Talán kezd könnyebb lenni, talán kezd elmúlni. A rossz érzés. A mély fájdalom, amit oly' sokáig dédelgettem magamban, és amit nemrégiben a felszínre engedtem. Már nem kattog minden nap azon az agyam, hogy mi a hiba énbennem, mit kellene másképp csinálnom, mint eddig. Már kezd elmúlni az önvád, az önmarcangolás érzése. Még nincs vége a folyamatnak, de talán napról napra könnyebb lesz.
A héten olvastam valahol, hogy holnap újhold kezdődik, a Halak jegyében, ami segít az újrakezdésben, a régi berögzült dolgok elhagyásában, a megújulásban. Megérkezett a tavasz is, egyre hosszabban van világos, egyre többet süt a nap, nyílnak a virágok, és szépen lassan beindul a zöldség- és gyümölcsszezon. Tegnap Síva isten ünnepe is volt, amely nap különösen alkalmas nap jógázásra. El is mentem Bikramra, aztán hazafelé mantrákat hallgattam, és Sívára gondoltam, az akadályok elhárítójára, a szükségtelen, negatív dolgok elpusztítójára. Ezek a külső körülmények is segítenek majd abban, hogy elvégezzem a belső munkát. De nem szabad siettetnem a dolgokat. Engedem, hogy addig tartson a fájdalom, ameddig szépen lassan, magától el nem múlik. Nem küzdök a rossz érzések ellen, ha felbukkannak, akkor megfigyelem őket, engedem, hogy dolgozzanak bennem, utána pedig, ha eljön az ideje, szépen elengedem őket.
A héten megindítottuk az örökbefogadási eljárást. Felvették az adatainkat, röviden elmondták az eljárás menetét. Most egy hónap szünet következik, március végén lesz a pszichológiai felmérés, majd az ügyintéző kijön a lakásunkat felmérni. Nem hiszem, hogy bármelyikkel gond lenne. Türelmesnek kell lennem e téren is. De legalább elindult valami. És tudjátok mit? Ma reggel munkába menet először villant be a gondolat, hogy mindenképpen lesz lakója a gyerekszobánknak! Nem tudom, mikor, nem tudom, hogy saját fióka lesz vagy örökbefogadott, de azt tudom, hogy eljön az a perc, az a nap, amikor a kezembe foghatom a kisbabánkat. Milyen csodálatos érzés lesz! Az pedig a legnagyobb öröm lesz számomra, amikor a férjemet figyelhetem majd, ahogy a kisbabánkat fogja, szeretgeti. Mostanában a kisgyerekes-apukás képeken mindig meghatódom. Szeretném megadni ezt az örömöt, ezt a legnagyobb ajándékot a férjemnek. Szeretném őt boldoggá tenni, szeretném, ha teljes család lehetnénk (ez utóbbit ő fogalmazta meg, amikor az ügyintéző rákérdezett, hogy miért szeretnénk örökbefogadni).
És még egy dologra rájöttem. Évek óta marcangolom magam, újra és újra azon tépelődöm, hogy miért nem tudom végre kitalálni, mit szeretnék csinálni, mivel szeretnék foglalkozni. Most esett le, hogy azért nem találtam a választ, mert rosszul tettem fel a kérdést. A helyes kérdés: hogyan szeretnék élni? És erre a válasz: a szívemből. Én érzelmi beállítottságú ember vagyok, mégis, éveken át befagyasztott szívvel éltem. Otthonról azt hoztam, hogy tanuljak, törekedjek jó eredményekre, a tudásommal, eszemmel haladjak előre, és az anyagi biztonság megteremtése legyen a célom. A szüleimtől ezt a csomagot kaptam, mert ők így élnek, számukra ez az ideális hozzáállás az élethez. Amikor a január végi konferencia szünetében arról beszéltem a kolléganőmnek, hogy a magam útját akarom megtalálni, a saját életemet akarom élni, még akkor is abban gondolkodtam, hogy mi lenne a megfelelő hivatás számomra. Azt hiszem, emberekkel szeretnék foglalkozni, talán gyerekekkel. Szeretnék önálló vállalkozást indítani, családi napközit vezetni, újságokba cikkeket írni, és jógát oktatni. Viszont azt is tudom, hogy ezen az úton csak akkor indulhatok el, csak akkor fogok tudni nyitni kifelé, amikor a saját belső munkámat már elvégeztem, a szívemet megtisztítottam és önmagamat megnyitottam. Úgy érzem, most errefelé haladok. Már látom a fényt az alagút végén...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése