Mostanában elhanyagoltam az írást, pedig elég sok minden történt. Kezdem a legfrissebbel: tegnap este bulizni voltunk a kollégákkal, ami nagyon jól sikerült. Kezdtük bent, a munkahelyen, 4-kor elkezdtünk pezsgőzni és likőrt inni. Aztán Activity-ztünk, majd 6-kor átmentünk egy helyre, ahol betoltam egy nagy hamburgert és ittam még két hosszúlépést. Aztán a téren játszottunk, majd kerestünk egy éjjel-nappalit, vettünk egy nagy üveg vodkát, narancslevet, műanyag poharakat, és a Bazilika előtt jól megittuk. Buli volt. Aztán 11 után elkezdtünk valami helyet keresni, ahol tovább ihatnánk. Először beültünk egy kocsmába, utána pedig, amikor már csak 4-en voltunk (én+a 3 fiú kollégám), akkor elmentünk táncolni. Na, akkor már eléggé készen voltam, tiszta erőből toltam a táncot, és közben kicsit rákattantam az egyik kollégámra. Jobban mondva, a másikat jobban megölelgettem, de az semmit nem jelentett, viszont az "egyikkel" előtte már hosszan beszélgettünk, és annyira emlékszem (pont ez a rész homályos), hogy kicsit őt is megölelgettem, és talán még egy szájra puszi is volt. Mindegy, ő most úgyis elmegy meg egyébként se akarnék tőle semmit, csak egyszerűen eddig is vonzódtunk egymáshoz, ennyinek ki kellett jönnie a történetből. Valami megfogott benne, pedig fiatalabb és alacsonyabb is nálam, nem jó pasi, de azért jól esett kerülgetni egy kicsit egymást...
A másik, fontosabb dolog: beindult az örökbefogadási ügyintézés, tegnap voltunk pszichológiai alkalmassági vizsgálaton, ma pedig az ügyintéző kint volt megnézni a lakásunkat. Megtudtam, hogy tegnap a 4 pár közül csak mi mentünk át csont nélkül. A pszichológus főleg a gyerekkorunkról kérdezgetett, és erősen abba az irányba tolt, hogy paleózzunk, és meglátjuk, összejön a saját gyerek is. A lakást se nézte sokáig az ügyintéző hölgy, megállapította, hogy nagyon jó környéken van, szép tágas, világos - nagyon tetszett neki. Szerintem ha rajtuk múlna, kb. holnap adnának nekünk egy gyereket. Vagy kettőt, ugyanis a pszichológus azt is megkérdezte, hogy mit szólnánk egy ikerpárhoz. :-) Most egyébként azt érzem, hogy nem ez lesz a mi utunk, lesz saját babánk, viszont ez az egész örökbefogadási folyamat kell ahhoz, hogy biztonságérzetet adjon, azt a tudatot, hogy biztosan lesz babánk, másrészt pedig megerősít abban, hogy felkészültek vagyunk a gyerekvállalásra.
Na, de hogy a terápiáról is írjak: múlt héten érdekes volt, mert egy hosszú hangtálazás végén csináltunk képet. Egy rétet kellett elképzelnem, ami jó érzéseket keltett bennem, éreztem a napsugarakat, feltöltődtem képzeletben az energiájával, viszont megjelent egy félelemérzés is, amit akkor és ott nem tudtam azonosítani, viszont amint hazaértem, a tévében láttam egy műsort egy műsort, egy sztorit egy meddő párról, ahol a férfi a pszichológusnál kibökte, hogy a szülői szereptől fél. Erre előjött bennem, hogy nekem is vannak félelmeim a párkapcsolati szerepek megváltozásától. Az eheti alkalmon szépen át is beszéltük ezt a dolgot, akkorra már pontosan meg tudtam fogalmazni, hogy érzésem szerint túl sok teher van rajtam a kapcsolatban, mindent nekem kell elintéznem, észben tartanom, stb. Csináltunk egy virágos képet, ami nagyon durván üzent nekem. Két virágot kellett elképzelnem, nekem egy magasabb, sötétlila szirmú tulipán és egy kisebb, illatos fehér jácint ugrott be. Én a tulipánnal azonosultam, és amikor azt kellett elképzelnem, hogy kapcsolatot teremtek közöttük, akkor magasabb tulipánként meghajlítottam a száramat, és a szirmaimmal ráborultam a jácintra. Viszont, amikor a jácint helyében kellett képzelnem magam, akkor egyértelműen kijött, hogy egy a ráborulás rossz érzés nekem. Helyette a jácint a föld alatt, a gyökerei megerősítésével akart kapcsolatot teremteni. A kép üzenete: a tudatommal azt gondoltam, hogy a párom nem elég erős, neki van szüksége a pátyolgatásomra, de igazából nem ez a helyzet, hanem az, hogy nem tudom, nem szeretem kiengedni a kezemből a gyeplőt, szeretem, ha minden az én elképzelésem szerint alakul, ezért viselkedem dominánsan a kapcsolatban. És valójában a férjem is képes lenne erősebben funkcionálni, ha teret engednék neki. Katalin azt mondta, hogy megbízható, stabil partner a párom, nyugodtan terhelhetem, építhetek rá jobban. Szépen, fokozatosan egyre több dologban kérem majd az intézkedését, megpróbálok több állandó feladatot is átadni neki. Kicsit át kell helyeznünk a hangsúlyokat a kapcsolatunkban, de szerintem ez könnyen fog menni, nem lesz vele gond. És ha megtapasztalom, hogy jobban építhetek, támaszkodhatok a férjemre, akkor megengedem majd magamnak, hogy az energiáimat egy babára irányítsam. A pszichológusnál tegnap megfogalmaztam, hogy a munka számomra csak pénzkereseti forrás, a valódi kiteljesedést családanyaként fogok megélni. És ezt valóban így érzem, vágyom rá, hogy megtapasztalja. Készen állok rá, hogy anya legyek.
2014. március 28., péntek
2014. március 13., csütörtök
Terápia 21.
Tegnap volt a 21. terápiás alkalom. Ma pedig a szülinapom van. A 32.
A terápia elején Katalin megdicsérte a tavaszias szettemet, jól is éreztem magam az új ruhákban, amik egy részét hétfőn vásároltam, és külön örömöt jelentett, hogy a nadrágokból 40-es méretűt vásároltam. Korábban 44-est hordtam, utána 42-est, mostanra pedig sikerült a 40-be belefogyni. Ez jó érzés. Amióta Bikram jógára járok, sokkal jobban ismerem a testemet, egyrészt a testrészek kinézetét, külalakját, másrészt pedig a képességeimet. És igenis szeretek az első sorban állni, 90 percen keresztül nézni magam a tükörben, és szeretem megfigyelni, hogy mennek a gyakorlatok. És persze azt is szeretem, hogy a Bikramtól egyre formásabb és izmosabb a testem.
Elmeséltem Katalinnak az új munkahelyi feladatomat, a mentorkodást, ami kissé hasonlít arra a szituációra, feladatkörre, ami elől 'menekültem' a korábbi munkahelyemen, de amihez már másképp, érettebben és felkészültebben tudok hozzáállni. Beszéltünk úgy általában a munkámról is, megállapította, hogy el vagyok a mostani helyemen, csinálom is a feladatokat, de nem szívből végzem, nem okoz nekem igazi örömöt ez a tevékenység. Elmondtam a tervemet, hogy egyszer szeretnék egy családi napközit nyitni, üzemeltetni, mellette szeretnék írni és jógát oktatni. Azt tanácsolta, hogy nézzek utána annak, hogy valamelyik multunál nem lehet-e céges bölcsit alapítani, mert azt talán könnyebben lehetne finanszírozni. Még kicsit érlelem magamban a dolgot, de tényleg jó lenne ebbe az irányba elindulni.
Beszéltünk arról is, hogy másnap, azaz ma megyek az immunológushoz. Erről este a férjemmel is beszélgettem, elmondtam, hogy milyen vizsgálatokon voltam mostanság, hogy rájöttem, arra, hogy a beágyazódás körül lehetnek problémák. Most úgy érzem, hogy bár elindítottuk az örökbefogadást, igazából nem ezt az utat szeretném bejárni, hanem harcolni szeretnék tovább, meg szeretném tapasztalni, milyen érzés terhesnek lenni, gyereket szülni, szoptatni, és minden mást, ami ezzel összefügg.
Katalinra visszatérve, megkérdezte, hogy a korábbi képek közül, amiket csináltunk, melyik volt a legemlékezetesebb. Nekem a sötét erdő közepén álló faház képe ugrott be, másodikként a nagy jeges hegy, harmadikként pedig a madásfészek. Tegnap egy új képet vettünk elő, egy gyógyforrást kellett elképzelnem. Nekem egy hely oldalából fakadó forrás képe ugrott be, ami egy út mentén volt, parkoltak ott autók, álldogáltak emberek a forrás körül. Egy idős, mosolygós néni kitűnt a tömegből, aki egy 5literes kannával érkezett. Róla azt gondoltam, hogy régóta ide jár, tudja, hogy a víz jó számára, ezért visz belőle. Én is megkóstoltam a vizet, kicsit kénes szagú, vasas ízű volt, de összességében jól esett. Sétáltam kicsit utána a környéken, majd újra ittam a vízből. Találtam egy buszmegállót, rájöttem, hogy a forrás a szülővárosom mellett van, és rácsodálkoztam: miért nem tudtam erről eddig? A forrás szimbolikája az volt, hogy a vízben minden meg van, amire szükségem van. Egy tápláló, gyógyító kép volt, amiben érdekes módon ismét megjelent az öreg néni archetípusa, aki az erdei házban is jelen volt. Ő az ősi tudást jelképezi, azt erősíti bennem, hogy a zsigereimben, az ösztöneimben benne van a megoldás a problémáimra, annyi a dolgom, hogy megtaláljam a belső hangot, az ősi tudást önmagamban.
Most végre nem sírtam a terápián, a rövid hangtálazás is jól esett a végén. Bízom abban, hogy a mai orvoslátogatás megerősít majd abban, hogy érdemes tovább küzdenem, mert teljesülhet az álmom, sőt, teljesülni fog az álmom. Képes vagyok - terhes leszek - anya leszek - OM
A terápia elején Katalin megdicsérte a tavaszias szettemet, jól is éreztem magam az új ruhákban, amik egy részét hétfőn vásároltam, és külön örömöt jelentett, hogy a nadrágokból 40-es méretűt vásároltam. Korábban 44-est hordtam, utána 42-est, mostanra pedig sikerült a 40-be belefogyni. Ez jó érzés. Amióta Bikram jógára járok, sokkal jobban ismerem a testemet, egyrészt a testrészek kinézetét, külalakját, másrészt pedig a képességeimet. És igenis szeretek az első sorban állni, 90 percen keresztül nézni magam a tükörben, és szeretem megfigyelni, hogy mennek a gyakorlatok. És persze azt is szeretem, hogy a Bikramtól egyre formásabb és izmosabb a testem.
Elmeséltem Katalinnak az új munkahelyi feladatomat, a mentorkodást, ami kissé hasonlít arra a szituációra, feladatkörre, ami elől 'menekültem' a korábbi munkahelyemen, de amihez már másképp, érettebben és felkészültebben tudok hozzáállni. Beszéltünk úgy általában a munkámról is, megállapította, hogy el vagyok a mostani helyemen, csinálom is a feladatokat, de nem szívből végzem, nem okoz nekem igazi örömöt ez a tevékenység. Elmondtam a tervemet, hogy egyszer szeretnék egy családi napközit nyitni, üzemeltetni, mellette szeretnék írni és jógát oktatni. Azt tanácsolta, hogy nézzek utána annak, hogy valamelyik multunál nem lehet-e céges bölcsit alapítani, mert azt talán könnyebben lehetne finanszírozni. Még kicsit érlelem magamban a dolgot, de tényleg jó lenne ebbe az irányba elindulni.
Beszéltünk arról is, hogy másnap, azaz ma megyek az immunológushoz. Erről este a férjemmel is beszélgettem, elmondtam, hogy milyen vizsgálatokon voltam mostanság, hogy rájöttem, arra, hogy a beágyazódás körül lehetnek problémák. Most úgy érzem, hogy bár elindítottuk az örökbefogadást, igazából nem ezt az utat szeretném bejárni, hanem harcolni szeretnék tovább, meg szeretném tapasztalni, milyen érzés terhesnek lenni, gyereket szülni, szoptatni, és minden mást, ami ezzel összefügg.
Katalinra visszatérve, megkérdezte, hogy a korábbi képek közül, amiket csináltunk, melyik volt a legemlékezetesebb. Nekem a sötét erdő közepén álló faház képe ugrott be, másodikként a nagy jeges hegy, harmadikként pedig a madásfészek. Tegnap egy új képet vettünk elő, egy gyógyforrást kellett elképzelnem. Nekem egy hely oldalából fakadó forrás képe ugrott be, ami egy út mentén volt, parkoltak ott autók, álldogáltak emberek a forrás körül. Egy idős, mosolygós néni kitűnt a tömegből, aki egy 5literes kannával érkezett. Róla azt gondoltam, hogy régóta ide jár, tudja, hogy a víz jó számára, ezért visz belőle. Én is megkóstoltam a vizet, kicsit kénes szagú, vasas ízű volt, de összességében jól esett. Sétáltam kicsit utána a környéken, majd újra ittam a vízből. Találtam egy buszmegállót, rájöttem, hogy a forrás a szülővárosom mellett van, és rácsodálkoztam: miért nem tudtam erről eddig? A forrás szimbolikája az volt, hogy a vízben minden meg van, amire szükségem van. Egy tápláló, gyógyító kép volt, amiben érdekes módon ismét megjelent az öreg néni archetípusa, aki az erdei házban is jelen volt. Ő az ősi tudást jelképezi, azt erősíti bennem, hogy a zsigereimben, az ösztöneimben benne van a megoldás a problémáimra, annyi a dolgom, hogy megtaláljam a belső hangot, az ősi tudást önmagamban.
Most végre nem sírtam a terápián, a rövid hangtálazás is jól esett a végén. Bízom abban, hogy a mai orvoslátogatás megerősít majd abban, hogy érdemes tovább küzdenem, mert teljesülhet az álmom, sőt, teljesülni fog az álmom. Képes vagyok - terhes leszek - anya leszek - OM
2014. március 5., szerda
Terápia 20.
Két hét kihagyás után ma újra voltam terápián. Nehezen bírtam már nélküle, két napja ki is borult a bili, nem bírtam tovább, sírtam egy kiadósat este a férjemnek. Azon akadtam ki, hogy a jógaóra előtt másfél órával ettem egy darab miniatűr pogácsát, amitől teljesen rosszul lettem, egész óra alatt fájt a gyomrom, nem tudtam élvezni a mozgást. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, elkezdtem azon sírni, hogy már soha nem lesz normális életem, csupa korlátozás és lemondás között élek, amiknek semmi értelme, csak szívatom magam.
A találkozó elején Katalin elmondta, hogy milyen kisimultnak és kiegyensúlyozottnak lát. Mondtam, hogy én nem így érzem magam, az elraktározott érzelmek feldolgozása eléggé kimerítő folyamat, ami sok-sok hullámvölggyel jár. Elmeséltem, hogy megtaláltam Szendi Gábor cikkét, ami arról szól, hogy a nem biológiai okokból meddő nőknél a lombikkezelés gyakorlatilag nem működik, ugyanis funkcionális meddőség esetén az, hogy valaki nem tud teherbe esni, az csak egy tünet, egy reakció, egy lelki probléma fizikai megnyilvánulása, egy olyan gát, amelyet az esetek nagy részében a művi kezelések sem tudnak áttörni. Ekkor ő elkezdett beszélni a lombikos babáknál jelentkező lelki sérülésekről és ezek kezeléséről - ez érdekes volt, de nem tudtam vele sok mindent kezdeni. Ezek után az örökbefogadásról kérdezgetett - nekem úgy tűnt, hogy azt várta, hogy megtörtént a nagy áttörés, azzal a döntéssel, hogy lemondtam a saját gyerekről, azzal el tudtam ereszteni a problémát, és most már minden könnyű lesz. Hát, nem így van.
Ma egy teljesen új aspektus került elő, egy olyan szemlélet, amelyet tudatosan és nyíltan hangoztatok, már több emberrel megosztottam, mégsem gondoltam eddig arra, hogy ennek is lehet köze a meddőséghez. Konkrétan arról van szó, hogy úgy érzem, hogy férfiként könnyebb lenne az életem, hamarabb meg tudnám hozni a döntést, hogy gyereket vállalok, ugyanis a férfiakon kevesebb a teher, kevesebb a felelősség, feléjük kevesebb az elvárás. Meg úgy egyébként is szerintem egyszerűbb a férfiak élete, mert kevesebb teher nyomja a vállukat. Persze Katalin mondta, hogy nem így van, rájuk a férfiszerepből adódó terhek és elvárások nehezednek. Ez valószínűleg így van, mégis, a gyerekvállalásnál mindenképpen több feladat rakódik a nőkre. Annyira belelovalltam ebbe az okfejtésbe, hogy szépen lassan eljutottam odáig, hogy a gyerekvállalás is, mint minden más, csak kötelesség teljesítése az életemben, egyébként meg a férjemen kívül nincs örömforrás és boldogság az életemben, folyamatos küzdésnek érzem az egészet. Meséltem a nagypapámról is, aki szovjet hadifogságban volt évekig, mégis 88 éves koráig élt, és mindig mosolyogva, jókedvűen fogadott. Azt mondtam, biztosan csalódás lenne neki is és a többi ősömnek is, ha most látnák, hogy eljutottam oda, amiért annyit küzdöttek, és mégsem tudom élvezni az életet, mégis mindig panaszkodok valami miatt.
Megint nagyon sokat sírtam, bár az elején sokáig tartottam magam, mert éreztem, hogy Katalinnak kellemetlen az, hogy mindig kibőgött szemekkel megyek el tőle. De hiába, nekem másképp nem megy a terápia. A végén azt éreztem, hogy ő sem ért engem, túlzásnak érzi a kifakadásomat. Most először úgy éreztem, hogy dühös rám. Azt hiszem, írok neki egy e-mailt, amiben leírom, hogy nálam ez szokásos gondolatmenet, kamaszkorom óta időről időre előjön az érzés, a gondolat, hogy semminek nincs értelme, minek küzdeni, stb. Aztán persze mindig megnyugszom, és szépen mennek tovább a dolgok az eddigi kerékvágásban.
Még egy érdekes aspektus felmerült ma: Katalin szembesített azzal, hogy mennyire mélyen magamba kódoltam, hogy nekem nem sikerül, nem sikerülhet a teherbeesés, én nem leszek terhes, én nem vagyok képes átélni ezt a folyamatot. És arra is rávilágított, hogy én eddig mindent teljesítettem, amit kitűztem magam elé, és úgy látszik, most egy rossz vezérparancs szerint cselekszem. Hazafelé jövet felszívtam magam, dühömben elhatároztam, hogy azért is megcsinálom!!! Kitaláltam ezért egy mantrát, amit hazafelé jövet ismételgettem, és amit ezentúl minden nap elmondok: Képes vagyok - terhes leszek - anya leszek - OM!
A találkozó elején Katalin elmondta, hogy milyen kisimultnak és kiegyensúlyozottnak lát. Mondtam, hogy én nem így érzem magam, az elraktározott érzelmek feldolgozása eléggé kimerítő folyamat, ami sok-sok hullámvölggyel jár. Elmeséltem, hogy megtaláltam Szendi Gábor cikkét, ami arról szól, hogy a nem biológiai okokból meddő nőknél a lombikkezelés gyakorlatilag nem működik, ugyanis funkcionális meddőség esetén az, hogy valaki nem tud teherbe esni, az csak egy tünet, egy reakció, egy lelki probléma fizikai megnyilvánulása, egy olyan gát, amelyet az esetek nagy részében a művi kezelések sem tudnak áttörni. Ekkor ő elkezdett beszélni a lombikos babáknál jelentkező lelki sérülésekről és ezek kezeléséről - ez érdekes volt, de nem tudtam vele sok mindent kezdeni. Ezek után az örökbefogadásról kérdezgetett - nekem úgy tűnt, hogy azt várta, hogy megtörtént a nagy áttörés, azzal a döntéssel, hogy lemondtam a saját gyerekről, azzal el tudtam ereszteni a problémát, és most már minden könnyű lesz. Hát, nem így van.
Ma egy teljesen új aspektus került elő, egy olyan szemlélet, amelyet tudatosan és nyíltan hangoztatok, már több emberrel megosztottam, mégsem gondoltam eddig arra, hogy ennek is lehet köze a meddőséghez. Konkrétan arról van szó, hogy úgy érzem, hogy férfiként könnyebb lenne az életem, hamarabb meg tudnám hozni a döntést, hogy gyereket vállalok, ugyanis a férfiakon kevesebb a teher, kevesebb a felelősség, feléjük kevesebb az elvárás. Meg úgy egyébként is szerintem egyszerűbb a férfiak élete, mert kevesebb teher nyomja a vállukat. Persze Katalin mondta, hogy nem így van, rájuk a férfiszerepből adódó terhek és elvárások nehezednek. Ez valószínűleg így van, mégis, a gyerekvállalásnál mindenképpen több feladat rakódik a nőkre. Annyira belelovalltam ebbe az okfejtésbe, hogy szépen lassan eljutottam odáig, hogy a gyerekvállalás is, mint minden más, csak kötelesség teljesítése az életemben, egyébként meg a férjemen kívül nincs örömforrás és boldogság az életemben, folyamatos küzdésnek érzem az egészet. Meséltem a nagypapámról is, aki szovjet hadifogságban volt évekig, mégis 88 éves koráig élt, és mindig mosolyogva, jókedvűen fogadott. Azt mondtam, biztosan csalódás lenne neki is és a többi ősömnek is, ha most látnák, hogy eljutottam oda, amiért annyit küzdöttek, és mégsem tudom élvezni az életet, mégis mindig panaszkodok valami miatt.
Megint nagyon sokat sírtam, bár az elején sokáig tartottam magam, mert éreztem, hogy Katalinnak kellemetlen az, hogy mindig kibőgött szemekkel megyek el tőle. De hiába, nekem másképp nem megy a terápia. A végén azt éreztem, hogy ő sem ért engem, túlzásnak érzi a kifakadásomat. Most először úgy éreztem, hogy dühös rám. Azt hiszem, írok neki egy e-mailt, amiben leírom, hogy nálam ez szokásos gondolatmenet, kamaszkorom óta időről időre előjön az érzés, a gondolat, hogy semminek nincs értelme, minek küzdeni, stb. Aztán persze mindig megnyugszom, és szépen mennek tovább a dolgok az eddigi kerékvágásban.
Még egy érdekes aspektus felmerült ma: Katalin szembesített azzal, hogy mennyire mélyen magamba kódoltam, hogy nekem nem sikerül, nem sikerülhet a teherbeesés, én nem leszek terhes, én nem vagyok képes átélni ezt a folyamatot. És arra is rávilágított, hogy én eddig mindent teljesítettem, amit kitűztem magam elé, és úgy látszik, most egy rossz vezérparancs szerint cselekszem. Hazafelé jövet felszívtam magam, dühömben elhatároztam, hogy azért is megcsinálom!!! Kitaláltam ezért egy mantrát, amit hazafelé jövet ismételgettem, és amit ezentúl minden nap elmondok: Képes vagyok - terhes leszek - anya leszek - OM!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)