Karantén

80 napig tartott a karantén nálunk. Március 12. volt az utolsó munkanapom, és június 2-án álltam újra munkába. 80 napon keresztül éjjel-nappal együtt voltunk a gyerekeinkkel, leszámítva azokat a néhány órás kimozdulásokat, amikor elugrottunk a boltba vagy a végefelé a fodrászhoz. Sok minden történt ezalatt a családunkkal, próbáltuk változatossá, élvezetessé tenni a napokat. Az elején sokat kreatívkodtam a gyerekekkel, készítettünk WC papír gurigából pillangót, nyuszit, krepp papírból királylányt és esőfelhőt, karton papírból és hurkapálcából réten szálló pillangót, puffasztott rizsből virágot, vegyes technikával anyák napi képeslapot, és persze sokat festettünk, vágtunk, ragasztottunk. Kialakult egy jó kis napirendünk: 7 körül keltünk, 8 körül reggeliztünk, a karantén második felében 9 órától volt mesenézés (Sophia hercegnő). Én ekkor főztem, majd délelőtt játszottunk, ebéd, pihenő (20 percet én is aludtam a nagy macin a kisebbik lányom kezét fogva), délután levegőzés a kertben vagy a szomszédos utcákban séta, biciklizés (a nagyobbik lányom ebben megtanult két keréken biciklizni), majd 18:30-kor vacsora, 19:30-kor fürdés, 21:00 órakor alvás. Voltunk néhányszor kirándulni: először a Hármashatár-hegyi vitorlázó repülőtéren jártunk, majd voltunk a Margit-szigeten, és megmásztuk a János-hegyet. 

Ami engem illet, a munkahelyemmel szerencsém volt, mert hivatalosan nem kellett dolgoznom. A laptopom itthon volt, a déli pihenőidőben átnéztem az e-maileket és néhány kisebb munkát is rendszeresen kaptam. Beépítettem az énidős tevékenységeket is a hetirendbe: online csakrameditáción vettem részt hetente, szerda délelőtt niáztam, vasárnap délelőtt kimentem futni, és az alvásidő alatt egy nagy kád vízben relaxáltam. Elkezdtem Palya Bea kreativitást segítő tanfolyamát és egy virtuális asszisztens képzést is, intenzíven foglalkoztam önismerettel. Kezdetben nagyon tudatosan a jelenben léteztem, örömtelin éltem meg a napokat, szívesen és hosszan időztem a gyerekekkel, ajándéknak tartottam ezt az időszakot. Aztán a tanfolyamok hatására (és egyszer elmentem egyéni tanácsadásra is) elkezdtem jobban a jövőmmel foglalkozni. Született sok terv a fejemben, ismét előjött a baba-mama ház gondolata (két vállalkozó anyukával beszéltem is telefonon, felajánlották a segítségüket, de kihátráltam a témából), elkezdtem ismét foglalkozni a meddőségről szóló könyv gondolatával is, valamint született egy új ötletem is egy kismamákat célzó, segítő honlapról. A konkrét megvalósítás érdekében semmit nem tettem, arra nem volt időm. A karantént próbáltam arra használni, hogy tisztuljak, fejlődjek, töltekezzek, tanuljak. Hiszem, hogy eljön az a pillanat (nem olyan sokára, akár még idén), amikor késznek érzem majd magam arra, hogy kitárjam a szárnyaimat és végre elinduljak a saját utamon.

Összességében, ez a 80 nap számomra, számunkra ajándék volt. Intenzíven, tudatosan, kellemesen éltük meg az együtt töltött napokat, aminek a végére még egy kisebb lakásfelújítás is belefért. A nyárra, mint átmeneti időszakra tekintek, a gyerekek kicsit újratanulják a közösségi létet, járnak kicsit oviba/bölcsibe, de azért egy kis nyaralás, és több együtt töltött hét vár ránk. Én próbálom a munkahelyemen a minimumot teljesíteni, és emellett a félbemaradt tanfolyamokat elvégezni. Építkezem, készülök. Aztán meglátjuk, mit hoz még ez a járvány, hogy alakul az ősz. Az aggódást szerencsére sikerült szépen leépíteni és a rugalmasságot, a jelenben való tudatos létezést fejleszteni. A munkába állást megelőző nap fantasztikusan telt: a férjemmel kettesben biciklizünk, bejártuk az egész várost keresztül-kasul, a Margit-szigettől a Kopaszi-gáton át a Városligetig. 3 óra alatt tekertünk közel 30 km-t. Nagyon kellett az intenzív mozgás, a feltöltődés. Csodálatos megkoronázása volt ennek a különleges időszaknak. Hálás vagyok, hogy ezt megélhettem, hálás vagyok, hogy ennyit tanulhattam belőle. Drága gyermekeim és Férjem, nagyon hiányoztok!!!

Anyám szégyene

Tegnap este nagyon-nagyon különös tapasztalásom volt. Említettem korábban, hogy kb. egy hónapja egy csakrameditáción nagyon erős szégyenérzet vett erőt rajtam, magzatpózba összegömbölyödve sírtam, és nagyon szégyelltem magam. Utána kezdtem el hallgatni Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét, ami a transzgenerációs élményekről szól, vagyis, hogy az őseink sorsát, érzéseit, érzelmi lenyomatait az utódok is hordozzák. Ismét elgondolkodtam drága Nagypapámról, aki több mint három évet töltött a Szovjetunióban munkatáborban. Felvetődött bennem, hogy az ő sorsa, a munkatáborban megélt tapasztalások miatt is lehet, hogy sokszor félszeg vagyok, nem merem magam felvállalni, nehezemre esik idegen környezetben feloldódni, megszólalni, sőt, még ismerősök előtt is sokszor nehezen nyilvánulok meg, gyakran érzem úgy, hogy csak feltartok másokat, nem kíváncsiak rám, nem tudok érdekeseket mondani. Emlékszem, hogy mesélt nekünk néhányszor Papa a táborról, hogy milyen keveset kaptak enni, sokszor főztek csalánlevest, de azt is elmesélte, hogy az istentiszteletre elengedték őket hétvégén, elgyalogoltak messzire meghallgatni a misét, ott lett igazán vallásos. Templomba nem járt Papa, de a tévében gyakran nézett misét idős korában is. És ami igazán emlékezetes vele kapcsolatban az az, hogy mindig derűs volt. Megjárta a lágert, elveszítette nagyrészt a hallását és a látását is, alig voltak fogai, sok-sok éven át volt özvegy, mégis, ahogy visszaemlékszem rá, mindig mosolygott. Derűs ember volt, nyugodt, kiegyensúlyozott. Megbékélt a sorsával, nem morgolódott, elégedetlenkedett. Önazonos ember volt. Emlékszem, amikor terápiára jártam, egyszer kibukott belőlem, hogy biztosan szégyellné magát helyettem Papa, mert neki igazi problémái voltak, mégis tartotta magát, én bezzeg mindenen kibukok, állandóan megzuhanok. De ugyanekkor arra is rájöttem, hogy az ő lelkiereje, küzdeni akarása meg van bennem. Büszke vagyok, hogy az unokája lehetek!

A másik értékes gondolat, amit az említett könyvből merítettem, az az Édesanyám történetének átértékelése volt. A szerző felhívta arra a figyelmet, hogy a szüleink is voltak egykor gyerekek, ők csak azokat a magatartásmintákat tudták átörökíteni nekünk, amiket ők ismertek. Azt tudom, hogy Édesanyám nem várt gyermek volt. Azt is mesélte, hogy vele nem foglalkoztak sokat a szülei, gyakran más utcabeli gyerekeknél szomszédoskodott, másoknál több figyelmet kapott, mint otthon. Azt már én magam is megfejtettem, hogy Édesanyám teljesítménykényszere, a két diploma, az anyagi felemelkedés és a magára vállalt nagy munkateher mind abból adódott, hogy ő ettől érezte magát értékesnek, ezzel akarta tudat alatt bizonyítani a szüleinek, hogy ő igenis értékes, megérdemli az életet. És a teljesítménykényszer, a maximalizmus belém is átöröklődött. Nemhiába voltam kitűnő tanuló, nemhiába a jogi diploma - ezekkel én is bizonyítani akartam a szüleimnek.

De vissza egy kicsit a tegnap estéhez! Két napja fájt már a derekam, nehezen mozogtam, ehhez estére jött egy masszív gyomorfájás, hányás. Csak feküdtem a kanapén betakarózva, a gyerekeket sem tudtam lefektetni. És amikor felálltam, hogy menjek fürödni, olyan erős hidegrázás jött rám, annyira fáztam, hogy  összekocogtak a fogaim, rázkódott az egész testem. Nagy nehezen átöltöztem és bebújtam az ágyba. És amíg a Férjem fürdött, ráeszméltem, hogy a szégyenérzet, amit a meditáció előhozott, nem a Nagyapámtól származott, hanem Édesanyámtól. Akkor, ott a paplan alatt rázkódva átéreztem Anyám fájdalmát, megszégyenülését, amikor nagyapám (a másik) leszidta, megalázta, szíjjal megverte őt. Állítólag többször megtörtént Édesanyámmal. Borzalmas lehetett átélnie. A fizikai fájdalomnál is erősebb lehetett a lelki gyötrelem. Nem csoda, hogy 14 évesen elmenekült otthonról, kollégista lett. Otthon szegényen éltek, szűkösen, hideg-rideg környezetben. Ehhez képest a koli a szabadság lehetett. És ő összeszorította a fogát, és teljesített. Ment előre. Azt a titkot, hogy mi történt vele az érettségi előtt, még mindig nem árulta el. Azt mondta, soha nem is fogja. Valami olyat tehetett, amit azóta is szégyell. Azt is olvastam a könyvben, hogy a nem kívánt gyermekek felnőttként azért engedik el nehezen a saját gyerekeiket, mert ekkor azt élik meg, hogy a szüleik után a gyerekeiknek sem kellenek. Emlékszem még, milyen nehezen ment Anyámnak az elengedés... De ezen is túl lettünk, ahogy annyi mindenen. És ez a tegnap esti élmény közelebb vitt ahhoz, hogy megértsem, elfogadjam és tiszta szívvel szeressem az Édesanyámat. Csodálatos ember. Hálás vagyok, hogy a lánya lehetek! 

Újhold

Hat hete itthon vagyunk. Nagyon érdekes, új tapasztalásokkal teli ez az időszak. A munkahelyi rész szerencsésen rendeződött, felmentettek a munkavégzési kötelezettség alól, nem kell bejárnom, de kapom a fizetésemet. A legjobb kombináció. Minden nap megnézem (kitörlöm) az új emaileket, minden hétre jut egy kis munka, de ennyi. Ideális. Próbálok folyamatosan a jelenben lenni, az adott helyzt adta előnyöket kiélvezni, és a jövőn keveset aggódni. Sokat játszom a gyerekekkel, ők nagyon élvezik az itthon létet, az együtt-létet. Kialakult egy jó kis napirendünk és egy hetirendünk is. Minden héten elmegyek 1x futni, utána fürdök egy jó nagyot a kádban, minden szerda délelőtt niázok, csütörtök este csakraharmonizáló relaxáción veszek részt. Ez utóbbit az a jógás társam tartja, akihez Metamorfon is jártam. Az első alkalommal durva, kellemetlen tapasztalásaim voltak, amit rá egy hétre sikerült kissé oldani. A tegnapi nap pedig az újholdról, a megújuló energiákról, az újrakezdésről szólt. A közepén elaludtam kicsit, ami nem baj, biztos arra volt szükségem, utána éjszaka is mélyebben, nyugodtabban aludtam. Az elején egy aranygömböt vizualizáltunk, amiben elhelyeztük az új célunkat. Nekem az volt a szankalpám, hogy a karrieremben is megtalálom az örömteli tevékenységet. Olyan munkám lesz, amit örömmel végzek.

És minő "véletlen", ma hajnalban rámírt az a hölgy, aki egy szuper játszóházat üzemeltet, akit még novemberben megkerestem, hogy adjon tanácsot. Akkor nagyon be voltam zsongva, hogy nyitok én is egy baba-mama helyet, és úgy gondoltam, hogy tőle kérhetek tanácsot, tapasztalatot. Amikor bementem hozzá, lerázott, utána a messengeren se jutottunk előrébb, aztán én is szépen lassan letettem erről a tervemről. De most ő keresett meg engem, hogy bőven van ideje, beszélgessünk. Megígértem neki, hogy a hétvégén összeszedem a gondolataimat, és jövő hét elején megkeresem. Nem tudom, hogy akarom-e én most ezt, mindenesetre, ha így alakult, meghallgatom, elmondom neki az ötleteimet, abból baj nem lehet. Szeretek szervezni, szeretnék anyukákkal, gyerekekkel foglalkozni, szeretnék foglalkozásokat tartani, szeretnék egy csupaszív, pozitív helyet létrehozni. De félek a kudarctól, félek az elutasítástól.

Hagyom magam áramoltatni. Rábízom magam a sorsra. Nyitott szemmel és szívvel járok, és tudom, hogy a Jóisten arra fog vezetni, amerre mennem kell. Nekem nem a jövővel kell foglalkoznom, mert a jövő a jelen következménye. A jelenben kell lennem, ott mindent a legjobb tudásom szerint megtenni, aztán hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek önmaguktól. "Ne akard túl erősen! A legjobb dolgok váratlanul történnek."

Jógás tapasztalások

Csütörtök este (online) csakraharmonizáló relaxáción vettem részt, amit nagyon szeretek, mert mindig érdekes tapasztalásokat hoz. Most is így volt. A gyökércsakránál járva Édesanyám ugrott be, erős szeretetet éreztem iránta, és gondolatban átöleltem és tiszta szívvel szerettem őt. Jó érzés volt. A nemi csakránál erős zokogás tört rám, amikor gondolatban a méhemet nyitottam meg, akkor erős szégyenérzet lett úrrá rajtam. Rázott a sírás, olyan erős volt ez az érzés. Valahogy benne volt az a fájdalmas múltbeli emlék, amikor nem voltam képes teherbe esni, de emellett a serdülő énem képe, az éppen nővé váló 12 éves kislány képe is bevillant, aki nagyon nem érzi jól magát a bőrében. A köldökcsakránál, a szívcsakránál és a torokcsakránál is merültek fel bennem érzések, de ami igazán erőteljes volt még, az a koronacsakra. Akkor már az oldalamon feküdtem és sírtam, sírtam, megint szégyelltem magam. A tapasztalásokat rögtön utána megírtam a foglalkozásvezetőnek, aki azt válaszolta, hogy bármikor kész arra, hogy beszéljünk erről. Még nem kerestem Őt, pedig lehet, hogy kellene.

A másik "élmény" az imént ért, amikor elkezdtem nézni a kisbabás jógaoktatói anyagot, egy felvett órát hospitáltam végig. Felkavart a sok kisbaba látványa, és amikor sírni kezdtek, rendesen rosszul éreztem magam. 3-4 hónapos babák voltak a felvételen és néhány nyugalmas, türelmes, kisimult anyuka, aki örülni tud a babájának. Én nem ilyen anya voltam. Nagyon nem. Most már világos, hogy szülés utáni depresszióban szenvedtem. És Anyukám nemhogy nem segített, még rontott is a helyzeten. Ez még mindig fáj. Nem csak őt hibáztatom, magamat is. Meg kell bocsánatom. Neki is és magamnak is. Akkor és ott erre voltunk képesek. Mostanában elábrándoztam arról, hogy jó lenne egy harmadik baba is. De azt hiszem, ez nem őszinte vágy, inkább csak irigylem azokat, akik három gyerekre vállalkoztak. Maradok annál a verziónál, hogy a két gyermekemmel megelégszem. És megbocsátok magamnak, feloldozást adok, mivel másodszorra másra, többre voltam képes. Le tudtam dolgozni ezt a karmát. De azt hiszem, kisbabás jógaoktató nem leszek.

Metamorf

Ma egy jógaoktató társamnál jártam Metamorf kezelésen. Nehezen jött össze a találkozó, az először megbeszélt időpont a gyerekeim betegsége miatt elmaradt, a mai fél óra késéssel indult a BKV-nak köszönhetően... de nem adtuk fel. Ez egy finom érintéssel járó technika, ami az előző életekből, a magzati korból és a születés óta felhalmozódott blokkokat oldja. Csak feküdni kell egy masszázságyon, relaxált állapotban, megnyomnak néhány pontot a talpéleden, a kézéleden és az arcodon, és ennyi. És néha érzed, hogy nagyokat kell sóhajtanod, néha feljönnek képek, gondolatok, könnyek.

Nekem az elején, amikor a szívcsakrát lélegeztük át, bejött egy mondat: "nem vagyok elég jó." Nem tudom, honnan jött, de egyre csak visszhangzott bennem, miközben folytak a könnyeim. Az önbizalmammal vannak problémák, ezt tudom, nagyon jó, hogy feljött, remélem, sikerült kicsit oldani. A következő "élmény" a bal talpamnál jött, ekkor Édesanyám képe villant be, olyan érzés volt, mintha csecsemő lennék, ő az ölében tartana és látnám a gyönyörű, fiatal arcát, érezném a meleg, szerető ölelését. Ez nagyon jó érzés volt, mégis sírást váltott ki ez is belőlem. Vele kapcsolatban úgy érzem, hogy kezdünk közelebb kerülni egymáshoz. A karácsonyi "támadás" után egy másik jógaoktató társam próbált segíteni, fel is ajánlotta, hogy mehetek hozzá kezelésre, de az tartott vissza, hogy ő akkor azt mondta: nem kell szeretned a szüleidet. Tudom, hogy nem akart ezzel rosszat, sőt, egy megfelelési kényszert, egy terhet akart levenni rólam, mégis, ez a szemlélettel nem tudtam azonosulni. Igenis szeretném szeretni, igazán, mélyről jövőn, teljes elfogadással az Édesanyámat. És az Édesapámat is. Úgy érzem, ma egy lépéssel közelebb kerültem ehhez.

Már kép, konkrét érzet nem jött elő, de fizikai tünetek érkeznek. A kezelés közben egy ideig görcsben volt a gyomrom, fájtak a melleim, a petefészkeim. Azóta jelentkezett térd- és fejfájás, most pedig mintha a pajzsmirigyem lenne satuban. A kezelést végző társam azt mondta, hogy 4-7 nap múlva érdemes ismételni a kezelést, az első négy alkalmat intenzívebben ajánlott megejteni. Nem tudom, most azt érzem, idő kell, hogy mindez lecsengjen bennem, adok időt és teret a tisztulásnak, aztán amikor úgy érzem, elmegyek majd ismét hozzá.

Hálásan köszönöm a mai élményt.

Mit akarok?

,,Ne gondolj arra, mit akarnak mások. Hogy mit akarok én, hogy mit akar az a pasas, vagy a szüleid. Te mit akarsz?! Te mit akarsz?!”

A Szerelmünk lapjai című filmből van az idézet. Nagyon szeretem ezt a filmet, sokszor láttam, valahogy megfogott, megérintett. Azt hiszem, ezt a rész az egyik kedvencem. Máskor is hivatkoztam már rá, mert úgy érzem, ebben - ahogy a film hősnője - én sem vagyok jó. Tudom (legalábbis elképzelem), hogy mások szerint mi lenne a jó döntés egy adott helyzetben, de a saját hangomat, véleményemet sokszor nehezen találom meg.

Néhány hónapja elhatároztam, hogy idén új életet kezdek, néhány embernek el is mondtam a tervemet, és szilárdan elhatároztam magam. Azóta elkezdtek ebbe az irányba elindulni a dolgok, és én megijedtem. Tényleg ezt akarom?! 

Az első tervem az volt, hogy szeptembertől mindent feladok és foglalkozásokat fogok vezetni. Ezt később annyiban módosítottam, hogy jó lenne melléje valami rugalmas, (részben) otthonról végezhető munka, amivel legalább a minimum jövedelemre szert teszek, hogy ne a pénzért, ne megfeszülten tartsak foglalkozásokat, azon aggódva, hogy éppen hányan jönnek el, hanem szívvel-lélekkel. Két ötletem volt: 1) egy multinál keresek 4órás munkát részben home office lehetősséggel 2) szabadúszó szakfordító leszek. Utóbbihoz (megnéztem) meg kell csinálni egy vizsgát, amire legközelebb októberben lesz lehetőség. Ezt mindenképp megpróbálom, és ha sikerül, a tevékenységi körök közé beveszem, hogy jogi szakfordító vagyok. Ha ez meg lesz, akkor tudok pályázni az Európai Bírósághoz, ahová külsős, szabadúszó szakfordítókat folyamatosan keresnek. Még egyszer megnézem majd a pályázatot, hogy a vizsga nélkül van-e esélyem elindulni ezen az úton. 

Az 1) verzió irányába is tettem lépéseket, írtam önéletrajzot, 4 helyre elküldtem, ebből az egyikre visszajeleztek, szerdán megyek a második körös interjúra. Csakhogy. A bérigénynél kicsit megakadt a dolog, most végül bruttó 180ezret jelöltem meg. Most néztem meg amúgy, a családi adókedvezménnyel együtt ez nettóban majdnem 160e Ft. Plusz 26e Ft családi pótlék, plusz a cégnél adnak havi 30e Ft cafeteriát, így összesen ez nettó 208.900Ft lenne. Ez nem is rossz! Máris lelkesebb vagyok!!

Felmerült még opcióként, hogy maradok a mostani helyemen. Esetleg megpróbálok heti egy home office-t kialkudni vagy heti 20órára csökkenteni a munkaidőmet. Sohasem szerettem igazán a munkámat, mégis van bennem valamiféle szakmai büszkeség - jogász vagyok, nyelveket beszélek, ha nagy néha kapok olyan feladatokat, amihez használni kell a képességeimet, igazán büszke tudok lenni az elért eredményre. Ezt nem könnyű feladni. De azt hiszem, ezt kell tennem. Összességében lehúz ez a munkakörnyezet, nem szeretem, hogy nincs elég feladatom, hogy telnek itt az órák, amelyeket másképpen, hasznosabban is eltölthetnék. Nem érdekel ez a téma és túl merevnek érzem az itteni kereteket. Szabadságra vágyom!!!

Szóval:

Elindítjuk a lakásvásárlási projektet, megtalálom a heti 20 órás munkámat egy multinál, őszig szépen belerázódok a munkába, mellette lesz időm felkészülni a foglalkozások vezetésére, amilyen órákat pedig már tartok, azok tekintetében lesz időm jobban felkészülni, ráhangolódni. 

Ezt szeretném. Én ezt akarom.

Az élet célja e küzdés maga

Nem volt könnyű az előző hetem. Csütörtökön a gyerekjógára és a kismama jógára is 1-1 ember jött, és jelezték, hogy ezen a héten ők sem tudnak jönni. Pénteken elvállaltam egy gyakorló óra helyettesítést, senki nem jött, így elmaradt az óra. Eléggé összezuhantam. Persze az volt az első gondolatom, hogy tévúton járok, felesleges ezt a jógaoktatást erőltetni, mert nem kíváncsiak rám az emberek. Szerencsére pénteken mellettem volt a lelki társam, a gurum, a barátom, a lelki vezetőm, a példaképem, aki már annyi helyzetben segített nekem. Most is meghallgatott, és azt mondta: nem kaphatok meg mindent ingyen. A születésemkor kaptam okosságot, szépséget, egészséget, szerető családi közeget, kaptam egy csodálatos férjet és a két gyönyörű kislányomat. Van egy állásom, ami az anyagi biztonságot garantálja. Nincs okom panaszra, sőt, hálás lehetek mindezért. Azért születünk le a földre, hogy a gyengeségeinket erősítsük, azokban fejlődjünk. A sok pozitív tulajdonságot pedig azért kapjuk, hogy legyen eszközünk a fejlődéshez. A jóga igenis az én utam. Érdemes ezzel foglalkoznom. De nem hullik az ölembe a siker, meg kell dolgoznom érte. Siker az is, hogy a gyermekjógán azzal az egyetlen gyerekkel egyre jobban megtalálom a közös hangot, tudok rugalmasan reagálni az igényeire. Siker az is, hogy immár a negyedik kismama jógaórára készítettem egy jó kis óravázlatot, amit kidolgoztam, megtanultam és át tudtam adni. Szerintem eddig az összes óra jól sikerült. Jó úton járok. Menni kell előre. Göröngyös az út, de erről szól az élet. A küzdelemről, az apró sikerekről és a fejlődésről. Meg persze a szeretetről.

Blokkok

Tegnap este kihúzták a bölcsességfogamat. Ebben a hónapban a másodikat. És jövő héten jön a harmadik. Vagyis a negyedik, mert az elsőt még tavaly kihúzták. Nem lesz több bölcsességfogam. A fogszabályzás miatt van erre szükség. Nehezen szántam rá magam és nagyon megvisel. Nagyon rossz érzés, hogy az egészséges fogaimat önszántamból kihúzatom. A fogorvos azt mondta, ne sajnáljam őket, nincs nagy hasznuk, annál több problémát tudnak viszont okozni. Én mégis sajnálom őket. Olyannyira, hogy tegnap este elég sokat, elég hosszan sírtam emiatt. Persze nem csak a fog volt az oka. Az zaklatott föl, hogy miért kell nekem folyton másra vágynom, miért nem tudok csak egyszerűen hátradőlni és megelégedni? Miért nem tudom az életemet és úgy általában önmagamat elfogadni? Sőt, szeretni? Hiszen annyi mindent megkaptam az élettől! Mégis, az elégedetlenség, a változtatni akarás vágya folyton munkálkodik bennem. Ahogy oly' sokszor, most is a Férjem vigasztalt meg. Annyira jó ember, hatalmas áldás, hogy az életem része. Köszönöm, hogy megkaptam őt támogatónak, védelmezőnek. Ő feltétel nélkül, tiszta szívéből szeret, és ez nagyon jó érzés. Szóval, ő azt mondta, hogy nem baj, hogy ilyen érzések vannak bennem, mert ez visz előre, ez a fejlődés kulcsa. Nem könnyű így élni, persze, könnyebb lenne munka után a tévé előtt tespedni és csöndben megenni a problémáimat, de ez már nem az én formám. Éppen elég ideig éltem elfojtásban, éppen elég ideig hitettem el magammal, hogy minden rendben van. Igenis jogom van az érzelmeimhez, és jogom van a kimutatásukhoz is. (Ezeket már nem a Férjem mondta, de ő világított rá erre.)

Van még egy vetülete a foghúzásos sztorinak, ez pedig az elengedés. Ami nekem nehezen megy. Van, amit könnyen elengedek, például a tárgyakat, de van, amihez nagyon ragaszkodom. Például a munkámhoz. A biztos fizetéshez. Meghoztam a döntést, hogy szeptembertől új életet kezdek, mégis, azóta nem tudok rendesen WC-re járni (elengedés), és folyton keresem a kifogásokat, hogy miért jó ez így nekem, illetve gondolkodom azon, hogyan tudnám munka mellett csinálni a jógaoktatást délelőtt (home office).

Most ez egy újabb nehéz önismereti periódus, amiben vagyok. Ősszel kezdődött, a karácsony előtti események löktek rajta egy nagyot, és még nincs itt a vége, azt érzem. De szépen jönnek az eredmények is: elkezdtem a kismama jógát oktatni, vasárnap tiszta szívemből átöleltem az Édesanyámat (nagyon jó érzés volt!), a vasárnap esti biciklizés után pedig kioldódott egy újabb blokk: a nyújtás alatt feltört bennem egy érzés, szépen kisírtam magamból azt a tüskét, hogy nem tudtam természetes úton megszülni a kisbabáimat. Most szombaton megyek egy workshopra, ahol a nőiséggel, a női élethelyzetekkel, az anyasággal fogunk foglalkozni. Kíváncsian várom, hiszek abban, hogy ez is előrébb visz majd az utamon.

Nem könnyű sorsot választottam erre az életre, sok karmát kell ledolgoznom, de csodás segítőket is kaptam az útra. Elfogadom a sorsomat, az életfeladatomat és megyek tovább az utamon. Köszönöm.