Tegnap este Apósomék fürdőszoba tükre előtt némán ordítva zokogtam. Átéltem a fájdalmat amiatt, hogy engedtem, hogy az első kisbabámat elvegyék tőlem. Nem tudtam, hogy "és az anya gyermek nélkül mondd, mit ér?". Füldugóval próbáltam aludni a hálószobában, hogy ne halljam, amikor a kisbabám sír. Szörnyű érzés volt, és nem ismertem fel, mennyire szörnyű érzés lehetett a kisbabámnak. A mai napig nincs ugyanolyan kapcsolatom vele, mint a másodszülöttemmel. Őt már nem engedtem el...
De nem csak emiatt bőgtem. Újraéltem annak fájdalmát, hogy engem is ugyanígy elszakítottak az édesanyámtól. Mert újraélesztettek születés után. Elvettek tőle, pedig csak arra vágyt, hogy a mellkasára vegyen és hozzá bújhassak...
Három napja viszont spontán átöleltük egymást Anyukámmal, kacagtunk együtt, őszintén együtt örültünk, éreztem a szeretetét, csodás érzés volt...
És most Apósoméknál a nagylányom mellett alszom, átölelem és feloldódom az érintésében...
Talán a sebek begyógyíthatók.
