Tegnap este kihúzták a bölcsességfogamat. Ebben a hónapban a másodikat. És jövő héten jön a harmadik. Vagyis a negyedik, mert az elsőt még tavaly kihúzták. Nem lesz több bölcsességfogam. A fogszabályzás miatt van erre szükség. Nehezen szántam rá magam és nagyon megvisel. Nagyon rossz érzés, hogy az egészséges fogaimat önszántamból kihúzatom. A fogorvos azt mondta, ne sajnáljam őket, nincs nagy hasznuk, annál több problémát tudnak viszont okozni. Én mégis sajnálom őket. Olyannyira, hogy tegnap este elég sokat, elég hosszan sírtam emiatt. Persze nem csak a fog volt az oka. Az zaklatott föl, hogy miért kell nekem folyton másra vágynom, miért nem tudok csak egyszerűen hátradőlni és megelégedni? Miért nem tudom az életemet és úgy általában önmagamat elfogadni? Sőt, szeretni? Hiszen annyi mindent megkaptam az élettől! Mégis, az elégedetlenség, a változtatni akarás vágya folyton munkálkodik bennem. Ahogy oly' sokszor, most is a Férjem vigasztalt meg. Annyira jó ember, hatalmas áldás, hogy az életem része. Köszönöm, hogy megkaptam őt támogatónak, védelmezőnek. Ő feltétel nélkül, tiszta szívéből szeret, és ez nagyon jó érzés. Szóval, ő azt mondta, hogy nem baj, hogy ilyen érzések vannak bennem, mert ez visz előre, ez a fejlődés kulcsa. Nem könnyű így élni, persze, könnyebb lenne munka után a tévé előtt tespedni és csöndben megenni a problémáimat, de ez már nem az én formám. Éppen elég ideig éltem elfojtásban, éppen elég ideig hitettem el magammal, hogy minden rendben van. Igenis jogom van az érzelmeimhez, és jogom van a kimutatásukhoz is. (Ezeket már nem a Férjem mondta, de ő világított rá erre.)
Van még egy vetülete a foghúzásos sztorinak, ez pedig az elengedés. Ami nekem nehezen megy. Van, amit könnyen elengedek, például a tárgyakat, de van, amihez nagyon ragaszkodom. Például a munkámhoz. A biztos fizetéshez. Meghoztam a döntést, hogy szeptembertől új életet kezdek, mégis, azóta nem tudok rendesen WC-re járni (elengedés), és folyton keresem a kifogásokat, hogy miért jó ez így nekem, illetve gondolkodom azon, hogyan tudnám munka mellett csinálni a jógaoktatást délelőtt (home office).
Most ez egy újabb nehéz önismereti periódus, amiben vagyok. Ősszel kezdődött, a karácsony előtti események löktek rajta egy nagyot, és még nincs itt a vége, azt érzem. De szépen jönnek az eredmények is: elkezdtem a kismama jógát oktatni, vasárnap tiszta szívemből átöleltem az Édesanyámat (nagyon jó érzés volt!), a vasárnap esti biciklizés után pedig kioldódott egy újabb blokk: a nyújtás alatt feltört bennem egy érzés, szépen kisírtam magamból azt a tüskét, hogy nem tudtam természetes úton megszülni a kisbabáimat. Most szombaton megyek egy workshopra, ahol a nőiséggel, a női élethelyzetekkel, az anyasággal fogunk foglalkozni. Kíváncsian várom, hiszek abban, hogy ez is előrébb visz majd az utamon.
Nem könnyű sorsot választottam erre az életre, sok karmát kell ledolgoznom, de csodás segítőket is kaptam az útra. Elfogadom a sorsomat, az életfeladatomat és megyek tovább az utamon. Köszönöm.
