Terápia 4.

Hű, a mai terápia nagyon durva volt!!! Kezdődött úgy, hogy megmutattam a rajzaimat, szépen kielemeztük őket, aztán megkérdezte Katalin, hogy jól alszom-e általában, szoktam-e álmodni. Én elmondtam, hogy mostanában több férfi ismerős is megjelent álmomban, mint a párom, és nem is értettem, miért képzelem ezt. Persze megfejtettük, hogy ilyenkor nem konkrétan az adott személy vonz, hanem a tulajdonság, amit megtestesít, vagy a szituáció, amiben találtam magam. Utána elmondtam neki, hogy régebben gyakran csikorgattam a fogamat, és hogy előfordul évente néhányszor, hogy felriadok álmomból, felülök, és zihálva veszem a levegőt. Mondtam, hogy nem tudom, mi okozza ezt a jelenséget, a kapcsolódó álmokra nem szoktam emlékezni. Sőt, sokszor arra sem emlékszem, hogy felriadtam éjszaka.

Ezt követően jött a következő kép, amit el kellett képzelnem: egy virág. Egy kis, kerekszirmú, vadon termő virágot képzeltem el, amely az erdőben van, élő aljnövényzet és bogarak-hangyák veszik körül. Persze ezúttal is szólóban jelent meg a virág, előjött a magány érzése. Ismét meg kellett figyelnem, a bőrébe kellett bújnom, és elképzelnem, milyen körülmények között érezné magát jobban a virág. Mondtam, hogy szeretné, ha hasonló virágok vennék körül, akkor biztonságban érezné magát. És ekkor jött az érdekes rész: az volt a feladat, hogy írjam le, mit jelent számomra a biztonság érzése. Azt mondtam, olyan, mintha egy óriási, puha, meleg bársonyfotelben ülnék. Katalin kérte, hogy töltekezzem fel ezzel a pozitív érzéssel, engedjem, hogy átjárjon. Ahogy próbáltam ezt elképzelni, szólnom kellett a megjelenő negatív érzésről: ismét éreztem azt a nyomást a mellkasomon, amit az első hangtálas kezelésnél is. Kérte Katalin, hogy írjam le, milyen érzés. Mondtam, mintha egy vékony, de nehéz (kb. 2 kilós), koszos, hideg, rozsdás vaslap lenne a mellkasomon. Kérdezte, mikor éreztem először életemben ezt a nyomást. Kérte, hogy nyugodtan pörgessem vissza életem eseményeit, és próbáljam megtalálni azt a pontot, eseményt, amikor ezt éreztem. Először az egyetem jutott eszembe, de ahogy visszább mentem az időben, megjelent előttem az a kép, ami évekkel ezelőtt már előjött az egyik jógaóra után: láttam magam 11 éves, kissé elhízott, önbizalomhiányos, szemüveges kislányként, ahogy állok egyedül az általános iskola sötét udvarán. Körülöttem a magas falak, én pedig magányos vagyok, elhagyatott és szorongó. Az volt a feladat, hogy képzeljem oda felnőttkori, mostani énemet, ahogy odamegy a kislányhoz, és megadja neki azt, amire vágyik. Mondtam, hogy ölelésre, védelemre vágyik a kislány, de nem látom a kapcsolatot a két alak között. Amikor pedig a kislány bőrébe kellett bújnom, akkor ösztönösen azt kérdeztem: nem lehetne, hogy az anyukámat képzelem oda? És ekkor elkezdett potyogni a könny a szememből, és ahogy mentünk tovább a képpel, már rendesen zokogtam. Felszínre került az akkori rossz érzés: arra vágytam, hogy az édesanyám jöjjön értem, megöleljen, megszeretgessen, odafigyeljen rám, meghallgassa az érzéseimet, és megvigasztaljon.

Igen, azt hiszem, ebben az életkorban lett volna a legjobban szükségem az édesanyámra. Kezdődött azzal, hogy úgy iratott át másik iskolába, hogy nem is szólt róla, az évzáróról hazatérve tudtam meg, hogy ősztől más iskolába megyek. Az osztályközösség nem volt rossz az új helyen, befogadtak, lettek barátaim, de a délutánokat utáltam, a napköziben rajtam kívül csak hátrányos helyzetű gyerekek voltak, akik kiközösítettek, csúfoltak. Otthon panaszkodtam emiatt, de anyám azt mondta, nem érdekes, ne törődjek vele, csúfolódjak én is. Ráadásul ekkoriban ment otthon rendesen a cirkusz a szüleim között, így otthon sem találtam a helyem. Katalin azt mondta, hogy a sok-sok éven keresztül átélt magányosság érzés jelenik meg most a vizualizációkor, és ez okozza a nyomás érzést is. Elmondtam neki, hogy sajnos most sem jó a kapcsolatunk anyámmal, ő elvárja, hogy minden nap telefonáljunk, de igazából soha nem beszélgetünk, csak hallgatom a sirámait. Mondta, hogy ez nagyon rossz, így minden este újra átélem a gyermekkorban belém ivódott rossz érzéseket, emlékeket, így nem csoda, ha utána nem tudok gondtalanul gyereket csinálni (ezt így mondta!). A terápia rövidtávon kellemetlen, mert felszakítja a sebeket, de ez szükséges a gyógyuláshoz. Meg kell erősödnöm annyira lelkileg, hogy szembe tudjak szállni anyámmal, pontosabban, felvállaljam a saját érdekeimet, és magam tudjam meghúzni a határokat.

Nagyon felzaklatott ez a találkozó, mert azt hittem, már túl vagyok ezen az érzésen. Mondom, előjött már ez korábban, de akkor nem volt lelki segítőm, magamtól nem tudtam megoldani, feloldani a negatív beidegződést. Most ismét dühös vagyok a szüleimre, legfőképpen anyámra. Kimerített ez a foglalkozás, de nagyon fontos volt. Sokat sírtam, most átmenetileg gyengének és elveszettnek érzem magam, de ez változni fog. Le kell zárnom a gyermekkoromat, tisztáznom kell magamban az anyámmal kapcsolatos érzéseimet, csak ezt követően leszek készen arra, hogy én magam anya lehessek, és megkezdhessen a felnőtt létemet. Sok erő kell ehhez az úthoz, de végre jó kezekben vagyok, megcsinálom, azért is én fogok győzni!!!!

Festés, alkotás, tisztulás

Katalinnál a szimbólumterápia után mindig le kell rajzolni, hogy milyen képet vizualizáltam az adott foglalkozáson. Én úgy döntöttem, hogy vízfestékkel fogok dolgozni, mert az talán könnyebb, mint színes ceruzával: lehet a színeket keverni, és a vízmennyiségtől függően lehet kisebb-nagyobb, halványabb-erősebb pacákat rajzolni. Eddig két képet készítettem, az első egy rétről indult, és egy kilátópont után a hegyen felfelé kapaszkodást ábrázolja. A három képet egy lapra tettem, elégedett voltam az eredménnyel, ahhoz képest, hogy minimum 15 éve nem festettem, egész jól sikerült.

Tegnap a múlt heti képet rajzoltam meg, ami egy nagy fa volt. Írtam is, hogy a múlt heti foglalkozáson nem igazán voltam elememben, az előző esti buli miatt nem tudtam kellőképp koncentrálni. Ezúttal is több kép került egy lapra, a bal oldalon van a fa, ahogy eredetileg elképzeltem, és jobb oldalon a fa olyan állapotban, amilyenbe szeretne kerülni. Merthogy azt kellett elképzelnem, hogy én vagyok a fa. Az első képen hangsúlyosak lettek az épületek két oldalt: rögtön, ahogy elkezdtük a vizualizációt, az ugrott be, hogy egy házak közötti kis parkban áll a nagy platánfa, viszont az ehhez kapcsolódó negatív érzések a terápián is csak utólag tudatosultak: a magány és a korlátozottság érzése. Ahogy tegnap készítettem ezt a képet, ez az érzés felerősödött, oly annyira, hogy sírtam is egy kicsit. Szorongást éreztem, bezártságot, azt, hogy nem vagyok szabad. Faként a gyökereim a nyirkos földben vannak, a lombozatom tetejét éri kicsit a nap, de nem vagyok egységben, a hideg-meleg pólus nem találkozik. A jobb oldali képre egy sudárabb, áramvonalasabb fa került, aminek a gyökereitől kezdve áramlik az energia a lombokba, és vissza. Nincsenek körülötte épületek, egy tágas rét központi helyén áll, így oldalról is érik a napsugarak, érzi a melegséget a törzsén is. Alatta mindenhol fű nő, és megjelentek körülötte az emberek is: két kisgyereket rajzoltam a képre, és egy olvasó férfit, aki a hátát a fa törzsének támasztja. Teljesen ösztönösen rajzoltam ezeket az alakokat a képre, csak utólag esett le, hogy ha én vagyok a fa, akkor a férfi lehet a férjem. Vele meg van a kontaktus, de a gyerekek a másik oldalon állnak. Ők is hozzánk tartoznak, de még meg van a távolság. Jó módszer ez a rajzos megjelenítés, tényleg olyan dolgok is felszínre kerülnek, amelyek a képet elmondva nem derülnek ki.

Volt ma reggel egy másik kellemes érzésem is: a Facebookra az egyik ismerősöm kirakott egy videót, amelyen egy újszülöttet fürdetnek. Olyan kis törékeny, pici a baba, látszik, hogy védeni, óvni kell őt. Összeszorult a torkom a videó alatt, rájöttem, hogy még mindig tartok egy kicsit attól, milyen anya leszek, hogyan leszek képes ellátni egy újszülöttet, aki olyan, mint egy kismókus, még alig emberszerű, még nem kommunikál a külvilággal, és még szoknia kell az új környezetét, közegét. Ugyanakkor a videó meg is nyugtatott, ahogy a nő óvatosan fürdette a kicsit, lassan simogatta a hátát és a lábait, az az érzésem lett, hogy erre én is képes vagyok, sőt mi több, vágyom arra, hogy megtapasztalhassam, milyen érzés a kisbabámat a tenyeremben tartani, csodálni a kis teremtmény tökéletességét, vigyázni rá és magamhoz ölelni, szeretgetni.

Nagy változásokat indított el a terápia bennem, érzések szabadulnak fel. Persze most is az van, hogy a tudatosítás, a felszínre kerülés fázisában átmenetileg sokszor rosszabb, nehezebb, mint korábban. De át kell élni, meg kell tapasztalni ezeket a gondolatokat, érzéseket, fel kell őket dolgozni, majd elengedni. Tényleg azt érzem, hogy napról napra tisztulok, egyre felszabadultabb vagyok, és jó irányba haladok. Örülök, hogy nem vágtunk bele a lombikba. Még ijesztőnek tartom, de már ki tudom jelenteni: jelenleg még nem állok készen az anyaságra. Még időre van szükségem, még önmagammal kell foglalkoznom, magammal kell törődnöm. De érzem, hogy már nincs messze az a pillanat, amikor a következő fázisba léphetek...

Diéta

Elkezdtem szépen szedni újra az L-Thyroxint, és elhatároztam, hogy tartani fogom a cukor- és gluténmentes étrendemet. Marha nehéz azonban ezt betartani, amióta nem szedem a Merckformint az IR-re, azóta gyakran rám tör a farkaséhség, és akkor azonnal ennem kell. Valamit, bármit. Hétvégén a szülőknél voltunk, persze ment a nagy evés-ivás. Ilyenkor megengedő vagyok magammal szemben, és elhatározom, hogy majd holnaptól. Vagy majd hétfőtől. Betartom újra a diétát. Majd. De mindig jön valami mentő körülmény (egy kis süti belefér, most ideges vagyok megérdemlem, stb.). Bejelentkeztem egy diétás tanácsadóhoz, és táplálkozási szakértő doktornőhöz. Az a hölgy ajánlotta, akihez a meddőségi lelkisegélyre járok. Remélem, ez is legalább olyan hasznos lesz. Muszáj valami ösztönzés, mert egyre csak mennek fel a kilók, lassan elérem azt a súlyt, ahonnan 2011-ben lefogytam. De nem is a súlyvesztés az elsődleges cél, hanem hogy rendbe jöjjön az emésztésem, és hogy a hormonértékeim is a megfelelő tartományban legyenek. Akaraterő kellene, csak olyan nehéz. Most is eléggé a gödör alján érzem magam, ilyenkor olyan nehéz megvonni magamtól a kellemes dolgokat. Nehéz szigorúnak lenni. Valahogy nem büntetésként kellene az egészet felfognom, hanem egy kellemes alternatívaként. Na jó, meglátjuk, mi lesz.

Terápia 3.

Tegnap voltam ismét beszélgetésen, kezelésen Katalinnál. Ez alkalommal nem voltam annyira ráhangolódva a témára, az előző esti buli emlékei még eléggé foglalkoztattak, ráadásul kissé másnapos is voltam, ennek köszönhetően a relaxáció végére teljesen forgott velem a világ...

Horoszkóp elemzéssel kezdtünk, Katalin a születési időm és életem főbb eseményei alapján elkészítette a képletemet. Megtudtam, hogy Skorpió az aszcendensem, és hogy a születésemkor egyik bolygó sem tartózkodott a földjegyben, így a realitásokkal kapcsolatos, kézzel fogható dolgokkal van nehézségem. Javasolta, hogy keressem a kapcsolatot a földdel, kertészkedjek, agyagozzak, mert ez segíti a harmóniámat. A Jin-Jang egyensúlyom 5:9, vagyis a nőies, befogadó energiák vannak bennem túlsúlyban. A kezdeményezőkészségem nem túl erős, inkább a mások által kezdeményezett úton indulok el, viszont van kitartásom, és elég rugalmas is vagyok ahhoz, hogy menet közben szükség szerint változtassak. A csillagképemben benne van, hogy nehezen értem meg magam a testvéremmel, mintha egy fal lenne közöttünk. Rendszerszerető vagyok, ugyanakkor nehezen fejezem ki szóban az érzéseimet és a gondolataimat. Fontos tanulnivalóm egy egyenrangú közösségben való létezés (alapítvány, egyesület). Látszódott az is, hogy 26-27 éves koromban elindultam ebbe az irányba (Bátor Tábor), viszont elakadás történt e téren. Kb. 1-1,5 év múlva állnak majd úgy a csillagok, hogy a kreatív, alkotó energiáim a topon lesznek, erre az időszakra várható a gyermekáldás, valamint, belekezdhetek valami önálló, vállalkozó tevékenységbe.

Kb. fél óra elment ezzel, nagyrészt olyan dolgokat állapított meg a horoszkópból, amit eddig is tudtam magamról, de azért érdekes volt. Ezután elkezdtünk foglalkozni egy újabb szimbólummal, egy fát kellett elképzelnem, először kívülről megfigyelni, majd elképzelni, hogy én vagyok a fa, majd rájönni, milyen negatív érzések vannak bennem, és ezekkel mit lehet kezdeni. Egy nagy platánfát képzeltem el egy park félreeső helyén, amelynek lenti ágaira az emberek fel szoktak mászni. Amikor a fa bőrébe bújtam, élveztem, hogy a nap melegíti a lombkoronámat, ugyanakkor a földet, amelyben a gyökereim vannak, nyirkosnak és hidegnek, kellemetlennek éreztem (föld elem!). Észrevettem, hogy a közelemben házak vannak, ami miatt elszigeteltnek és magányosnak éreztem magam. Próbáltam áthelyezni magam képzeletben egy erdőbe, de inkább a parkban szerettem volna maradni. Végül gondolatban kiszabadultam az épületek közül, a park kiemeltebb helyére költöztem, ahol szellősebb és napsütésesebb volt a terep, így a fű is megerősödött alattam, és a végén éreztem, milyen jó is kapaszkodni a szerteágazó gyökereimmel a földben.

A képből azt a végső komfortos érzést kell megőrizni magamban, valamint azt az élményt, ahogy töltekezem a napfényből, és közben boldogan, szilárdan állok a földben. A parkban való helyzetváltoztatás nagyon összecseng az elmúlt napok eseményeivel: úgy érzem, túl sokszor tudatosan háttérbe szorítom magam, és nem vállalom fel azt a pozíciót, státuszt, amelyet egy adott közösségben betöltök. A héten a konferencián magamhoz képest egész nyitott és kommunikatív voltam, több emberrel kezdeményeztem beszélgetést, viszont voltak olyan szituációk, ahol még magabiztosabbnak kellett volna lennem, még több emberhez oda kellett volna mennem. Ki kell bújnom a csigaházamból, be kell vállalnom önmagamat. Ez egyre jobban megy, mostanában pl. már nem csak spiccesen tudok felszabadult és szellemes lenni, hanem alapból is. Jó úton járok, egyre többször mosolygom az utcán, és végre tényleg nem érzem a gyerekvállalás miatti nyomást. Lesz gyerekem. Majd. Ha eljön az ideje. Van még időm, még foglalkozhatom magammal. A mostani képet is meg kell festenem, az első komolyan egész jól sikerült, büszke voltam magamra, jó érzés volt alkotni.

A dokinál jártam

Kicsit félve mentem a mai konzultációra a Kaáliba, mert mostanra egyértelmű lett számomra, hogy még nem állok készen a lombikra, és nem tudtam, mit szól majd ehhez Krizsa. Az intézetbe belépve ismét sok rémült tekintetű érett harmincast láttam, sőt egy nagypapa korú férfit is. Amíg vártam a soromra, érkezett egy fitneszpár, a recepción éppen azt beszélték meg, hogy akkor hogyan legyen a fagyasztott embriók visszaültetése, tb alapon vagy fizetősen. Na, ekkor nagyon éreztem, hogy én nem tartozom közéjük, és én még nagyon nem tartok itt.

A doki most is nagyon kedves volt, ismertette a legutóbbi vérvétel eredményeket: a prolaktinom 350 körül van, teljesen jó tartományban (látszik, hogy mostanra megszűnt az a szituáció, hogy egy felettesen elnyomásában élném a mindennapjaimat - a prolaktin az elnyomott helyzetekben termelődő stresszhormon), az AMH értékemet nem mondta konkrétan, de azt mondta, nagyon szép magas (a petefészkeim tehát kitűnő állapotban vannak, van jó peteérésem), egyedül a TSH érték nem tetszett neki, mert 1,94 lett, pedig 1 körül az ideális. A magas TSH érték miatt egyébként maga Krizsa is azt akarta javasolni, hogy várjunk kicsit még a lombikkal. Kérdezte, novemberben szeretném-e vagy a jövő év elején - az utóbbira szavaztam.

A haditerv a következő: azt javasolta, hogy szedjem még úgy 10 napig a fogamzásgátlót, hogy legyen ideje hatni a magasabb dózisú L-Thyroxinnak. 5 napig használjam a tejsavas kúpot, amit azért írt fel, hogy megerősödjön a hüvelyflórám, és legközelebb ne szaporodjanak el az Ureaplasma baktériumok. 26-a környékén megjön, akkor utána kell még 5 darab kúpot használni. Utána mindent bele itthon - azt kérte tőlem, hogy október közepén hívjam őt azzal, hogy pozitív lett a terhességi tesztem... ő ezt komolyan gondolta, azt mondta, a fogigátló abbahagyása után sokkal nagyobb az esély a teherbeesésre. Még azt is hozzátette, hogy pozitív teszt esetén el kell kezdenem a napi 2x2 Utrogestant. Szóval, ha január eleji beültetést szeretnék, akkor a november végi ciklus 2-3. napján kell újra elkezdenem a fogamzásgátlót, amit kb. 30 napig kell majd szednem (azzal viccelődött, hogy kb. december 24-ig). De ha februári lombikot szeretnék, arról is lehet szó.

Nem sürgetett tehát, ami nagyon jó érzés. Elmondtam neki, hogy pszichológus-féléhez járok, erre azt válaszolta, hogy tisztában van azzal, mennyire megterhelő ez, nemrég egy páciense azzal hívta fel, hogy nem elég, hogy negatív lett a tesztje, még a pasiját is kirúgta... Szóval, nem helytelenítette a terápiát, és azt sem, hogy időt kérek. Ez nagyon megnyugtató számomra, mert egyelőre tényleg nem tudom, mennyi időre van szükségem a traumák feldolgozására, és mikor állok majd készen a procedúra elkezdésére. Mindenesetre 6 hét múlva hívnom kell a TSH eredményekkel (lehet, hogy addigra csináltatok újra Ureaplasma vizsgálatot is), és december 3-án 12 órára van egy következő konzultációs időpontom hozzá. Ja, és mindezért nem kellett fizetnem - nagyon jó fej ez a doki, a legemberségesebb, akivel valaha találkoztam!

Terápia folyt.köv.

Tegnap voltam ismét Katalinnál, akivel elkezdtük a szimbólumterápiát és a tibeti hangtálazást. Elmeséltem neki, hogy az első beszélgetésünk után kisbabákkal álmodtam, és azt is, hogy a félelem és a bizonytalanság érzése világosan megjelent benne. Egy rét képével kezdtünk, először azt kellett lefestenem szóban. Egy fennsíkot láttam, kisebb rétet nagy fával, csak a szélén álltam, majd mentem tovább. Egy sziklás részhez érve panoráma tárult a szemem elé, ahol egy nagy madarat is láttam, irigyeltem, amiért olyan szabadon, könnyen, szárnycsapkodás nélkül száll. Tovább menve egy kaptatóhoz értem, tudtam, hogy a hegytetőn egy kilátópont van, ahol nagyon szép lesz, de nem ismertem a terepet, nem tudtam, mennyi idő oda feljutni. Az emelkedő pont jó meredekségű volt, élveztem, hogy megyek felfelé, sikerült egyenletesen menni, ütemesen lélegezni, elég erősnek éreztem magam a feladathoz. Eddig jutottunk a képben, most az a feladat, hogy minél többször gondoljak erre a héten, főleg azt az érzést erősítsem magamban, hogy ismeretlen az út, kicsit félek tőle, de magabiztosan, erősen, jó érzéssel haladok az utamon. Az érzés szimbóluma egy érdes szélű hegyi kristály, amit a markomba vettem, és képzeletben velem lesz. Vennem kell egy készlet színes ceruzát vagy vízfestéket is, és le kell rajzolnom a képet. További feladat, hogy meg kell tudnom a születésem pontos idejét, plusz le kell írnom az életem sorsfordító eseményeit év, hónap szintjén (testvér születése, családtag halála, más komoly esemény, esküvő, költözés, stb.) Ezek alapján kiszámolja Katalin az asztrológiai képletemet, és látni fogja, mikor fognak úgy állni a bolygók, hogy meg tudjam valósítani az álmomat és édesanya legyek. Az eddigi információk alapján végzett első számítás szerint azt mondta, hogy nem a mesterséges megtermékenyítés fog nekem segíteni, hanem amikor lélekben teljesen felkészülök a kisbaba érkezésére, akkor egyszer csak megtörténik majd velem. Kb. másfél-két év múlva lesz ez (azt nem tudta, hogy a teherbeesés vagy a szülés). addig befelé fordulós időszak következik az életemben.

A hangtálazás nagyon kellemes volt, először a hátamra tette a tálakat. Rögtön elkezdett folyni a könnyem, feltörtek belőlem azok az érzések, miszerint az egész gyerekvállalás hamarabb jelent meg nálam külső nyomásként, mint belső vágyként. Az egyik barátnőm és az egyik kolléganőm már 2009-ben folyton arról kérdezgettek, ugye milyen jó lenne egy gyerek, nem beszélve anyósomról, aki 2003 óra ezt mondogatja. Szépen lassan elhittem, hogy itt az ideje ennek, aztán jött a csalódás, a küszködés, a görcsös akarás... Lehet, hogy még mindig nem állok készen erre - igen, egyre inkább ezt érzem. Pénteken mindenképp elmegyek a dokihoz, de rá fogok kérdezni, hogy mi lenne, ha néhány hónappal eltolnánk egy egész procedúrát. Egyébként is vannak fenntartásaim a lombik kezeléssel szemben, olyan erőszakos az egész módszer. Szeretném, ha a gyermekeim természetes úton fogannának meg. El kell hinnem, hogy erre képes vagyok. Szervi akadálya nincsen, a hormonháztartás egy folyton változó rendszer, ami nagyrészt a lelki állapottól és az étkezéstől függ, ezért ha ezekre oda tudnék figyelni, simán összejöhetne a bébink ágyban, párnák közt. Tegnap beszéltem erről a férjemmel, szerencsére abszolút megértő volt, azt mondta, ő tud várni, miatta ne siessünk ezzel. És azt is mondta, hogy ha bizonytalan vagyok a lombikban, akkor most ne vágjunk bele.

A tervem: először is, holnap le kell vágatnom a hajam. A héten bekattant, hogy változtatnom kell a külsőmön, most vörös, rövid hajra van szükségem. Másodszor, beadom a jelentkezést egy álláshirdetésre, ami véletlenül került az utamba. Nagyon szeretnék azzal foglalkozni, jó lenne megszabadulni a mostani beosztásomtól és munkahelyemtől. Megpróbálom, hátha van esélyem! Ééés, folytatni kell a terápiát, jó úton haladok. A jóga is nagyon fontos és a diéta is, valamint jó lenne hetente egyszer elmenni futni, mert arra is szükségem lenne lelkileg. Így állok most, egyre jobban érzem magam. Kezdem szépen lepakolni magamról a terheket, egyre felszabadultabbnak, egyre szabadabbnak érzem magam. Egyszer azt mondtam az egyik barátomnak, hogy először szeretnék magammal teljesen tisztába kerülni, hogy ki vagyok és mi dolgom a világon, és csak utána szeretnék gyereket. Nos, úgy tűnik, a bölcsesség meg van bennem, igazából tudom, hogy még van feladatom a bébink érkezése előtt, csak külső nyomásra próbáltam meggyőzni magam az ellenkezőjéről. Önmagamra kell hallgatnom, magamban kell bíznom. Bennem az erő, bennem a tudás, bennem a képesség. Meg fogom csinálni! A gyermekünk megérdemli, hogy magabiztos, vagány, szorongásoktól mentes anyukája legyen!!! Így lesz.

Lelki támasz

Sikerült végül időpontot egyeztetni azzal a meddőségi mentálhigiénés stúdióval, amiről korábban írtam. Egy anyukám korabeli, nagyon szimpatikus nő fogadott, aki nagy empátiával végighallgatott, és a másfél órás beszélgetés alatt gyakorlatilag minden "gócpontot" sikerült azonosítani.

Először is, ami egy ideje már tudatosult: a negatív születésélményem miatt a gyerekszületést félelmetesnek tartom, ami önmagában is elég ahhoz, hogy a tudatalatti meggátolja a teherbeesést. Anyukám sokszor elmesélte, milyen sokáig tartott, míg megszülettem, aztán a nyakam körüli köldökzsinór és a sárgaság okozott problémát. Úgy fél évvel ezelőtt egy jóga utáni relaxáció alatt magam is megtapasztaltam, hogy számomra is hatalmas sokkhatás volt az egész folyamat.

A másik dolog, hogy az orvosi eljárások során az táplálódott belém, hogy mennyi akadály és nehézség van, emiatt erős bennem a félelem, és nem tudok igazán bízni abban, hogy sikerülhet teherbe esni.

Katalin nagyon együttérző és megértő volt, azt tanácsolta, hogy hetente egyszer járjak hozzá másfél órás kezelésekre, ahol lesz szimbólumterápia, beszélgetés és tibeti hangtálazás is. Nagyon jó, hogy rá találtam, már az első alkalom is nagyon megnyugtatott, éjjel babákkal álmodtam!!! Igaz, volt benne negatívum is: egy nagyon pici kislányt és egy kicsit nagyobb fiúcskát próbáltam ringatni-altatni egyszerre, közben még valami tálca is volt a kezemben. A tálca leesett, de örültem, hogy a babákat sikerült tartanom. A kisfiú feje azonban furán lebiccent, nem tudtam megállapítani, hogy lélegzik-e még... Na, ekkor csörgött az ébresztőóra, így nem tudom a sztori végét. Mindenesetre ebben is a félelem jelenik meg.

Érzem, hogy végre jó helyre kerültem, ez a kezeléssorozat valóban segíteni fog. Mivel a lelki fejlődésemet nem a nulláról kezdem, könnyen elképzelhető, hogy 2-3 kezelés elég lesz ahhoz, hogy átütő eredményt elérjünk. Felmerült, hogy el kellene halasztani az októberi lombikot, időt kellene adni ahhoz, hogy megerősödjek. Nem tudom, ezt majd a jövő héten eldöntöm. 13-án megyek vissza ugyanis Krizsához, akkor kiderül, milyenek lettek a legutóbbi hormonértékeim, hogyan reagál a szervezetem a foganzásgátlóra. Ha ő azt mondja, hogy orvosilag rendben van az október, akkor szerintem addigra megpróbálom magam lelkileg is felvértezni. Szeretném megpróbálni, bízom az eljárás sikerességében. Ez utóbbi tagmondat a lényeg, ezt kell teljes bizonyossággal elhinni...