezután jobban rá merem bízni magam az orvosokra, nem fogok annyira irtózni a lombiktól. A jövőre nézve a karácsony jött elő, ami egy sor kötelességről szól számomra. Katalin azt mondta, ezen is lehet változtatni, de igazából ez nem olyan fontos nekem, azt a néhány napot kibírom évente, a rokonok kedvéért végigcsinálom a folyamatot.
Ma tízmilliószoros nap van, ilyenkor kell megfogalmazni, mit szeretnénk elérni, min szeretnénk változtatni az életünkben. Akkor én most itt megfogalmazom. Arra vágyom, hogy megtörténjen az áttörés, amire olyan régóta várok, és ami úgy érzem, már a küszöbön van. Szeretném, ha a kisbabám még idén megfoganna, beköltözne a pocakomba, én pedig gondtalanul, kevés aggódással tudnám megélni a várandóságot. Kívánom, hogy a munkahelyemen kerüljek barátságos, érző és intelligens emberek közé, legyen körülöttem egy biztonságos, nyugodt közeg. Szeretném, ha jövőre családdá válnánk, alig várom, hogy lássam a férjemet a kisbabánkkal a karján. Azt hiszem, akkor még jobban, visszavonhatatlanul belé fogok szeretni. Bár azt hiszem, ez már megtörtént, mostanában nagyon oda vagyunk egymásért, csodásak az együttléteink. Ezt kívánom. Kisbabát, anyaságot, családot. Egy új fejezetet az életembe. Katalin szerint már nagyon közel van a fordulópont. Remélem, igaza van...
Most több mint egy hónapig nem megyek terápiára, folyt. köv. szeptemberben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése