Most múlik pontosan

Talán kezd könnyebb lenni, talán kezd elmúlni. A rossz érzés. A mély fájdalom, amit oly' sokáig dédelgettem magamban, és amit nemrégiben a felszínre engedtem. Már nem kattog minden nap azon az agyam, hogy mi a hiba énbennem, mit kellene másképp csinálnom, mint eddig. Már kezd elmúlni az önvád, az önmarcangolás érzése. Még nincs vége a folyamatnak, de talán napról napra könnyebb lesz.

A héten olvastam valahol, hogy holnap újhold kezdődik, a Halak jegyében, ami segít az újrakezdésben, a régi berögzült dolgok elhagyásában, a megújulásban. Megérkezett a tavasz is, egyre hosszabban van világos, egyre többet süt a nap, nyílnak a virágok, és szépen lassan beindul a zöldség- és gyümölcsszezon. Tegnap Síva isten ünnepe is volt, amely nap különösen alkalmas nap jógázásra. El is mentem Bikramra, aztán hazafelé mantrákat hallgattam, és Sívára gondoltam, az akadályok elhárítójára, a szükségtelen, negatív dolgok elpusztítójára. Ezek a külső körülmények is segítenek majd abban, hogy elvégezzem a belső munkát. De nem szabad siettetnem a dolgokat. Engedem, hogy addig tartson a fájdalom, ameddig szépen lassan, magától el nem múlik. Nem küzdök a rossz érzések ellen, ha felbukkannak, akkor megfigyelem őket, engedem, hogy dolgozzanak bennem, utána pedig, ha eljön az ideje, szépen elengedem őket.

A héten megindítottuk az örökbefogadási eljárást. Felvették az adatainkat, röviden elmondták az eljárás menetét. Most egy hónap szünet következik, március végén lesz a pszichológiai felmérés, majd az ügyintéző kijön a lakásunkat felmérni. Nem hiszem, hogy bármelyikkel gond lenne. Türelmesnek kell lennem e téren is. De legalább elindult valami. És tudjátok mit? Ma reggel munkába menet először villant be a gondolat, hogy mindenképpen lesz lakója a gyerekszobánknak! Nem tudom, mikor, nem tudom, hogy saját fióka lesz vagy örökbefogadott, de azt tudom, hogy eljön az a perc, az a nap, amikor a kezembe foghatom a kisbabánkat. Milyen csodálatos érzés lesz! Az pedig a legnagyobb öröm lesz számomra, amikor a férjemet figyelhetem majd, ahogy a kisbabánkat fogja, szeretgeti. Mostanában a kisgyerekes-apukás képeken mindig meghatódom. Szeretném megadni ezt az örömöt, ezt a legnagyobb ajándékot a férjemnek. Szeretném őt boldoggá tenni, szeretném, ha teljes család lehetnénk (ez utóbbit ő fogalmazta meg, amikor az ügyintéző rákérdezett, hogy miért szeretnénk örökbefogadni).

És még egy dologra rájöttem. Évek óta marcangolom magam, újra és újra azon tépelődöm, hogy miért nem tudom végre kitalálni, mit szeretnék csinálni, mivel szeretnék foglalkozni. Most esett le, hogy azért nem találtam a választ, mert rosszul tettem fel a kérdést. A helyes kérdés: hogyan szeretnék élni? És erre a válasz: a szívemből. Én érzelmi beállítottságú ember vagyok, mégis, éveken át befagyasztott szívvel éltem. Otthonról azt hoztam, hogy tanuljak, törekedjek jó eredményekre, a tudásommal, eszemmel haladjak előre, és az anyagi biztonság megteremtése legyen a célom. A szüleimtől ezt a csomagot kaptam, mert ők így élnek, számukra ez az ideális hozzáállás az élethez. Amikor a január végi konferencia szünetében arról beszéltem a kolléganőmnek, hogy a magam útját akarom megtalálni, a saját életemet akarom élni, még akkor is abban gondolkodtam, hogy mi lenne a megfelelő hivatás számomra. Azt hiszem, emberekkel szeretnék foglalkozni, talán gyerekekkel. Szeretnék önálló vállalkozást indítani, családi napközit vezetni, újságokba cikkeket írni, és jógát oktatni. Viszont azt is tudom, hogy ezen az úton csak akkor indulhatok el, csak akkor fogok tudni nyitni kifelé, amikor a saját belső munkámat már elvégeztem, a szívemet megtisztítottam és önmagamat megnyitottam. Úgy érzem, most errefelé haladok. Már látom a fényt az alagút végén...

Emésztem magam

A héten nem mentem terápiára, mert a szokásos időben barátnős összejövetel volt, amit nem akartam lemondani. Könnyed kis csacsogásra, röhögcsélésre számítottam, ehhez képest kemény lelkizés ment. Voltak olyan pillanatok, amikor komolyan megfagyott a levegő, körbenéztem, és hat didergő kis lelket láttam kuporogni a szobában... Párkapcsolati problémák voltak nagyrészt napirenden, persze előkerült velem kapcsolatban ismét a gyerekkérdés, de hárítottam a dolgot, nem akartam ilyen széles körben erről mesélni. Pedig jó lenne elmondani, megkönnyebbülni. Azt hiszem, ez olyan kör, ahol kitárhatom a szívem - talán egyszer rászánom magam, hogy elmondjam az én sztorimat.

Egyébként a múlt heti kezelés óta még mindig ki vagyok borulva. Tegnap gondolkodtam, mitől lehet ez, arra jutottam, hogy valószínűleg a jégbe zárt virágmező kezd el felolvadni, vagyis a sok-sok éven át elnyomott, lefojtott érzelmek most kerülnek felszínre. Nagyon nehéz feldolgozni azt a döntést, hogy lemondok a saját gyerekről, legalábbis egyelőre, ez ugyanis azt jelenti, hogy elismerem, tudomásul veszem, hogy nem vagyok képes teherbe esni, vagyis selejtes vagyok, kudarcot vallottam. Én teljesítményorientált vagyok, saját magammal szemben mindig magasra teszem a mércét, és nagyon szigorúan ítélem meg a teljesítményemet. Éveken át hajtottam a tanulásban, és amióta dolgozom, azóta is folyamatosan magas szintű munkát, eredményt várok el magamtól. Hozzá vagyok szokva, hogy az eredményért, a sikerért össze kel szorítani a fogamat és küzdeni kell, viszont a kudarc elfogadása, a cél feladása ismeretlen érzés számomra. Most mégis ezt kell tennem, nem szabad tovább hajszolnom magam fizikailag.

Amióta az örökbefogadás gondolatával komolyabban foglalkozom, rengeteg kétség merült fel bennem. Újszülött babát nyílt örökbefogadás útján lehet kapni, de félek attól, milyen lesz megismerni a baba édesanyját, szülő anyját, a szemébe nézni, és "elvenni" tőle a gyereket. Milyen jogon? Persze, ő mond le róla, de akkor is szörnyű érzés abba belegondolni, hogy kerülhet egy nő olyan nyomorúságos helyzetbe, hogy nem lát más utat, mint hogy lemondjon a saját gyermekéről. Ez olyan lehet, mint szervdonorra várni: azért imádkozol, az menthet meg, ha valaki meghal. Örökbefogadás esetén akkor lehetsz anya, ha valaki nyomorúságos helyzetbe kerül. Mindegy, egyelőre nem akarok ezen agyalni, sajnos ez az út is hosszadalmas és fájdalmas, most mégis ezzel kell próbálkoznunk. Jövő kedden megyünk a TEGYESZ-be, kíváncsi leszek, milyenek lesznek az első benyomásaink.

Megerősítés

Megérkezett az immunológiai vérvizsgálat eredménye: ahogy sejtettem, az NK sejtek megemelkedett száma fennáll nálam. 19,7%-ot mértek, a normál érték 15% alatt, de azt is odaírták, hogy ideális esetben 12% alatt. Ez tehát bizonyítja azt, hogy a fokozott immunműködésem e téren is fennáll, vagyis, a zigóta kontra anyaméh csatát mindig az utóbbi nyeri. Kiművelődtem ugyanis a témában: a beágyazódás során gyakorlatilag tényleg harc áll fenn a szervezetben. A zigóta ugye részben idegen anyag a női szervezet számára, ezért csak akkor tud megtapadni, ha elég erős. Bizonyos fokú immunválasz természetes a befogadó szervezet részéről, viszont túlzott aktivitás esetén a szükségesnél nagyobb agresszióval lép fel a "betolakodó" ellen.

Rákerestem a neten az emelkedett NK működés címszóra, és rátaláltam Szendi Gábor egyik tanulmányára, ami nagyon hasznos, egyszerre tudományos, de mégis közérthető. Tudományos kutatásokra alapozva azt állítja, hogy az ún. funkconális, tehát nem fizikai-szervi, hanem "ismeretlen" eredetű meddőség tulajdonképpen nem biológiai probléma, hanem evolúciós válaszreakció, ami azt mutatja, hogy a fogantatásra az adott pillanatban nem megfefelő a pillanat. Ennek kezelése tehát orvosi eszközökkel nem eredményes, helyette a kiváltó okot kell megszüntetni. És hogy mik lehetnek a kiváltó okok? Súlyprobléma - kóros soványság vagy elhízás, ez nálam nem áll fenn. Kötődési problémák - gyermekkorból eredeztetve vagy párkapcsolati problémák miatt, ez sem játszik. Viszont a rejtett gluténérzékenység, ami immunzavarokat okoz, egyértelműen fennáll nálam, a vizsgálat is ezt bizonyította. Közrejátszik emellett a tartós stressz és szorongás. Ez utóbbi oly annyira, hogy kutatások bizonyították: pszichoterápia hatására csökkent a stressz szintje, sőt, az NK arány is!

Tehát, jó úton járok azzal, hogy a lelki oldalról próbálom megközelíteni ezt a problémát ahelyett, hogy az orvoshoz járást erőltetném. Azt is kimutatták, hogy fokozott stresszhatás alatt álló, funkcionális meddő nők körében az IVF sikeraránya mindössze 6,6%!!! Ez megdöbbentő eredmény. Milyen jó, hogy nem efelé indultam el ősszel... Ha akkor elkezdtük volna a "lombikozás", már talán a második sikertelen beavatkozáson is túl lennék, én pedig reménytelenül depressziós lennék. Persze, a terápia sem könnyű út, ez is sok fájdalommal és könnyel jár. De megéri, mert ahogy Katalin mondta szerdán, szépen rétegenként fejtem le magamról a páncélt, amit eddig cipeltem. Nem könnyű folyamat a vedlés, de meg kell lépni, mert csak így lehetek szabad és a terheitől megszabadult ember.

Emellett, az örökbefogadás megindítása is jó ötletnek bizonyult a tanulmány alapján. Kimutatták, hogy az adoptálásra készülő párok körében 25% aránnyal megvalósul a spontán terhesség. Tehát önmagában attól, hogy lekerül a nyomás a nőről, és jelentősen csökken a stresszfaktor, megindul az az öngyógyító mechanizmus a szervezetben, ami által a körülmények optimalizálódnak.

Összegezve: úgy érzem, most vagyunk igazán jó úton. Lehet, hogy az immunspecialistához elmegyek március közepén, csak hogy meghallgassam a véleményét a helyzetemről, de orvosi beavatkozásra semmiképpen nem szánom rá magam. Medikális eszközökkel az én problémám nem gyógyítható! Ezt a tanulmány egyértelműen kimondta, tehát megerősítést nyert az "elméletem", vagyis, hogy ösztönösen éreztem, nem a lombikozás a jó megoldás. Csináljuk az örökbefogadái procedúrát is, elsősorban ebbe vetjük a hitünket, aztán ha bekopogtat a mi kis vér szerinti gyerkőcünk akár a folyamat alatt, akár az örökbefogadást követően, az plusz ajándék lesz számunkra. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Istenem, végtelenül hálás vagyok azért, hogy eljutottam ezekhez a felismerésekhez. Tavaly ilyenkor és két évvel ezelőtt is csak a gyötrődés volt a sorsom, most viszont újra hiszek, remélek, érzem, hogy a gödörből már kifelé kászálódunk!!! Köszönöm.

Terápia 19.

A tegnapi napom nagyon kemény volt, nem emlékszem, sírtam-e már ennyit egyetlen nap alatt... Azzal kezdődött, hogy kedd reggel elmentem az immunstátuszos vérvételre, és gondoltam, ha már ott vagyok, megnézetem a TSH-t és az ATPO-t. Ez utóbbi eredmények még aznap délután megjöttek, és teljesen ledöbbentem rajtuk. A TSH 3 felett, az ATPO 250 kürül. Az első érték ezer éve nem volt ilyen rossz, legutóbb 1 kürül volt. Igaz, hogy egy ideje csak egy szemet szedtem a korábbi másfél helyett a gyógyszeremből, de nyáron is kihagytam egy kis időt, amikor egyáltalán nem szedtem gyógyszert, és akkor is "csak" 2 körülire ment fel. Aztán ahogy visszaálltam a korábbi adagra, szépen lement 1-re. Tegnap reggel megnéztem a korábbi ATPO eredményeket is, 2011 végén 100 alatt volt. Szóval, a reggeli készülődés alatt már rendesen kiborultam, sírtam is egy kicsit. Elszomorított, hogy hiába a paleo, a gluténmentesség, a sok-sok lemondás, nem hogy javulnának az eredményeim, hanem egyenesen romlanak

Elég zaklatott állapotban indultam dolgozni, útközben a Korai Öröm zenéjét hallgattam, ami nagyon tetszik, olyan elszállós, transzecendentális zene. Egy megállóval hamarabb leszálltam a metróról, mert gyalogolni volt kedvem. 10-15 percig tartott így az út, közben elszívtam egy szál cigit is, jó érzés volt. Persze folyamatosan kattogott az agyam, és egyszer csak eszembe jutott: mi lenne, ha örökbefogadnánk egy kisbabát? Egyre jobban tetszett az ötlet, és amint beértem, elkezdtem utánanézni a lehetőségeknek. Sikerült megtudni, hogy a TEGYESZ-nél kell megindítani az örökbefogadás előtti eljárást. Rögzítik a kérelmet, van pszichológiai alkalmassági vizsgálat, környezettanulmány, kell vinni jövedelem- és orvosi igazolást + el kell végezni egy 21 órás tanfolyamot ahhoz, hogy alkalmassá nyilvánítsanak. Ezek után lehet menni az alapítványokhoz, akik a nyílt örökbefogadást intézik. Ez az útja annak, hogy az ember újszülött kisbabát kaphasson. Tegnap fel is hívtam a TEGYESZ-t, egy kedves ügyintézővel beszéltem, hozzá megyek konzultációra két hét múlva kedden. Majd megkérdezem a páromat, el tud-e jönni, ha nem, akkor csak egy első körös megbeszélés lesz, ha el tud jönni, akkor rögzítik az adatainkat is. Kerestem fórumokat, blogokat is, ahol erről a témáról írnak, egyelőre csak néhányat találtam.

Munka után ugye mentem terápiára, ahol elmondtam Katalinnak az új ötletemet. Sírás közepette kiszakadt belőlem, hogy elegem van az önmarcangolásból, az önsanyargatásból, a sok-sok lemondásról. Három éve arról szól az életem, minden egyes napom, hogy azon kattog az agyam, mi a baj velem, és hogyan tudnék ezen segíteni. Tényleg rengeteg mindent megtettem: műtétek, orvosok, beavatkozások, gyógyszerek, étkezés megreformálása, testmozgás, relaxáció, munkahelyváltás, terápia. És mégsem sikerült teherb esnem. A múlt heti madaras kép hatására letisztult bennem: készen állok az anyaságra, képes vagyok arra, hogy egy kisbabát ellássak, és mindent biztosítsak neki, amire csak szüksége van. És miért ne lehetne szeretni egy kisbabát, akit nem én szültem meg? A saját babát is meg kell ismerni születés után, ha az örökbefogadás révén haza vihetünk a kórházból egy újszülöttet, szerintem nincs nagy különbség a mindennapok során. Ugyanúgy ki tud alakulni a kötődés, a szeretet, ugyanolyan boldog családdá válhatunk ez úton is. Aztán ki tudja? Lehet, hogy ha lekerül ez a nyomás rólam, akkor spontán teherbe esek vagy lesz lelki erőm a lombikba belevágni. De most nincs erőm tovább menni azon az úton, amin három éve járok. Mindenképpen szeretnék kisbabát, jelenleg üresnek érzem enélkül az életem. És ha kapunk egy babát, én megelégszem vele, ha nem lesz vér szerinti gyerekünk, akkor is boldogok tudunk lenni.

A terápián csináltunk egy képet is, egy utat kellett elképzelnem, amin járok, vissza kellett néznem, aztán menni tovább, és egy útelágazásnál dönteni, merre menjek. Egy hegyi út jelent meg, ismerős tájék, mögöttem egy nagy kanyar, a múltat már lezártam és nem akarok vele foglalkozni. Az út aszfaltozott volt, széles és biztonságos. Az elágazásnál megpihentem kicsit, és vártam a páromat, hogy csatlakozzon hozzán, hogy együtt menjünk tovább. Nem akartam az emelkedős, kanyargós úton tovább menni egyedül. Inkább a kényelmes, lejtős utat választottam, a férjemmel mentünk rajta lendületesen, kéezn fogva. Egy faluba értünk, ahol a helyi kocsmánál leültünk, megittunk egy hideg sört, aztán már térképpel a kezünkben indultunk új hegyek felé.

Izgultam, milyen lesz az este, hogyan fogom ezt előadni a páromnak, és mit fog szólni hozzá. Nagyon rendes és megértő volt, azonnal azt mondta rá, hogy próbáljuk meg, induljunk el ezen az úton. Azt mondta, ő is tudna szeretni egy "idegen" csecsemőt, el tudja képzelni azt, hogy ilyen módon legyen családunk. Elmesélte, hogy az egyik ismerőse nemrég számolt be arról, hogy egy baráti házaspárnak ilyen módon lett gyereke: egyszer csak telefonáltak nekik, hogy mehetnek a kisbabáért, és ettől egy pillanat alatt megváltozott az életük. Úgy láttam a férjemen, hogy tényleg jó ötletnek tartja a dolgot, nem utolsósorban azért, mert látja rajtam, milyen nehéz időszakot élek meg, és szeretné, ha kikerülnék ez alól az óriási nyomás alól.

Két hét múlva ilyenkor már tisztábban fogok látni. Most a terápiából két alkalom kimarad, mert jövő héten én nem érek rá (csajos buli lesz!), utána pedig Katalin utazik el. Szóval, csak három hét múlva találkozunk, de azt mondta, bármikor írhatok neki e-mailt, sőt, örülne is, ha tájékoztatnám a fejleményekről.

Nagyon komoly döntés ez, amit tegnap meghoztunk. Természetes, hogy most is zaklatott állapotban vagyok, még szokom a gondolatot. De tegnap este koccintottunk, én azt mondtam: kettőnkre, erre a férjem kijavított: hármunkra! Annyira édes, annyira szeretem őt! Mondtam is neki tegnap: valami nagyon nagy jót tehettem előző életemben, amiért őt kaptam meg ajándékul erre az életre. Úgy érzem, kinyílt a szívem, megérettem arra, hogy a következő életszakaszba lépjünk, és szülők legyünk.

Terápia 18.

A múlt héten végül nem mentem Katalinhoz, szerdán túlóráznom kellett, ezért jó is, hogy nem jelentkeztem be. A csütörtöki vacsin amúgy nagyon durva dolog történt: volt egy népzenés-néptáncos blokk, aminek a nézése közben éreztem, hogy egyre nő a gombóc a torkomban, egyre rosszabb érzések jönnek elő bennem. Annyira felzaklatott a zene, hogy utána ki is kellett mennem: fogtam a kabátomat, kimentem az utcára, és elszívtam egy cigit. Jó volt kicsit egyedül lenni, néhány könnycseppet elmorzsolni. Addigra amúgy már olyan fáradt voltam, hogy kb. fél pohár bortól becsiccsentettem. Amikor visszamentem a vacsorára, a többiek kérdezgették, mi van velem, azt hitték, valami pasiügy, főleg, miután elkezdtem osztani az észt az asztalnál ülő fiúknak, hogy soha ne házasodjanak meg... A kolléganőm előhozta a gyerektémát, hogy miért nincs 3 év házasság után gyerekünk, erre visszavágtam, hogy neki 43 éves a pasija, szóval, akár már unokái is lehetnének...

Na, mindegy, eltelt az este, és másnap a konferencia egyik szünetében egy külön teremben elkezdtem beszélgetni két kolléganőmmel. És ami érdekes, akkor tudtam először megfogalmazni, mi a problémám. Az, hogy az egész eddigi életemet úgy éltem, hogy a külső (társadalmi és szülői) elvárásoknak próbáltam megfelelni. Jól tanultam, egyetemet végeztem, elkezdtem dolgozni ott, ahová felvettek, házasságot kötöttem... és a következő lépés lett volna a gyerekvállalás. És most már biztosan tudom, hogy azért nem sikerült eddig, mert éppen akkorra eljutottam az önismeret olyan fokára, hogy éreztem belül: ez nem az én vágyam. Ezt a részét nem mondtam a lányoknak, de azt elmondtam, hogy azért vagyok mostanában néha feldúlt és zaklatott, mert próbálomn a saját utamat járni, a saját vágyaimat megélni. De mivel az eddigi életemben az énem ezen részét elnyomtam, elég nehéz azonosítani, mi az, amire valóban vágyom, mi az, ami örömöt okoz, és hogyan szeretnék élni.

A tegnapi terápián elmondtam ezt Katalinnak is. Ő azt mondta, hogy nem kell nagy dolgokra gondolni, a kis lépések, amiket mostanában teszek - pl. anyukámmal a telefonhívások ritkítása, a kollégák felé a saját vélemény felvállalása, a főnök irányába a határok meghúzása - annak a jelei, hogy elkezdtem élni a saját életemet. Katalin egyenesen azt mondta, hogy olyan, mintha most élném a kamaszkoromat - sokszor tényleg így érzem.

Tegnap csináltunk képet is, egy madárfészket kellett elképzelnem, először kívülről leírni, majd beleképzelni magamat az egyik fióka bőrébe, utána pedig én lettem gondolatban az anyamadár, aki magabiztosan táplálja a kicsinyeit, aki pontosan tudja, mire van szükségük, aki a picik követelőzése és kétségbeesése ellenére higgadtan teszi a dolgát, mert egyértelmű számára, mit kell tennie. A kép után kérdezte Katalin, melyik szerepben éreztem jól magam, erre nem válaszoltam, de egyértelműen a mamamadárral azonosultam. Oly annyira, hogy a táplálás elképzelése során bevillant előttem egy kép, amint éppen a kisbabámat szoptatom. Jó érzés volt magamhoz ölelni, és a saját testemből táplálni őt. Mostanában egyre több képet nézegetek, amin terhes nők vannak. És már nem tartom annyira ijesztőnek a dolgot, mint korábban. Sőt, néha azonosulok velük gondolatban, és elképzelem, milyen jó érzés lesz, hogy a kisbabám bennem növekszik, és én mindent meg tudok adni számára, amire csak szüksége van.

Nagyon jót tett a kép, és a fenti beszélgetés is. Egyre tisztábban látok, egyre közelebb állok ahhoz, hogy a lelkemben megszülessen a kisbabám. És ha ez megtörténik, utána a testemben is meg fog foganni. Ez biztos.