Katalinnál a szimbólumterápia után mindig le kell rajzolni, hogy milyen képet vizualizáltam az adott foglalkozáson. Én úgy döntöttem, hogy vízfestékkel fogok dolgozni, mert az talán könnyebb, mint színes ceruzával: lehet a színeket keverni, és a vízmennyiségtől függően lehet kisebb-nagyobb, halványabb-erősebb pacákat rajzolni. Eddig két képet készítettem, az első egy rétről indult, és egy kilátópont után a hegyen felfelé kapaszkodást ábrázolja. A három képet egy lapra tettem, elégedett voltam az eredménnyel, ahhoz képest, hogy minimum 15 éve nem festettem, egész jól sikerült.
Tegnap a múlt heti képet rajzoltam meg, ami egy nagy fa volt. Írtam is, hogy a múlt heti foglalkozáson nem igazán voltam elememben, az előző esti buli miatt nem tudtam kellőképp koncentrálni. Ezúttal is több kép került egy lapra, a bal oldalon van a fa, ahogy eredetileg elképzeltem, és jobb oldalon a fa olyan állapotban, amilyenbe szeretne kerülni. Merthogy azt kellett elképzelnem, hogy én vagyok a fa. Az első képen hangsúlyosak lettek az épületek két oldalt: rögtön, ahogy elkezdtük a vizualizációt, az ugrott be, hogy egy házak közötti kis parkban áll a nagy platánfa, viszont az ehhez kapcsolódó negatív érzések a terápián is csak utólag tudatosultak: a magány és a korlátozottság érzése. Ahogy tegnap készítettem ezt a képet, ez az érzés felerősödött, oly annyira, hogy sírtam is egy kicsit. Szorongást éreztem, bezártságot, azt, hogy nem vagyok szabad. Faként a gyökereim a nyirkos földben vannak, a lombozatom tetejét éri kicsit a nap, de nem vagyok egységben, a hideg-meleg pólus nem találkozik. A jobb oldali képre egy sudárabb, áramvonalasabb fa került, aminek a gyökereitől kezdve áramlik az energia a lombokba, és vissza. Nincsenek körülötte épületek, egy tágas rét központi helyén áll, így oldalról is érik a napsugarak, érzi a melegséget a törzsén is. Alatta mindenhol fű nő, és megjelentek körülötte az emberek is: két kisgyereket rajzoltam a képre, és egy olvasó férfit, aki a hátát a fa törzsének támasztja. Teljesen ösztönösen rajzoltam ezeket az alakokat a képre, csak utólag esett le, hogy ha én vagyok a fa, akkor a férfi lehet a férjem. Vele meg van a kontaktus, de a gyerekek a másik oldalon állnak. Ők is hozzánk tartoznak, de még meg van a távolság. Jó módszer ez a rajzos megjelenítés, tényleg olyan dolgok is felszínre kerülnek, amelyek a képet elmondva nem derülnek ki.
Volt ma reggel egy másik kellemes érzésem is: a Facebookra az egyik ismerősöm kirakott egy videót, amelyen egy újszülöttet fürdetnek. Olyan kis törékeny, pici a baba, látszik, hogy védeni, óvni kell őt. Összeszorult a torkom a videó alatt, rájöttem, hogy még mindig tartok egy kicsit attól, milyen anya leszek, hogyan leszek képes ellátni egy újszülöttet, aki olyan, mint egy kismókus, még alig emberszerű, még nem kommunikál a külvilággal, és még szoknia kell az új környezetét, közegét. Ugyanakkor a videó meg is nyugtatott, ahogy a nő óvatosan fürdette a kicsit, lassan simogatta a hátát és a lábait, az az érzésem lett, hogy erre én is képes vagyok, sőt mi több, vágyom arra, hogy megtapasztalhassam, milyen érzés a kisbabámat a tenyeremben tartani, csodálni a kis teremtmény tökéletességét, vigyázni rá és magamhoz ölelni, szeretgetni.
Nagy változásokat indított el a terápia bennem, érzések szabadulnak fel. Persze most is az van, hogy a tudatosítás, a felszínre kerülés fázisában átmenetileg sokszor rosszabb, nehezebb, mint korábban. De át kell élni, meg kell tapasztalni ezeket a gondolatokat, érzéseket, fel kell őket dolgozni, majd elengedni. Tényleg azt érzem, hogy napról napra tisztulok, egyre felszabadultabb vagyok, és jó irányba haladok. Örülök, hogy nem vágtunk bele a lombikba. Még ijesztőnek tartom, de már ki tudom jelenteni: jelenleg még nem állok készen az anyaságra. Még időre van szükségem, még önmagammal kell foglalkoznom, magammal kell törődnöm. De érzem, hogy már nincs messze az a pillanat, amikor a következő fázisba léphetek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése