Feltöltődve

Hogy ne csak mindig a negatív periódusokat örökítsem meg, ezúttal leírom: szuper hétvègén vagyok túl, amit a szeretteim körében töltöttem, nagyon jól feltöltődtem, aránylag kipihent és hálás vagyok.

A múlt hét közepe nehéz volt, a csütörtöki nap ólomlábakon vánszorgott, de este jött a felmentő sereg, megérkeztek Anyukámék. Itt voltak egész vasárnap estig,így három napig nem kellett kora reggel kikelnem az ágyból, Anyukám átvette a legtöbb pelenkázást, etetést, a kinti sétákat, na meg a napközbeni Zsozsi szórakoztatást. Nagyrészt én is végig Zsófival voltam (bár szombat reggel elmentem jógázni, délután pedig moziba mentünk a férjemmel), mégis, olyan jó volt,hogy tudtam mással foglalkozni, és hogy volt felnőtt társaságom. Szombaton Skype-oltunk Tesómékkal is, jó volt őt látni és hallani, hiányzik, mióta elmentek Berlinbe. Vasárnap pedig Apósomék látogattak meg minket, ők mindig kedvesek, jókedvűek és szeretnek beszélgetni - a szüleimen is láttam, hogy örültek a találkozásnak. Együtt volt tehát a nagycsalád szinte teljes létszámban vasárnap, és ez olyan jó volt! Éreztem,hogy nem vagyok egyedül, hogy mennyien állnak mellettünk, éreztem a szeretet, a támogatást, és ez nagyon jól esett. Köszönöm. <3

Újabb mélypont

Tegnap este elmentem vérvételre abba a magánrendelőbe,ahová terhesgondozásra is jártam. A vérvétellel ezúttal nem volt gond (találtak elsőre vénát,jött vér és rosszul sem lettem), viszont utána az udvaron összetörtem az autónkat. Nagyon kiakasztott az eset,mert direkt odafigyeltem,mégis elbènáztam. Ja,és a másik autónk előtte két nappal tört össze. Kiszálltam,megnéztem,majd visszaültem az autóba és ordítottam egy óriásit. Utána pedig elkezdtem zokogni,hogy miért kellett ennek megtörténnie. A boltba se tudtam bemenni,annyira kiborultam,még itthon is sírtam. Nem konkrétan a baleset zaklatott fel ennyire,ez csak kinyitotta a szelepet,aminek hatására kijött belőlem a sok feszültség. Este beszéltem Anyukámmal telefonon,az megnyugtatott. (Nagyon örülök,hogy már tudok vele teljesen nyíltan és őszintén beszélni,ez korábban elképzelhetetlen volt.) De még ma is egész nap feszült vagyok,délután,amikor a Férjem és Anyósom kivitték Zsófit levegőzni,még sírtam egyet,és még most is ott a görcs a gyomromban.

Zsófi mostanában nagyon aokat fejlődött,főleg a mozgás terén,viszont emiatt ismét nyugtalanul alszik. Unom már a sok ringatást,kiborít,hogy 10hónapja nem aludtam ki magam,fáraszt és untat,hogy több mint egy éve a lakásba bezártan élek és hogy nincs időm magamra. A bébiszitter nem vált be,most azon gondolkodom,hogy ősztől beadom néhány órára családi napközibe,de az ősz még messze van. Több nem babás programra,több élményre vágyom. Másrészről viszont minden nap örömöt okoz nekem Zsófi,olyan édes,már nagy cuppanós puszikat is ad nekem,nagyon szeretem és nagyon büszke vagyok rá: szép,okos,ügyes kislány. Bárcsak megtanulna végre nyugodtan aludni,annyival könnyebb lenne az életem! Persze már így is könnyebb,mint korábban,de úgy tűnik,telhetetlen vagy inkább türelmetlen vagyok...

Köszönet

Felteszem ide is azt a köszönő levelet, amit Katalinnak írtam, és ami azóta megjelent a honlapján:

Amikor felkerestem Katalint 2013 szeptemberében, már több mint három éve viseltük a stigmát: MEDDŐ pár voltunk. Túl voltunk megannyi kivizsgáláson, műtéten, inszemináción - következő lépésként a lombik jött volna. Zsigerileg idegenkedtem az eljárástól, de úgy véltem, nincs más lehetőségünk, ezt is meg kell próbálnunk. Az volt a tervem, hogy néhányszor elmegyek Katalinhoz beszélgetni, hogy lelkileg felkészüljek a lombikra. A néhány beszélgetésből végül közel egyéves terápia lett: sok-sok lelki blokkot, kétséget, félelmet sikerült azonosítani és feloldani. Katalin végig nagyon együttérző és megértő volt, mindig érezte, mire van szükségem, jól tudtunk együtt dolgozni. Nem volt könnyű folyamat, de megérte, hiszen 2014 nyarán spontán teherbe estem!! Magam sem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velem, de sikerült! Nem lombikra volt tehát szükségem, hanem egy alapos lelki nagytakarításra.  Egy könnyű, problémamentes terhesség után 2015 áprilisában megszületett a kislányom, Zsófi, aki egészséges, gyönyörű, okos kisbaba. Minden nap hálát adok azért, hogy engem választott édesanyjának. És gyakran gondolok szeretettel Katalinra,aki nélkül ez talán nem valósulhatott volna meg.

Tervek

Ma olvastam egy cikket a gyedre vonuló apukákról, amellyel személy szerint nem értek egyet, viszont a cikkben volt egy fontos gondolat: nem jó az, ha úgy állunk hozzá, hogy majd meglátjuk, meddig maradunk otthon a gyerekkel, mert sokkal könnyebb, ha látjuk a végét ennek az időszaknak. A kislányom már 9 hónapos elmúlt, egyre több olyan gesztusa, szokása, megnyilvánulása van, ami már inkább kisgyerekes, nem babás. Ennek kapcsán bennem is felmerült a gondolat, hogy vajon meddig tart az itthoni üzemmód, mikor lesz ennek vége?

Januárban fogadtam egy bébiszittert heti kétszer három órára, de nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, - mármint a helyzet, nem a konkrét személy - mert nem tudtam felszabadultan elmenni itthonról, nem tudtam feltöltődni, folyton csak azon aggódtam, mi van itthon a babámmal. Ezért most ezt abbahagytuk, helyette azt találtam ki, hogy heti kétszer közösségbe megyünk: az egyik a Kerekítő foglalkozás lesz, amire korábban is jártunk, és emellé jön majd egy baba-mama torna vagy jóga. Tegnap el is mentünk mondókázni, és ott is olyan éretten, felszabadultan viselkedett Zsófi, olyan jót tett neki a közösség, hogy megerősített abban, ez lesz a jó irány. A tervem tehát a következő: egyre többet viszem Zsófit közösségbe, így egyre nyitottabb lesz, és reményeim szerint ősszel, mire másfél éves lesz, készen áll majd arra, hogy bölcsődébe adjam. Nem teljes napra gondoltam, ugyanis nem az a cél, hogy visszamenjek dolgozni, hanem hogy szocializálódjon, szokja a kortárs közösséget. Sok családi napközi és magánóvoda van a közelünkben, van közöttük kettő, ahol majd megérdeklődöm, van-e hely, megnézem személyesen, milyen a helyszín, milyen a napirend. Ha sikerül olyat találni, ami szimpatikus, akkor ősztől szívesen beadnám oda Zsófit napi 3-4 órára. Addigra valószínűleg már befejezem a szoptatást (ami a kezdeti nehézségek dacára mostanra nagyon könnyen és jól megy, mindketten élvezzük), így fel tudnám használni a szabadidőmet arra, hogy felkészüljek egy következő terhességre. Zsófi is akkor fogant meg, amikor lelkileg és testileg is megtisztultam és megnyíltam, valószínűleg ismét erre lenne szükség. Szeretnék ugyanis kistestvért a lányom mellé, méghozzá kis korkülönbséggel, lehetőleg úgy, hogy a kettő között nem megyek vissza dolgozni. Ősszel tehát, ha Zsófi megszokja a bölcsit, én megcsinálnám azt a méregtelenítő krumpli diétát, ami korábban is olyan jót tett nekem, intenzívebben sportolnék, elkezdenék vitaminokat szedni, elmennék a nőgyógyászomhoz, hogy csekkoljon le, minden rendben van-e, és több kényeztető programra is beneveznék. Ja, és jó lenne a következő terhesség előtt a szememet is megműttetni, nagyon vágyom ugyanis arra, hogy szemüveg nélkül jól lássak.

Hát, ezek a terveim. Legalább már vannak. Legalább már néha feldereng, hogy egyszer véget ér a szolgasági időszak. Ez így durván hangzik, de tény, hogy - ahogy Vekerdy is írta - a gyerekek lerágják a húst az emberről. Nagyon szeretem a kislányomat, de hiányzik az egyedül töltött idő, hiányzik, hogy önmagammal foglalkozzak. Fárasztó egész nap és egész éjjel rá figyelni, minden rezdülésére reagálni, és magamat, a saját igényeimet folyton háttérbe szorítani. De mindemellett csodás dolog anyának lenni, minden nap hálás vagyok, amiért Zsófi édesanyja lehetek, hiszen napról napra szebb, okosabb, ügyesebb, kedvesebb - nagyon oda vagyok érte, csodás kislány! Pont ezért vágyom arra, hogy legyen még gyerekem. Egyet még mindenképp szeretnék, de igazából néha újra eljátszom a gondolattal, milyen lenne háromgyerekes anyának lenni. Meglátjuk, hogy alakul. Ha nem lesz több gyerekem, akkor sem leszek csalódott, hiszen Zsófi tényleg egy csoda. De hátha lesz még...