Terápia 9-10-11.

Hát, igen, mostanában elhanyagoltam kicsit a blogolást, amint a címből is látszik... mindegy, most megpróbálom az előző három alkalmat összefoglalni.

A kilencedik alkalom is egyórás volt, és nagyrészt abból állt, hogy elmeséltem az előző hétvége történéseit, az Édesanyámmal megvalósult beszélgetést, valamint, elmondtam azt a felismerést is, hogy ugyanazt a viselkedésformát követtem a munkahelyemen a feletteseimmel szemben is, mint a szüleim viszonylatában. Erre Katalin azt mondta, hogy az asztrológia szerint ugyanaz a csillagállás vonatkozik mindkét viszonyrendszerre, ezért lehet az egybeesés. Valamint, hogy akármilyen is az érzésünk az anyai vagy a főnöki minta iránt, tudatosan vagy tudat alatt mi is ugyanígy fogunk viselkedni anyaként/főnökként. Ezt tovább gondolva arra jutottam, hogy lehet, hogy éppen ezért utasítottam el mindkét szerepet, mert az előttem lévő mintával nem tudtam azonosulni, nem akartam olyan anya és olyan főnök lenni, amilyen anyám és főnököm nekem van. A munkahelyemen ezért voltam puha kezű főnök, és ezért alakítja a szervezetem úgy a dolgokat, hogy még ne lehessek anya.

A tizedik alkalom már újra másfél órás volt, de az idő nagy része arra ment el, hogy a sógorommal kapcsolatos problémákról, félelmekről beszéltem. Azon a héten történt ugyanis, hogy a férjem bejelentette: az öccse pánikrohamot kapott az egyetemen, az anyja szerint egyébként is depressziós, ja, és bejelentette, hogy ő valójában meleg. Nagyon egészségtelen kapcsolat van anyósom és a sógorom között, az anya szinte megfojtja a "szeretetével" az ő kicsi fiát, abszolút gyerekként kezeli, az öcsi pedig jó fiúként engedelmeskedik, és nem éli a saját életét. Katalin ajánlott egy nagyon jó pszichológust Debrecenben, a férjem pedig felajánlotta az öccsének, hogy utazzon fel hozzánk a hétvégén, legyünk együtt, beszélgessünk. De ő nem akart jönni, most a körzeti orvos által javasolt pszichológushoz jár, leadta az egyik tantárgyát, mert kitalálta, hogy az okozta a problémát, és most állítja, hogy jól van. Szerintem nincs jól, de mindegy, most ennél többet mi nem tudunk tenni ebben az ügyben.

Röviden visszatértünk még a heggyel kapcsolatos képre, Katalin kérdezte, hogy akarom-e folytatni, és azt válaszoltam, hogy inkább hangtálazzunk. Ekkor rákérdezett, hogy miért tartok én ettől a képtől, mit jelképez számomra az a hatalmas, hósipkás, jeges, fenyegető hegy. Azt mondtam, hogy a rám nehezedő külső elvárásokat, amiket gyerekként teherként cipeltem. Hogy jó tanuló voltam, hogy azt az egyetemet csináltam végig, amit a szüleim akartak. És szóba került a testnevelés órák negatív élménye is, hogy nem ment a kislabda dobás, hogy a gimiben én voltam a legbénább, soha nem tudtam teljesíteni az elvárásokat, és a tanárral is konfliktusom volt. Jó volt ezekről is beszélgetni, utána még 2x az egyetemről álmodtam, bolyongtam a hatalmas épületben, ami más volt, mint amit ismertem, ezért nem találtam az előadótermet.

Na, és akkor a tegnapi alkalomról: egy új képpel kezdtünk el foglalkozni, egy házat kellett elképzelnem először kívülről, majd belülről is. Egy kétemeletes, fehér falú, piros tetős ház képe jelent meg, ami kissé hasonlított szüleim házára, de önállóan állt. Körülötte szabálytalan elrendezésben, de viszonylag közel voltak a többi házak, közöttük nem volt kerítés, csak kert zöld fűvel, néhány alacsonyabb fával és lehullott falevelekkel. A ház előtt vezetett egy út, ahonnan kővel kirakott járdán, néhány lépcsőfok után lehetett elérni a bejárati ajtót. Esteledett már, az ablakból fény szűrődött ki. Tudtam, hogy egy fiatal pár lakik benne, de nem ismertem őket. Becsengettem, egy férfi nyitott ajtót, kérdés nélkül beengedett. A földszint nagyrészt a nappali-konyhából állt, ami nagyon szépen volt berendezve: kandalló, amiben ég a tűz, nagy puha szőnyeg, kényelmes bőrkanapé, egy konyhasziget, természetes fából lévő konyhabútor, szépen berendezett konyha, a tűzhelyen fövő leves. Ami furcsa volt, az a nappali közepén egy fotelben ülő öreg néni, aki szelíd volt, mosolygós, az ölében egy nagy szürke macskával. Az emeleten a néni szobája régimódi volt sok textillel, ezzel szemben a fiatal pár hálójában csak egy nagy, fából faragott ágy állt. Volt még fent egy hatalmas fürdőszoba is, ami a nagy sarokkáddal és a szinte plafonig felrakott fehér-rózsaszín csempével csúnya volt és hideg. A padlás üres volt, de oda nem akartam felmenni, a pincében volt néhány lom, emellett krumpli, alma és két bicikli. A ház mellé le volt támasztva egy seprű. Próbáltuk megfejteni, hogy mit üzent ez a kép, de az anyóka nem emlékeztetett senkire, tegnap este nem jutott eszembe semmi a képről.

Ma reggel  készülődés közben újra előkerült az aggodalmam, hogy kifutok az időből. OK, hogy most elengedtem a babakérdést, de lehet, hogy ez azzal fog járni, hogy mire újra előveszem, már túl idős leszek elkezdeni a procedúrákat. Megnyugtattam magam azzal, hogy legfeljebb majd örökbe fogadunk egy babát. A trolin mantrákat hallgattam, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha 34 éves koromban adjuk be az örökbefogadási kérelmet, akkor biztosan várni kell majd 3-4 évet a babára, és milyen idős leszek, mire megkapjuk. Erre azt gondoltam, hogy akkor 33 éves koromban kezdjük el, mire beugrott, hogy basszus, az már csak egy év!!! De előtte még kellene próbálkozni, lombikozni, de úristen, akkor mi lesz, meddig várhatok ölbe tett kézzel?! És ekkor beugrott a kép: hát persze, az öreg néni formájában időskori önmagamat láttam, aki körül ugyan van egy család: a férfi talán a néni örökbefogadott fia, annak a felesége, aki a képben nem jelent meg, az is velük él. Az volt az érzésem, hogy ők jól érzik magukat így hármasban, nekik komfortos ez az életforma, mostani önmagam azonban azért találta furcsának és szokatlannak a házat és a benne lakókat is, mert a mostani eszemmel nem ilyen családot képzelek el magamnak. Saját gyermekeket szeretnék, legalább kettőt, de inkább hármat, vidám, csacsogó, játszó gyermekeket szeretnék magam körül látni. Öregkoromban pedig a férjemmel szeretnék együtt lakni, vele együtt megöregedni, és vasárnaponként várni a gyerekeket, unokákat. De vajon lesz-e elég időm arra, és egyáltalán, megadatik-e nekem, hogy valóra váljon ez az álmom? Lesz-e saját gyerekem, megérek-e valaha arra, hogy anya legyek, átéljem a fogamzás, a terhesség, a szülés és a szoptatás csodáját? Vagy annyira befagyasztottam a szívem, annyiszor ismételtem magamban, hogy én ha férfi lennék, boldogan vállalnék gyereket, de az asszonyi szerepben nem tudom magam elképzelni, hogy önbeteljesítő lesz a jóslat, és valóban csak annyi adatik meg nekem, mint egy férfinak: más szüli meg majd a gyermekemet, akit ugyan felnevelhetek, szerethetek, de nem mondhatom el, hogy a szívem alatt hordtam?

Ezt a félelmemet hozta felszínre a tegnapi kép, most már egészen biztos vagyok benne. Hihetetlenül jól működik ez a szimbólumterápia. A tudatommal tegnap este múltbéli eseményekre, általam ismert emberekre próbáltam a képből asszociálni, de ma reggelre megálmodtam, megkaptam lentről a választ, hogy valójában ez a jövőbéli félelmeimet jelenítette meg. Remélem, ezt is sikerül feldolgozni és elengedni. Nem tudom, milyen sorsot szánnak nekem az égiek, az a lényeg, hogy tiszta szívvel, aggodalom nélkül tudjak bízni abban, hogy minden úgy fog történni, ahogy annak történnie kell.