Hát, igen, mostanában elhanyagoltam kicsit a blogolást, amint a címből is látszik... mindegy, most megpróbálom az előző három alkalmat összefoglalni.
A kilencedik alkalom is egyórás volt, és nagyrészt abból állt, hogy elmeséltem az előző hétvége történéseit, az Édesanyámmal megvalósult beszélgetést, valamint, elmondtam azt a felismerést is, hogy ugyanazt a viselkedésformát követtem a munkahelyemen a feletteseimmel szemben is, mint a szüleim viszonylatában. Erre Katalin azt mondta, hogy az asztrológia szerint ugyanaz a csillagállás vonatkozik mindkét viszonyrendszerre, ezért lehet az egybeesés. Valamint, hogy akármilyen is az érzésünk az anyai vagy a főnöki minta iránt, tudatosan vagy tudat alatt mi is ugyanígy fogunk viselkedni anyaként/főnökként. Ezt tovább gondolva arra jutottam, hogy lehet, hogy éppen ezért utasítottam el mindkét szerepet, mert az előttem lévő mintával nem tudtam azonosulni, nem akartam olyan anya és olyan főnök lenni, amilyen anyám és főnököm nekem van. A munkahelyemen ezért voltam puha kezű főnök, és ezért alakítja a szervezetem úgy a dolgokat, hogy még ne lehessek anya.
A tizedik alkalom már újra másfél órás volt, de az idő nagy része arra ment el, hogy a sógorommal kapcsolatos problémákról, félelmekről beszéltem. Azon a héten történt ugyanis, hogy a férjem bejelentette: az öccse pánikrohamot kapott az egyetemen, az anyja szerint egyébként is depressziós, ja, és bejelentette, hogy ő valójában meleg. Nagyon egészségtelen kapcsolat van anyósom és a sógorom között, az anya szinte megfojtja a "szeretetével" az ő kicsi fiát, abszolút gyerekként kezeli, az öcsi pedig jó fiúként engedelmeskedik, és nem éli a saját életét. Katalin ajánlott egy nagyon jó pszichológust Debrecenben, a férjem pedig felajánlotta az öccsének, hogy utazzon fel hozzánk a hétvégén, legyünk együtt, beszélgessünk. De ő nem akart jönni, most a körzeti orvos által javasolt pszichológushoz jár, leadta az egyik tantárgyát, mert kitalálta, hogy az okozta a problémát, és most állítja, hogy jól van. Szerintem nincs jól, de mindegy, most ennél többet mi nem tudunk tenni ebben az ügyben.
Röviden visszatértünk még a heggyel kapcsolatos képre, Katalin kérdezte, hogy akarom-e folytatni, és azt válaszoltam, hogy inkább hangtálazzunk. Ekkor rákérdezett, hogy miért tartok én ettől a képtől, mit jelképez számomra az a hatalmas, hósipkás, jeges, fenyegető hegy. Azt mondtam, hogy a rám nehezedő külső elvárásokat, amiket gyerekként teherként cipeltem. Hogy jó tanuló voltam, hogy azt az egyetemet csináltam végig, amit a szüleim akartak. És szóba került a testnevelés órák negatív élménye is, hogy nem ment a kislabda dobás, hogy a gimiben én voltam a legbénább, soha nem tudtam teljesíteni az elvárásokat, és a tanárral is konfliktusom volt. Jó volt ezekről is beszélgetni, utána még 2x az egyetemről álmodtam, bolyongtam a hatalmas épületben, ami más volt, mint amit ismertem, ezért nem találtam az előadótermet.
Na, és akkor a tegnapi alkalomról: egy új képpel kezdtünk el foglalkozni, egy házat kellett elképzelnem először kívülről, majd belülről is. Egy kétemeletes, fehér falú, piros tetős ház képe jelent meg, ami kissé hasonlított szüleim házára, de önállóan állt. Körülötte szabálytalan elrendezésben, de viszonylag közel voltak a többi házak, közöttük nem volt kerítés, csak kert zöld fűvel, néhány alacsonyabb fával és lehullott falevelekkel. A ház előtt vezetett egy út, ahonnan kővel kirakott járdán, néhány lépcsőfok után lehetett elérni a bejárati ajtót. Esteledett már, az ablakból fény szűrődött ki. Tudtam, hogy egy fiatal pár lakik benne, de nem ismertem őket. Becsengettem, egy férfi nyitott ajtót, kérdés nélkül beengedett. A földszint nagyrészt a nappali-konyhából állt, ami nagyon szépen volt berendezve: kandalló, amiben ég a tűz, nagy puha szőnyeg, kényelmes bőrkanapé, egy konyhasziget, természetes fából lévő konyhabútor, szépen berendezett konyha, a tűzhelyen fövő leves. Ami furcsa volt, az a nappali közepén egy fotelben ülő öreg néni, aki szelíd volt, mosolygós, az ölében egy nagy szürke macskával. Az emeleten a néni szobája régimódi volt sok textillel, ezzel szemben a fiatal pár hálójában csak egy nagy, fából faragott ágy állt. Volt még fent egy hatalmas fürdőszoba is, ami a nagy sarokkáddal és a szinte plafonig felrakott fehér-rózsaszín csempével csúnya volt és hideg. A padlás üres volt, de oda nem akartam felmenni, a pincében volt néhány lom, emellett krumpli, alma és két bicikli. A ház mellé le volt támasztva egy seprű. Próbáltuk megfejteni, hogy mit üzent ez a kép, de az anyóka nem emlékeztetett senkire, tegnap este nem jutott eszembe semmi a képről.
Ma reggel készülődés közben újra előkerült az aggodalmam, hogy kifutok az időből. OK, hogy most elengedtem a babakérdést, de lehet, hogy ez azzal fog járni, hogy mire újra előveszem, már túl idős leszek elkezdeni a procedúrákat. Megnyugtattam magam azzal, hogy legfeljebb majd örökbe fogadunk egy babát. A trolin mantrákat hallgattam, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha 34 éves koromban adjuk be az örökbefogadási kérelmet, akkor biztosan várni kell majd 3-4 évet a babára, és milyen idős leszek, mire megkapjuk. Erre azt gondoltam, hogy akkor 33 éves koromban kezdjük el, mire beugrott, hogy basszus, az már csak egy év!!! De előtte még kellene próbálkozni, lombikozni, de úristen, akkor mi lesz, meddig várhatok ölbe tett kézzel?! És ekkor beugrott a kép: hát persze, az öreg néni formájában időskori önmagamat láttam, aki körül ugyan van egy család: a férfi talán a néni örökbefogadott fia, annak a felesége, aki a képben nem jelent meg, az is velük él. Az volt az érzésem, hogy ők jól érzik magukat így hármasban, nekik komfortos ez az életforma, mostani önmagam azonban azért találta furcsának és szokatlannak a házat és a benne lakókat is, mert a mostani eszemmel nem ilyen családot képzelek el magamnak. Saját gyermekeket szeretnék, legalább kettőt, de inkább hármat, vidám, csacsogó, játszó gyermekeket szeretnék magam körül látni. Öregkoromban pedig a férjemmel szeretnék együtt lakni, vele együtt megöregedni, és vasárnaponként várni a gyerekeket, unokákat. De vajon lesz-e elég időm arra, és egyáltalán, megadatik-e nekem, hogy valóra váljon ez az álmom? Lesz-e saját gyerekem, megérek-e valaha arra, hogy anya legyek, átéljem a fogamzás, a terhesség, a szülés és a szoptatás csodáját? Vagy annyira befagyasztottam a szívem, annyiszor ismételtem magamban, hogy én ha férfi lennék, boldogan vállalnék gyereket, de az asszonyi szerepben nem tudom magam elképzelni, hogy önbeteljesítő lesz a jóslat, és valóban csak annyi adatik meg nekem, mint egy férfinak: más szüli meg majd a gyermekemet, akit ugyan felnevelhetek, szerethetek, de nem mondhatom el, hogy a szívem alatt hordtam?
Ezt a félelmemet hozta felszínre a tegnapi kép, most már egészen biztos vagyok benne. Hihetetlenül jól működik ez a szimbólumterápia. A tudatommal tegnap este múltbéli eseményekre, általam ismert emberekre próbáltam a képből asszociálni, de ma reggelre megálmodtam, megkaptam lentről a választ, hogy valójában ez a jövőbéli félelmeimet jelenítette meg. Remélem, ezt is sikerül feldolgozni és elengedni. Nem tudom, milyen sorsot szánnak nekem az égiek, az a lényeg, hogy tiszta szívvel, aggodalom nélkül tudjak bízni abban, hogy minden úgy fog történni, ahogy annak történnie kell.
2013. november 20., szerda
2013. november 3., vasárnap
Szeretem az Édesanyámat
Hétvégén otthon voltam, végre. Két hónapja nem találkoztam a szüleimmel, augusztus közepe óta nem voltam a szülővárosomban, így nagyon vártam az utazást. Persze volt bennem egy kis félsz, mivel tudtam, éreztem, hogy beszélnem kell Édesanyámmal, de kicsit tartottam tőle, lesz-e alkalom, hogyan sikerül majd, stb.
Pénteken lement a szokásos temetői program, szombat délelőtt ház körüli teendők voltak, utána megebédeltünk, a párom elutazott egy rendezvényre, én pedig egyedül maradtam a szüleimmel. Késő délután "összefutottunk" Édesanyámmal a konyhában, elkezdtünk beszélgetni, és csak beszélgettünk, beszélgettünk - majdnem 3 órán keresztül. Komolyan mondom, hogy ez körülbelül először fordult elő életünkben. Hogy nem csak elmesélt az egyik a másiknak valamit, hanem ténylegesen gondolatokat, és ami különösen szokatlan, érzéseket osztottunk meg egymással. A munkahelyi dolgokról kezdtünk el beszélgetni, most, hogy a munkahelyváltás közepén vagyok, Édesanyám elkezdte elmesélni, milyen helyeken, milyen közösségekben dolgozott eddig, és hogy milyen indokok miatt kellett váltania. Én eredetileg a szüleiről, főleg az édesanyjáról akartam kérdezni, de szépen lassan eljutottunk addig a beszélgetésben, így megtudtam, amit akartam.
Nagymamám Nyomáron született, volt egy nővére, aki 7 évvel idősebb volt nála, és két öccse, akik közül az egyik gyermekkorában meghalt. Nagypapám Szendrőládon született, egy öccse volt. Miskolcra járt polgári iskolába 10 éves korától, de azt végül nem fejezte be, elment helyette szakmát tanulni: kovácsinas lett. Megszerezte a szükséges képesítést, de nem tudott a szakmájában elhelyezkedni a harmincas évek nehéz gazdasági környezetében. Dolgozott hídépítésen, bányában, majd végül sikerült elhelyezkednie a gyárban kovácsként. 29 éves volt már, amikor arra gondolt, ideje lenne megnősülnie. A nagymamám nővére Szendrőládra házasodott, innen volt az ismeretség, ő ajánlotta be őket egymásnak. Állítólag nagymamámnak volt Nyomáron egy szerelme, de mivel ő nem rendelkezett megfelelő anyagi háttérrel és szakmával, nem adták hozzá. A közös életüket Miskolcon kezdték egy albérletben, röviddel a házasságkötésük után megszületett anyukám nővére. Nagymamám 35, nagyapám pedig 45 éves volt, amikor megszületett Édesanyám. Nem volt tervezett gyerek, a nővére sem fogadta kitörő örömmel, mivel ő akkor már 16 éves volt, és félt attól, hogy az udvarlói azt hiszik: az ő gyermeke. 16 év alatt nagyon megváltoztak a szokások: már nem volt szokás bálokban, szülői kísérettel ismerkedni, nem volt szokás az udvarlóknak a szülőktől engedélyt kérni randevú előtt. Emiatt sok konfliktusa volt anyukámnak a szüleivel, sőt, kisgyermekkorától kezdve érezte, hogy ő más, mint a többiek, ő kilóg a sorból. Az utcán nevelkedett, állandóan szomszédolni járt, és a szomszédban lakó Zsuzsi néni volt a pótanyukája, tőle megkapta azt az odafigyelést és szeretetet, amit az édesanyjától nem. Zsuzsi néniék egyszoba-konyhás albérletben éltek, mégis logikusabb és ésszerűbb életvitelt folytattak, mint a nagy házat tulajdonló, de az életüket mégis a kiskonyhában leélő szülei. 14 évesen édesanyám elkerült Kazincbarcikára, kollégiumba, ott ismerte meg édesapámat.
Beszélgettünk rólam is, az én gyermekkoromból. Sok mindent sikerült így megértenem, most, hogy már nem csak a saját szemszögemből látom a dolgokat. A szüleim nagyon keményen dolgoztak azért, hogy megteremtsék azt az egzisztenciát, amit elképzeltek maguknak. A szüleiktől nem kaptak anyagi segítséget, és igazából másfajta segítséget sem. A nagymamáim korán meghaltak, így nem tudtak besegíteni a gyereknevelésbe, sőt, igazából plusz terhet, feladatot jelentettek amiatt, hogy a betegségük során gondoskodni kellett róluk. Édesanyám bevallotta, hogy lelkiismeret-furdalása van amiatt, hogy talán nem csinált mindent megfelelően velünk kapcsolatban. De azt is elmondta, hogy nem volt előtte minta e téren, őt a szülei gyakorlatilag alig-alig nevelték, ha jól érzékelem, nagyrészt annyiból állt a dolog, hogy megetették-megitatták, de nem törődtek azzal, éppen hol jár, mit csinál, sőt, nem támogatták az elképzeléseiben sem. Anyukám szeretett volna zeneiskolába járni, de nem engedték, mert azt mondták, nincs hangszerre pénz. Sokat járt könyvtárba, otthon is sokat olvasott, de a hat osztályt végzett, háztartásbeli édesanyja nem tartotta sokra ezt a tevékenységet, helyette a kézimunkázást akarta anyukámra rákényszeríteni. Nem volt tehát előtte minta, hogyan kell gyermeket nevelni, ő mégis könyvekből, a legjobb tudása szerint próbált nekünk mindent megadni. Az biztos, hogy 10 éves koromig mindent megkaptam, amire csak szükségem volt: minden este mesélt nekünk anyukám, sok simogatást, puszit kaptunk tőle, édesapámmal pedig sokat játszottunk. Valószínű, hogy utána azért romlott el a helyzet, mert nagyon nehéz szituációba kerültek, addigra meghalt mindkét nagymamám, anyukám munkahelye bizonytalan volt, a mindennapi megélhetés is gondot okozott, és a sok feszültséget nem volt kivel megbeszélni, ezért egymáson vezették le a dühüket, haragjukat. Mondom, nagyszülői támogatás nem volt, a szüleimnek igazán barátai sem voltak, így egyedül maradtak a problémákkal. Sajnos emiatt sérültünk mi is ebben az időszakban.
De már nem hibáztatom őket emiatt. A harag kezd teljesen elmúlni a szívemből, és a helyét átveszi a szeretet, a megértés, az elfogadás. Így történtek a dolgok, ezen már nem lehet változtatni, a jelenlegi és a jövőbeni kapcsolatunkon azonban igen. Úgy érzem, ez a beszélgetés elindított minket egy nagyon fontos úton. Mostanra érettünk meg mindketten arra, hogy tiszta lappal induljunk, és mint két felnőtt, meg tudjuk beszélni az eseményeket, gondolatokat. Vasárnap is beszélgettünk még, akkor Édesanyám nagyon pontos jellemzést adott rólam. Tévesen gondoltam tehát, hogy nem ismer és nem figyel rám. Nagyon is fontos vagyok neki. Talán ha a múltat sikerül feldolgoznunk, és a régi tüskéket és rossz érzéseket a helyükre raknunk, akkor sikerül egy őszinte, szeretetteljes kapcsolatot kiépítenünk. Úgy érzem, sikerülni fog, és emiatt nagyon hálás vagyok. Régóta vágyom arra, hogy igazán mély és őszinte legyen a kapcsolatom az Édesanyámmal, és most úgy tűnik, ez sikerülni fog. Köszönöm.
Pénteken lement a szokásos temetői program, szombat délelőtt ház körüli teendők voltak, utána megebédeltünk, a párom elutazott egy rendezvényre, én pedig egyedül maradtam a szüleimmel. Késő délután "összefutottunk" Édesanyámmal a konyhában, elkezdtünk beszélgetni, és csak beszélgettünk, beszélgettünk - majdnem 3 órán keresztül. Komolyan mondom, hogy ez körülbelül először fordult elő életünkben. Hogy nem csak elmesélt az egyik a másiknak valamit, hanem ténylegesen gondolatokat, és ami különösen szokatlan, érzéseket osztottunk meg egymással. A munkahelyi dolgokról kezdtünk el beszélgetni, most, hogy a munkahelyváltás közepén vagyok, Édesanyám elkezdte elmesélni, milyen helyeken, milyen közösségekben dolgozott eddig, és hogy milyen indokok miatt kellett váltania. Én eredetileg a szüleiről, főleg az édesanyjáról akartam kérdezni, de szépen lassan eljutottunk addig a beszélgetésben, így megtudtam, amit akartam.
Nagymamám Nyomáron született, volt egy nővére, aki 7 évvel idősebb volt nála, és két öccse, akik közül az egyik gyermekkorában meghalt. Nagypapám Szendrőládon született, egy öccse volt. Miskolcra járt polgári iskolába 10 éves korától, de azt végül nem fejezte be, elment helyette szakmát tanulni: kovácsinas lett. Megszerezte a szükséges képesítést, de nem tudott a szakmájában elhelyezkedni a harmincas évek nehéz gazdasági környezetében. Dolgozott hídépítésen, bányában, majd végül sikerült elhelyezkednie a gyárban kovácsként. 29 éves volt már, amikor arra gondolt, ideje lenne megnősülnie. A nagymamám nővére Szendrőládra házasodott, innen volt az ismeretség, ő ajánlotta be őket egymásnak. Állítólag nagymamámnak volt Nyomáron egy szerelme, de mivel ő nem rendelkezett megfelelő anyagi háttérrel és szakmával, nem adták hozzá. A közös életüket Miskolcon kezdték egy albérletben, röviddel a házasságkötésük után megszületett anyukám nővére. Nagymamám 35, nagyapám pedig 45 éves volt, amikor megszületett Édesanyám. Nem volt tervezett gyerek, a nővére sem fogadta kitörő örömmel, mivel ő akkor már 16 éves volt, és félt attól, hogy az udvarlói azt hiszik: az ő gyermeke. 16 év alatt nagyon megváltoztak a szokások: már nem volt szokás bálokban, szülői kísérettel ismerkedni, nem volt szokás az udvarlóknak a szülőktől engedélyt kérni randevú előtt. Emiatt sok konfliktusa volt anyukámnak a szüleivel, sőt, kisgyermekkorától kezdve érezte, hogy ő más, mint a többiek, ő kilóg a sorból. Az utcán nevelkedett, állandóan szomszédolni járt, és a szomszédban lakó Zsuzsi néni volt a pótanyukája, tőle megkapta azt az odafigyelést és szeretetet, amit az édesanyjától nem. Zsuzsi néniék egyszoba-konyhás albérletben éltek, mégis logikusabb és ésszerűbb életvitelt folytattak, mint a nagy házat tulajdonló, de az életüket mégis a kiskonyhában leélő szülei. 14 évesen édesanyám elkerült Kazincbarcikára, kollégiumba, ott ismerte meg édesapámat.
Beszélgettünk rólam is, az én gyermekkoromból. Sok mindent sikerült így megértenem, most, hogy már nem csak a saját szemszögemből látom a dolgokat. A szüleim nagyon keményen dolgoztak azért, hogy megteremtsék azt az egzisztenciát, amit elképzeltek maguknak. A szüleiktől nem kaptak anyagi segítséget, és igazából másfajta segítséget sem. A nagymamáim korán meghaltak, így nem tudtak besegíteni a gyereknevelésbe, sőt, igazából plusz terhet, feladatot jelentettek amiatt, hogy a betegségük során gondoskodni kellett róluk. Édesanyám bevallotta, hogy lelkiismeret-furdalása van amiatt, hogy talán nem csinált mindent megfelelően velünk kapcsolatban. De azt is elmondta, hogy nem volt előtte minta e téren, őt a szülei gyakorlatilag alig-alig nevelték, ha jól érzékelem, nagyrészt annyiból állt a dolog, hogy megetették-megitatták, de nem törődtek azzal, éppen hol jár, mit csinál, sőt, nem támogatták az elképzeléseiben sem. Anyukám szeretett volna zeneiskolába járni, de nem engedték, mert azt mondták, nincs hangszerre pénz. Sokat járt könyvtárba, otthon is sokat olvasott, de a hat osztályt végzett, háztartásbeli édesanyja nem tartotta sokra ezt a tevékenységet, helyette a kézimunkázást akarta anyukámra rákényszeríteni. Nem volt tehát előtte minta, hogyan kell gyermeket nevelni, ő mégis könyvekből, a legjobb tudása szerint próbált nekünk mindent megadni. Az biztos, hogy 10 éves koromig mindent megkaptam, amire csak szükségem volt: minden este mesélt nekünk anyukám, sok simogatást, puszit kaptunk tőle, édesapámmal pedig sokat játszottunk. Valószínű, hogy utána azért romlott el a helyzet, mert nagyon nehéz szituációba kerültek, addigra meghalt mindkét nagymamám, anyukám munkahelye bizonytalan volt, a mindennapi megélhetés is gondot okozott, és a sok feszültséget nem volt kivel megbeszélni, ezért egymáson vezették le a dühüket, haragjukat. Mondom, nagyszülői támogatás nem volt, a szüleimnek igazán barátai sem voltak, így egyedül maradtak a problémákkal. Sajnos emiatt sérültünk mi is ebben az időszakban.
De már nem hibáztatom őket emiatt. A harag kezd teljesen elmúlni a szívemből, és a helyét átveszi a szeretet, a megértés, az elfogadás. Így történtek a dolgok, ezen már nem lehet változtatni, a jelenlegi és a jövőbeni kapcsolatunkon azonban igen. Úgy érzem, ez a beszélgetés elindított minket egy nagyon fontos úton. Mostanra érettünk meg mindketten arra, hogy tiszta lappal induljunk, és mint két felnőtt, meg tudjuk beszélni az eseményeket, gondolatokat. Vasárnap is beszélgettünk még, akkor Édesanyám nagyon pontos jellemzést adott rólam. Tévesen gondoltam tehát, hogy nem ismer és nem figyel rám. Nagyon is fontos vagyok neki. Talán ha a múltat sikerül feldolgoznunk, és a régi tüskéket és rossz érzéseket a helyükre raknunk, akkor sikerül egy őszinte, szeretetteljes kapcsolatot kiépítenünk. Úgy érzem, sikerülni fog, és emiatt nagyon hálás vagyok. Régóta vágyom arra, hogy igazán mély és őszinte legyen a kapcsolatom az Édesanyámmal, és most úgy tűnik, ez sikerülni fog. Köszönöm.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)