Tervek

Ma olvastam egy cikket a gyedre vonuló apukákról, amellyel személy szerint nem értek egyet, viszont a cikkben volt egy fontos gondolat: nem jó az, ha úgy állunk hozzá, hogy majd meglátjuk, meddig maradunk otthon a gyerekkel, mert sokkal könnyebb, ha látjuk a végét ennek az időszaknak. A kislányom már 9 hónapos elmúlt, egyre több olyan gesztusa, szokása, megnyilvánulása van, ami már inkább kisgyerekes, nem babás. Ennek kapcsán bennem is felmerült a gondolat, hogy vajon meddig tart az itthoni üzemmód, mikor lesz ennek vége?

Januárban fogadtam egy bébiszittert heti kétszer három órára, de nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, - mármint a helyzet, nem a konkrét személy - mert nem tudtam felszabadultan elmenni itthonról, nem tudtam feltöltődni, folyton csak azon aggódtam, mi van itthon a babámmal. Ezért most ezt abbahagytuk, helyette azt találtam ki, hogy heti kétszer közösségbe megyünk: az egyik a Kerekítő foglalkozás lesz, amire korábban is jártunk, és emellé jön majd egy baba-mama torna vagy jóga. Tegnap el is mentünk mondókázni, és ott is olyan éretten, felszabadultan viselkedett Zsófi, olyan jót tett neki a közösség, hogy megerősített abban, ez lesz a jó irány. A tervem tehát a következő: egyre többet viszem Zsófit közösségbe, így egyre nyitottabb lesz, és reményeim szerint ősszel, mire másfél éves lesz, készen áll majd arra, hogy bölcsődébe adjam. Nem teljes napra gondoltam, ugyanis nem az a cél, hogy visszamenjek dolgozni, hanem hogy szocializálódjon, szokja a kortárs közösséget. Sok családi napközi és magánóvoda van a közelünkben, van közöttük kettő, ahol majd megérdeklődöm, van-e hely, megnézem személyesen, milyen a helyszín, milyen a napirend. Ha sikerül olyat találni, ami szimpatikus, akkor ősztől szívesen beadnám oda Zsófit napi 3-4 órára. Addigra valószínűleg már befejezem a szoptatást (ami a kezdeti nehézségek dacára mostanra nagyon könnyen és jól megy, mindketten élvezzük), így fel tudnám használni a szabadidőmet arra, hogy felkészüljek egy következő terhességre. Zsófi is akkor fogant meg, amikor lelkileg és testileg is megtisztultam és megnyíltam, valószínűleg ismét erre lenne szükség. Szeretnék ugyanis kistestvért a lányom mellé, méghozzá kis korkülönbséggel, lehetőleg úgy, hogy a kettő között nem megyek vissza dolgozni. Ősszel tehát, ha Zsófi megszokja a bölcsit, én megcsinálnám azt a méregtelenítő krumpli diétát, ami korábban is olyan jót tett nekem, intenzívebben sportolnék, elkezdenék vitaminokat szedni, elmennék a nőgyógyászomhoz, hogy csekkoljon le, minden rendben van-e, és több kényeztető programra is beneveznék. Ja, és jó lenne a következő terhesség előtt a szememet is megműttetni, nagyon vágyom ugyanis arra, hogy szemüveg nélkül jól lássak.

Hát, ezek a terveim. Legalább már vannak. Legalább már néha feldereng, hogy egyszer véget ér a szolgasági időszak. Ez így durván hangzik, de tény, hogy - ahogy Vekerdy is írta - a gyerekek lerágják a húst az emberről. Nagyon szeretem a kislányomat, de hiányzik az egyedül töltött idő, hiányzik, hogy önmagammal foglalkozzak. Fárasztó egész nap és egész éjjel rá figyelni, minden rezdülésére reagálni, és magamat, a saját igényeimet folyton háttérbe szorítani. De mindemellett csodás dolog anyának lenni, minden nap hálás vagyok, amiért Zsófi édesanyja lehetek, hiszen napról napra szebb, okosabb, ügyesebb, kedvesebb - nagyon oda vagyok érte, csodás kislány! Pont ezért vágyom arra, hogy legyen még gyerekem. Egyet még mindenképp szeretnék, de igazából néha újra eljátszom a gondolattal, milyen lenne háromgyerekes anyának lenni. Meglátjuk, hogy alakul. Ha nem lesz több gyerekem, akkor sem leszek csalódott, hiszen Zsófi tényleg egy csoda. De hátha lesz még...