Terápia 29. és Fülöp doki

Szerdán Katalinnál beszéltem az örökbefogadói tanfolyamról és a párommal folytatott beszélgetésekről, a felismert összefüggésekről. Az mondta, hogy ez nagyon magas szintű önismeretet jelez, hogy magamtól rájöttem arra, hogy a 11 éves kori "becsípődésem" azért jött most elő, mert még nem dolgoztam fel teljesen, és az elmúlt időszak ismét azon a ponton támadott. Jövő héten nem megyek hozzá, mert unokázni fog, de megvettem az általa javasolt babaváró könyvet, azt kell olvasgatnom, a feladatokat megoldanom, aztán majd két hét múlva megbeszéljük a hogyan továbbot. Úgy érzem egyébként, hogy a múltbeli traumák feldolgozása, az akadályok elhárítása nagyrészt már megtörtént, most a jövőre kell már koncentrálni, el kell kezdeni építkezni. Az örökbefogadás amúgy jó úton halad, máris felhívtak a gyámhivatalból, hétfőhöz két hétre megyünk be kitölteni az adatlapot és leadni a nyilatkozatokat. Az egyik úton tehát már egyértelműen és határozottan haladunk, a tanfolyam alapján jó eséllyel 2-3 éven belül kaphatunk egy kisbabát a Bölcső Alapítvány segítségével. Mindenképpen megnyugtató az érzés, hogy ha ezen az úton végigmegyünk, mindenképpen lesz kisbabánk. Az a verzió tehát már nem játszik, hogy gyerek nélkül maradunk.

A tegnapi konzultáció Fülöp dokinál azonban meggyőzött arról, hogy nem az örökbefogadás most a mi elsődleges utunk. Azon is menni kell tovább, azonban jelenleg csak B tervként. Ma hajnal óta ugyanis van egy nagyon jó A tervünk is!!!

(Brutális volt amúgy a rendelés, fél7-re volt időpontunk, én rutinosan többször telefonáltam, hogy hogy áll a sor, fél10-re mentünk oda, de végül negyed1-kor mentünk be, hajnali egykor jöttünk ki, és fél2-re értünk haza. 2 után feküdtünk le, alig négy órát aludtunk, ahhoz képest egész jól vagyok. Csodálkozom is magamon, az elmúlt egy hét nagyon zúzós volt, alig aludtam, valahogy mégsem vagyok összezuhanva. Persze aztán lehet, hogy csak tartalékol a szervezetem, és egyszer csak szélsőséges módon jön ki rajtam a fáradtság. Na mindegy, nem erről akartam írni.)

Fülöp végignézte azoknak a vizsgálatoknak a leleteit, amiket a március közepi konzultáció során előírt számunkra. A fizikai vizsgálatok során kiderült, hogy a méhem és a petevezetékeim rendben vannak, a méhsövény műtétnek nincs maradványa, a vezetők átjárhatók. A PCT teszt negatív lett, tehát nem nyírom ki a párom kiskatonáit. Ez nagyon jó. A hormonjaimmal még van egy kis gond, ezekre szednem kell az endokrinológus által előírt gyógyszereket. A következő két hétben kell amúgy csináltatnom egy pajzsmirigy ultrahangot és vérvételre is mennem kell, hogy a június 18-i kontrollon ellenőrizni tudja az endokrin doki az aktuális helyzetet. A TSH és a prolaktin amúgy most gyógyszerrel szépen be van állítva, inzulinrezisztenciám nincs, de persze az étkezésre oda kell figyelnem. (Jövő héten megyek amúgy egy belgyógyászhoz, aki elvileg ért az ételintoleranciához. Szeretném vele átbeszélni, hogy pontosan hogyan étkezzem, mert kissé már tanácstalan vagyok. Remélem, tud segíteni.) A progeszteron szintemet a ciklusom második felében alacsonynak ítélte meg, azt mondta, hogy sárgatest elégedetlenségem van. Erre külön nem írt fel semmit, de elég nagy mennyiségű Duphaston + némi Utrogestan is van még otthon, szóval szükség esetén lesz mihez nyúlnom. Ureaplasmám szerencsére már nincs és a cytológia is megfelelő volt. Az AMH szintemre azt mondta, hogy kitűnő, ami azt jelenti, hogy fiatal a petefészkem, tele van még petesejtekkel! :-)

A fentieket tulajdonképpen eddig is vizsgálták már, így a "különlegesebb" vizsgálatok eredményeire voltam kíváncsi. Két dolog nem stimmel. Az egyik: van egy génmutációm, konkrétan MTHFR C677T homozigóta vagyok. Hogy ez mit jelent? "Az MTHFR (metiléntetrahidrofolát reduktáz) gén mutációja örökletes módon fokozza a vér homocisztein szintjét. A vér emelkedett homociszteinszintje az artériás és vénás trombózis, valamint terheseknél a magzati elhalás ismert kockázati tényezője, továbbá fokozza a magzati velőcsőzáródási rendellenesség kockázatát. Az emelkedett homocisztein szint kialakulásának nagyobb a valószínűsége, ha csökkent a szervezet folsav ellátottsága, így fokozott folsav bevitellel csökkenthető a vér homocisztein szintje." A lényeg: trombózishajlam és vetélés nagyobb kockázata. Gondolom, emiatt írta elé az Inofolic szedését, ami nagy mennyiségben tartalmaz folsavat. Emellett szükséges az LMWH és az Aspirin Ptotect. A rendelés végén igazából csak az utóbbit diktálta le, ahogy most utánanéztem, mindhettőnek ugyanaz a hatóanyaga, csak az LMWH erősebb szer, injekció formájában szokták kismamáknak adni a vetélés megelőzésére. Gondolom, ezt majd akkor kell használni, amikor terhes leszek.

A másik az autoimmun betegség, aminek velejárója, hogy az NK sejtarány is kissé emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a szervezetben jelen lévő ölősejtek, az immunrendszerem kis katonái túlműködnek, ami miatt az embrió kezdeményt idegen anyagnak érzékelik, és nem engedik megtapadni a méhben. Vagy ha esetleg meg is tapad, kilökődik, még mielőtt elindulhatna a fejlődése. Erre lipidkezelést kell alkalmazni, konrkétan Smoflipidet. Ez nem olyan egyszerű történet, a rendelésen kitöltött adatlap alapján egy bizottság dönt arról, hogy részt vehetek-e a programban, ugyanis még folyamatban van az eljárás bejegyzése.

De a lényeg: nem javasolta a lombikot, azt mondta, hogy stimulációval és terminált együttléttel, természetes úton fogok teherbe esni!! Többször is elmondta: itt baba lesz! :-)

A teendők összefoglalva:
- szedni kell tovább az L-thyroxint és a Bromocriptint az endokrinológus által előírtak szerint, június közepén kontroll;
- keresnem kell egy hepatológust, hogy mondjon szakvéleményt az emelkedett bilirubin szintről;
- 1 hónappal a tervezett nemzés előtt el kell kezdeni Aspirin Protectet szedni esténként;
- javasolt vitaminok: Cetebe 500mg, E vitamin 400mg, Magnerot 3x2 szem, Femibion800, Szelén+Cink, Omega3 zsírsav napi 1 Omecor kapszula formájában;
- a bevetéses hónapban Clostilbegyt tablettát kell szednem a ciklus 3-7. napja között, majd a 12. napon ultrahanggal kell ellenőrizni, nincs-e túlstimuláció. Ultrahanggal lehet megállapítani az ovuláció várható időpontját (ehhez Timmermann segítségét szeretném igénybe venni);
- a tervezett nemzés előtt egy héttel Smoflipid kezelést kell kapnom, ehhez telefonon kell jelentkeznem Fülöp doktor mobilján reggel fél9 körül, és mondani, hogy engedélyt kérek a kezeléshez;
- a tervezett nemzés előtt 2-3 nappal el kell kezdeni szedni a Pipolfent, ami egy nyugtató, és a terhességi tesztig, illetve pozitív eredmény esetén a 15. hétig kell szedni.

Mivel a párom spermaeredményei most nem túl fényesek, megígérte, hogy ismét elkezdi tudatosan a vitaminkúrát. Augusztus elejétől én is el szeretném kezdeni a turbózást. Mivel Fülöp augusztus első három hetében lesz szabadságon, mi pedig az utolsón, azt tervezem, hogy szeptember elején megkeresem a lipidkezelés miatt, és remélem, hogy a szeptemberi-októberi ciklusban már meg tudjuk próbálni a rákészüléses-betervezett együttlétes hónapot.

Nagyon jó érzéseim vannak most ezzel kapcsolatban, végre egy orvos, aki valóban egyedi esetként kezel mindenkit, és nem a sablon megoldásokat javasolja. Biztosan nem lesz egyszerű ezt kivitelezni, de egy próbát mindenképpen megér! Tegnap este (illetve ma hajnalban) mondtam a férjemnek, hogy milyen jó: két világos úton haladunk jelenleg. A vér szerinti baba természetes úton az elsődleges cél, de ha valami miatt ez mégsem jönne össze, akkor ott van B tervként az örökbefogadás, amivel szintén haladunk, és aminek a végén biztosan ott a baba!!! A nyaramat arra szeretném szentelni, hogy sokat pihenjek, töltődjek és felkészüljek az őszi eseményekre. Először a lelkemben kell helyet teremtenek a csöppségnek, aki utána a pocakomba is be fog költözni.... Jaj, olyan boldog vagyok!!!

Szeresd önmagad!

A múlt heti terápia különösen intenzív folyamatot indított el bennem, egy héten belül kétszer is beszéltem a páromnak az érzéseimről. Persze pityeregtem is közben, dea lényeg, hogy meg tudtam fogalmazni, ki tudtam mondani az érzéseimet, és úgy láttam, ez neki is jól esett. Nehéz helyzetben van ő is, csak azt látja, hogy őrlődöm, de sokszor nem tudja, hogy pontosan mi a bajom.

Csütörtök este a teraszon beszélgettünk, a korlátnál állva, összeölelkezve, suttogva, Jó volt. Akkor azt fogalmaztam meg, hogy tartok a hétvégi örökbefogadói tanfolyamtól, mert nem akarok meggnyílni idegenek előtt, és nem vagyok kíváncsi az ő szomorú történeteikre. Igazából arra számítottam, hogy afféle csoportterápia lesz, ahol mindenki őszintén, hosszan ecseteli a bánatát, és egymás vállán sírunk. Ehhez képest tök laza volt a tanfolyam, két nő tartotta, akik a saját élményeikről meséltek. Sokat nevettünk, többször elmondtam én is véleményemet (sokszor az előadóval ellentétes gondolataimat is megosztottam, ami tök jó!). Vegyes volt a társaság, nagyon nem bandáztunk a többiekkel, de szimpatikusak, normálisak voltak. Jó volt ott lenni. Persze sok téma felmerült, sok információt kaptunk, jól el is fáradtunk, még fel kell dolgozni az élményeket.
Na, mindez zárójeles rész volt, a lényeg, hogy a tanfolyammal kapcsolatos kétségeim mellett azt is elmeséltem a férjemnek, hogy a terápián előjött a 11 éves szorongó, magányos önmagam képe, ismét találkoztam ezzel az érzéssel, ami még mindig bennem van, és úgy vélem, ez okozza azt, hogy a mai napig problémám van a külsőmmel, és valószínűleg abban is közrejátszik, hogy nem tudok teherbe esni, mert akkor ismét nagydarabnak érezném magam. A párom nagyon megértő volt, sokszor elmondta, mennyire szép vagyok, és őszintén, kissé könnyes szemmel azt is megjegyezte, hogy ő imádni fog, amikor terhes leszek, számára a legszebb leszek, rengeteget fog kényesztetni, beszélni fog a pocakomhoz, gitározni fog a babánknak, és sokat fog simogatni. Ez a gondolat nagyon jó érzéssel töltött el, Istenem, milyen jó is lenne mindezt átélni...

A második beszélgetésünk tegnap délután volt, átöltözés közben lefeküdtünk az ágyra, és a tanfolyamról kezdtünk beszélgetni. A párom felvetette, hogy milyen jó volt látni az előadókat, hogy nem a szüléstől lesz valaki anya. Persze, ezzel egyetértettem, de azt is hozzátettem, hogy bennem nagyon komoly lelkiismeret-furdalás és szégyenérzet van amiatt, hogy nem tudok teherbe esni és szülni. Az egész meddőségi kezelés nagyon padlóra tett, előtte se volt túl komoly az önértékelésem, az önbizalmam és az önszeretetem, mindig is ez volt a gyenge pontom, és azért borultam ki ennyire a folyamattól, mert pont a leggyengébb pontomat támadta. Valószínűleg azért jött elő a 11 éves kori énkép, az akkori érzések, mert most is ugyanezt élem át. Szorongást és magányt. A külsőmmel mostanra megbarátkoztam, ami nagyrészt a páromnak köszönhető. De azt még nem bocsátottam meg, hogy nem vagyok lelkileg elég érett az anyaságra. Illetve, mostanában lassan már az leszek szerintem, de amikor belevágtunk a folyamatba, csak sodródtam az árral, és minden kudarcélmény csak egyre jobban elbizonytalanított.

Most már tényleg azt érzem, hogy a probléma gyökerénél vagyunk. Már látom, hogy milyen csapdába kerültem, milyen gödörben vergődtem. Azonosítottam a problémát, és tudom, hogy mit kell megoldanom. Azt még nem tudom, hogyan, de talán hamarosan a válasz is megérkezik. Meg kell tanulnom szeretni önmagamat.

Terápia 28.

Múlt héten nem voltam Katalinnál, tegnap pedig úgy mentem, hogy lassan minden a helyére kerül, elég lesz kéthetente járni aztán meg szépen leépíteni a terápiát. Hát, nem ez lett. Megint sírás volt, és most megint a rossz érzés és az önmarcangolás maradt. Komolyan nem tudom, meddig bírom még ezt. Nagyon kimerítő ez az egész folyamat, nagyon szeretnék már a végére érni. Lehet, hogy éppen ez a baj, hogy már sürgetném az időt, nincs igazából türelmem az egészhez. De az is lehet, hogy tényleg egy kis szünetre, egy kis pihenésre lenne szükségem. Jövő héten mindenképpen megyek, mert szégyenszemre nem volt nálam elég pénz tegnap, de utána kérek egy kis kimenőt.

Tegnap konkrétan a munkahelyi dolgokról kezdtünk beszélgetni, elmondtam, hogy elég nehezen viselem már ezt a feszült helyzetet, a bizonytalanságot. Fél éve ugyanezt átéltem, amikor a mostani munkahelyemre jöttem, már túl gyakori a változás, megvisel. Ugyanakkor most először érzem azt, hogy lehet perspektívája annak, amivel foglalkozom, van olyan karrierálmom, ami megvalósulhat. Aztán beszéltem a holnap induló tanfolyamról is, ami az örökbefogadásról fog szólni. Kicsit tartok tőle, nem igazán szeretnék idegenek előtt az érzéseimről beszélni, félek megnyílni. Elmondtam Katalinnak, hogy kezdek megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy más gyerekét nevelem fel, de továbbra is nehéz elképzelni ezt a forgatókönyvet amiatt, hogy ez esetben a környezetemben élőknek folyton magyarázkodni kellene, hogyan került hozzám "hirtelen" egy gyerek. De magát a terhességet és a szülést szívesen kihagynám. Ekkor Katalin rákérdezett, hogy van-e olyan emlékem, hogy valaki a terhességről negatívan beszélt nekem, ami félelmet keltett bennem. Mondtam, hogy ilyenre nem emlékszem, szerintem nem külső hatásra alakult ki ez az egész bennem. Legalábbis nem ilyen közvetlenül.

Tegnap amúgy feltűnően sok kismamát láttam, néhánynak egészen nagy pocakja volt. Mindig olyan nehézkesnek, esetlennek látom a terhes nőket, kényelmetlen azt elképzelni, hogy én is ilyen legyek. Ismét a régi görcs jött elő, az a bizonyos kép, ami először 2008-ban spontán jött elő egy jóga utáni relaxáción, aztán a belső gyermekes gyógyító folyamatnál is: a 11 éves kislány az iskola udvarán magányosan, szomorúan, aki várja az anyukáját, hogy jöjjön és megvigasztalja. Aki bánatában csokis fánkot eszik, amitől egyre kövérebb lesz és egyre rosszabbul érzi magát. Akkoriban híztam el, nem voltam túl kövér, de nagydarabnak éreztem magam. Kamaszkorban sikerült kissé lefogyni, de végig úgy éreztem, hogy ormótlan vagyok, egy bálna, aki túl nagy ahhoz, hogy szeressék. Nem tudtam magamat elfogadni, nem tudtam magamat szeretni. Mostanra sikerült elérni a normál testsúlyomat, egész csinos vagyok, de legbelül még mindig túl nagynak érzem magam. Szeretnék alacsonyabb, filigránabb lenni. Ezt többször elmondtam már a páromnak, aki mindig győzköd, hogy szép vagyok, neki nagyon tetszem. Sőt, a tükör előtt állva szokta nekem mutatni, hogy nézzem meg, milyen szép a derekam és a csípőm aránya, milyen teltek a melleim, milyen szép és arányos a testalkatom. Olyan édes, tényleg minden nap érzem az irányából a teljes elfogadást és a mély szeretetet. Ez nagyon sokat segít és gyógyító hatású, mégis, amíg a 11 éves énemet nem sikerül teljesen megvigasztalni és meggyőzni arról, hogy ő egy klassz, szerethető kislány, addig nem leszek rendben önmagammal. És addig folyton emészteni fogom magam, marcangolni, amitől folyton fájni fog a gyomrom. És addig nem fogja megengedni a tudatalattim, hogy teherbe essek, mert fél attól, hogy a nagy pocakkal ismét nagydarab és esetlen leszek, akit mindenki megbámul, és aki szégyelli magát azért, mert úgy néz ki ahogy...

Basszus, lehet, hogy ez minden probléma gyökere? Lehet, hogy ez a mélyen bevésődött gyerekkori emlék elég ahhoz, hogy a testem teljes működését befolyásoljam a tudatalattival, és én magamat megfosszam az élet legnagyobb örömétől??? Én anya szeretnék lenni. Szeretném a kisbabámat a pocakomban nevelni, a saját testemet átadni neki, és mindent megadni számára, amire csak szüksége van! Meg fogom gyógyítani a 11 éves belső gyermekemet, dolgozni fogok azon, hogy megváltozzon az énképe, hogy ne legyen magányos és szomorú. Hogy tudja, hogy én mindig mellette állok,  rám mindig számíthat. A mostani énem már elég erős ahhoz, hogy támasza legyen a kislánynak, hogy megadja neki mindazt, amit az anyukájától annak idején nem kapott meg. Először önmagam anyukája leszek, a saját belső gyermekemet fogom szeretettel felnevelni, és utána utat engedek a kisbabámnak, akire már nagyon vágyom, aki a gondolataimban már régóta jelen van...

Nyugalom

Visszaolvastam az elmúlt 4-5 bejegyzést, és arra jutottam, hogy sikerült megvalósítani a célomat: egyre inkább a jelenben élek, és egyre nagyobb nyugalommal fogadom az engem ért hatásokat, történéseket. A múlt hét a munkahelyen elég pörgős volt, úgy nézett ki, hogy kapunk egy fontos megbízatást a kolléganővel, egy olyan feladatot, ami nem igazán hálás, elég sok ellenséget lehet vele szerezni. Tartottunk egy megbeszélést, ahol négyen összeültünk, mindenki sík ideg volt, gyártották a rémelméleteket, hogy mi lesz és hogy lesz, én pedig csak ültem ott nyugodtan, és azt éreztem: majd lesz valahogy! És mit ad isten? Csütörtök estére kiderült, hogy mégsem kell mennünk. A jógatanfolyam órája után értesültem erről, és komolyan, semmi érzelmet nem váltott ki belőlem a dolog. Elfogadtam, és annyit mondtam: így is jó!

Szóval, egyre jobban bízok a Gondviselésben. Persze azért vannak olyan dolgok, hogy múlt héten is mentem hazafelé, egész jó kedvem volt, mégis egyszer csak felbukkant az ismerős érzés: FÉLEK!!! Ez a félelelem érzés már többször rám talált, teljesen váratlanul szokott felszínre törni. Amikor hazaértem, a férjem fényképét simogattam, rá gondoltam tiszta szívvel, szerelmesen, és azt ismételgettem, hogy mindennél jobban szeretnék neki gyereket szülni, de félek a terhességtől, félek a testi változásoktól, leginkább attól, hogy nem tudom, mi fog velem történni. Valahogy most elült bennem a gyerek utáni vágy, kicsit távolinak érzem ezt az egészet.

 Elmesélem majd mindezt Katalinnak, hátha tudunk ezen dolgozni valami képpel. Bár, be kell vallanom, hogy egyre kevesebb lelkesedéssel járok hozzá, a múlt heti alkalmat is lemondtam. Mondjuk beteg is voltam, korábban haza is mentem pihenni, de egyébként se lett volna hozzá kedvem. Úgy érzem, lassan kifelé megyek ebből a dologból. Szerdán el is mondom neki, hogy első lépésben szeretnék 2 hetente járni, aztán lehet, hogy nyáron szünetet is tarthatnánk, aztán majd meglátom ősszel, hogy szükségem van-e a folytatásra. Azt hiszem, lassan megtanulom értelmezni magamat, kezelni az érzéseimet. Lassan elég a folyamatos önelemzésből, csak hátradőlök, és élvezem a mindennapokat. Tegnap este pl. jógáztam otthon. Igaz, a relaxációt kihagytam, de már az is szép eredmény, hogy rávettem magam a gyakorlásra.

Érzem, hogy ez jót tesz nekem, gyakorolnom kell minél többet.

Terápia 27.

A terápián, illetve utána ismét helyükre kerültek a dolgok. A sok-sok kérdés, kétség, ami a hét elején bennem volt, úgy érzem, letisztádott. Tudom, mit akarok, hogyan szerenék élni. A jelenben. Teljes figyelemmel a jelenben. Nem akarok a múlton rágódni és a jövőtől félni. Inkább megfigyelem azt, mit nyújthat számomra a jelen, megtanulom élvezni a jó dolgokat. Pl. ma reggel a buszon ülve élveztem, ahogy rám süt a nap, és élveztem a zenét, amit hallgattam.

A tegnap esti jóga nagyon jó volt, az oktató, aki a tanfolyamot tartja, nagyon pozitív személyiség, és pontosan úgy oktat, ahogy én szeretnék: kellemes, puha, oldott atmoszférát teremt, mindent szépen részletesen elmagyaráz, de nem túl tudományosan, hanem olyan szinten, ahogy azt egy hétköznapi ember megérti. Én is ilyen oktató szeretnék lenni. És érzem, hogy képes vagyok ilyenné válni. Ha elvégzem a tanfolyamot, szeretnék én is órát tartani, tanítani. Azt hiszem, kezdetnek ez is megteszi, a gyerekek angolra tanítása és a családi napközis dolog ráér még.

Most a beavatásra szeretnék felkészülni. Elhatároztam, hogy sokkal kevesebb húst fogok enni - nos, ez egyelőre még nem nagyon megy. Mondjuk egyre többször vannak olyan napjaim, amikor nem eszem húst, de pl. ma is elcsábultam a menzán egy jó kis sertéssültre... Mondjuk az IR diétám miatt meg a paleózás miatt is fontos a hús - a mai ebédem pl. teljesen megfelelt a paleo elveinek, ugyanakkor nem volt benne elég szénhidrát, emiatt az IR diéta szempontjából nem volt jó, és persze nagyon nem volt vega. Fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt a három dolgot összekombinálni, attól tartok, sehogy. Kompromisszumokat kell tenni minden téren. Tehát, a hús nem marad el teljesen, de fogok tiszta napokat tartani, és az egyszeri fogyasztás mennyiségét is csökkentem - kezdetnek ez nem rossz... :-)

Felkészülés az újjászületésre

Tegnap a jógatanfolyamon jelentkezni lehetett mantrabeavatásra. Én csak érdeklődőként mentem a tájékoztatóra, de végül nekem is jutott időpont: május 26-án lesz a mantrabeavatásom. Ez úgy zajlik, hogy a mesterrel való beszélgetést követően kapok egy mantrát, ami kifejezetten az én személyiségemhez, élethelyzetemhez illeszkedik, valamint megkapom a szikrát ahhoz, hogy elinduljak a spiritualitás útján. Közel három hét van eddig az időpontig, ezért szeretnék addigra teljesen felkészülni testileg és lelkileg. A legnagyobb feladat, hogy elengedjem a gyerek utáni görcsös vágyat, hogy bízzak a Teremtőben, átengedjem magam neki, és bizalommal telve, megnyugodva figyeljem a történéseket.

Ma reggel a trolin mantrákat hallgattam, és egyszerre belém hasított: tanár szeretnék lenni! Érettségi előtt is ez volt a vágyam, de akkor a szüleim lebeszéltek róla. Azt hiszem, ez a vágy azóta sem múlt el. Szeretnék általános iskolásokkal foglalkozni, gyerekek között lenni, szabadon. Azt hiszem, az minden problémám forrása, hogy nem élek önazonos életet. Nem szeretem a munkámat, nem találok benne örömöt. Hiába is próbálnék a szervezeten belül váltani, tudom, úgysem találnék olyan témát, ami megfogna és érdekelne. Alapvetően a hideg irodai környezet zavar, az, hogy folyton a monitor előtt kell ülnöm, és értelmetlen dolgokkal foglalkozni. Angolt szeretnék tanítani meg jógát. Az első ötletem az volt, hogy elvégzem a tanítóképzőt, de most látom, hogy az túl sok idő és túl sok pénz. Helyette a következő tanfolyamokra gondoltam: 1) családi napközi üzemeltető 2) gyermejóga oktató 3) Helen Doron Early English tanár. Ha ez a három képzés meg lenne, akkor elkezdhetnék a saját vállalkozásomon gondolkodni. Egy olyan központot nyitnék, ami napközben családi napköziként üzemel, plusz lenne egy másik helyiség, ahol jógaórákat lehetne tartani.

Közben tartottam egy kis szünetet az írásban, és igazság szerint már nem tudom, mit akarok. Lehet, hogy egy hónap múlva olyan munkakörbe, környezetbe kerülök, ahol jól fogom magam érezni, és mellette tarthatok felnőtteknek jógaórákat, és ezzel a tanítás iránti vágyamnak is eleget teszek.

Jó, azt hiszem, ezt a részt pihentetem. Annak örülök, hogy most van biztos állásom, ami lehetővé teszi az álmodozást - ha úgy döntök, hogy bármelyik tanfolyamot is el akarom végezni, pénzügyi akadálya nem lesz. És azt is beszéltük a párommal, hogy bár sokba kerülnek az orvosi vizsgálatok, mégis szerencsére gond nélkül ki tudjuk fizetni őket, és ez fontos.

Szóval, a címben szereplő dologra koncentrálok: május 26-ra szeretnék olyan szintre eljutni, hogy készen álljak a napi gyakorlás megkezdésére. Reggel biztosan nem tudom erre rávenni magam, ezért este kell erre egy szabad félórát szánni. Ekkor meditálhatnék egy kicsit, illetve elvégezhetném a légzőgyakorlatokat, a napüdvözletet, és néhány alap ászanát. A pontos ütemtervet majd elkészítem, lehet, hogy mégis reggel lesz belőle, majd még eldöntöm. Istenem, megint össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs, mit mondok majd délután Katalinnak, lehet, hogy ismét bőgni fogok?