Dobog a szíve!

Nagy nehezen eljött a szerda este, és közel egy órás várakozás után végre bejutottunk a dokihoz. Mivel a kislányunk is velünk volt, aki addigra már elég türelmetlen lett, gyorsan lement a vizsgálat, nem töltöttünk bent túl sok időt. Az orvos ugyanazt mondta, mint anno az első terhességemnél: "a hír igaz!" Vagyis: élő embrió, 1 cm-es, és dobog a kis szíve!!! :-) A dokinak is elmondtam, hogy a pozitív teszt óta nagyon féltem, főleg amiatt, ami a Húgommal történt. Erre azt mondta, hogy nyugodjak meg, ez nem ragályos. Persze, de amikor eddig ilyenről hallottam, mindig azt gondoltam, hogy csak mással történhet meg... Mindegy, a vizsgálat nagyon megnyugtatott. Mondtam neki, hogy előfordul néha egy kis barnázás, erre írt fel Utrogestant, de még nem váltottam ki, mert van otthon néhány szem, meg máskor nagyon utáltam használni. Találtam otthon Duphastont, abból szoktam bevenni, ha látok egy kis barnát + kenjük a progeszteron krémet. Két hét múlva megyek vissza, január 4-én, azt mondta az orvos, hogy ha "akkor is bizonyít" a kis embrió, akkor megkezdjük a terhesgondozást. Abban maradtunk a Férjemmel, hogy megvárjuk a következő vizsgálatot, addig nem jelentjük be az örömhírt, nem utolsósorban azért, hogy ne rontsuk el ezzel Húgomék karácsonyát... Milyen jó lett volna együtt babázni! De még megvalósulhat, őszintén remélem, hogy tesóm túlteszi magát hamarosan ezen a történésen, és hamarosan ismét teherbe esik. Nagyon szorítok nekik. Meg persze a mi Legkisebbünknek (így hívom, hogy a Legkisebb :-))!!

Félek

Tegnap este elkezdett egy ponton fájni a hasam, ma pedig egy icipicit rózsaszín volt a váladékom - hát, mondanom sem kell, teljesen beparáztam. Már olyan cikkeket böngészek a neten, hogy mik a vetélés előjelei, valamint azt vizsgálom, hogy ugyanúgy feszül-e a pocim és a mellem, mint korábban, vagy változott valami... Félek. És ez nagyon rossz érzés. Az első terhességemnél, miután megcsináltam a pozitív tesztet, elöntött a nyugalom és a megnyugtató érzés, hogy minden rendben lesz. Persze, néha rám jött az aggódás, ami természetes, de most sokkal jobban félek. Azt hiszem, azért, ami a Húgommal történt. December 8-án, csütörtökön én kísértem el a nőgyógyászhoz, ahol megtudta, hogy a babája két-három hete nem él, és hogy be kell indítani a vetélést. Ugyanazon a délutánon lett pozitív az én tesztem. Persze, hogy összekötöm fejben a kettőt. Nagyon megviselt, ami a Hugival történt, nagyon sajnálom és átélem a fájdalmát. És rettegek attól, hogy velem is ez fog történni. Érdekes, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, leginkább annak örültem, hogy ilyen könnyen összejött (nem készültünk rá, csak kétszer nem védekeztünk - a Férjem mondta is, úgy csináltunk gyereket, ahogy kell). Persze annak a gondolatnak is örültem, hogy lesz még egy babánk, mindig legalább két gyereket szerettem volna, szeretném megadni a kislányomnak azt a nagyon jó érzést, hogy van testvére. De valahogy kétségeim is vannak. Szerda este megyünk a dokihoz, addig már csak hármat kell aludni. Add Istenem, hogy tudjak bizakodni és örömmel várni ezt a babát! Add, hogy minden rendben legyen! Ha már útnak indítottad felénk, ne vedd el tőlünk!! Rossz előérzetem van, szeretném, ha már szerda este lenne...

Pozitív

Tegnap vettem egy Clearblue digitális terhességi tesztet - azért választottam azt, mert úgy hittem, hogy többször használatos, amikor kiderült, hogy 1x lehet használni és úgy került 2.700 Ft-ba, nagyon mérges lettem... Ugyancsak tegnap felhívtam a Húgomat, hogy mi újság van vele, a 10. percben ki is bökte, hogy terhes, csak nem tudja mi van, mert legutóbb rossz híreket kaptak a dokinál. Rábeszéltem, hogy menjünk el együtt az én nőgyógyászomhoz, mert ő nagyon profi az ultrahangok terén. Eljátszottam a gondolattal, hogy megcsinálom a tesztet, majd miután kiörömködjük magunkat az ő babája szívhangján, bejelentjük a dokinak, hogy engem is nézzem meg, mert én is terhes vagyok... De végül nem volt merszem megcsinálni a tesztet, és sajnos a dokinál nem kaptunk jó híreket, kiderült, hogy a Hugi babája nem fejlődik, be kell indítani a vetélést. Teljesen összetörve jöttem haza, és úgy voltam vele, legyünk túl a következő rossz híren, egye fene, megcsinálom a tesztet. Jó sokáig homokórázott (többet se veszek ilyet, a sima kétcsíkos sokkal jobb), aztán egyszer csak pozitív lett!!! Azt mutatta, hogy 2-3 hete történt a fogantatás, tehát 5 hetes terhes vagyok!!!

Jó szokásunkhoz híven ezt az örömhírt is telefonon közöltem a Férjemmel (ma este késő jön, nem bírtam volna addig), december 21-én megyünk megnézni a babát az ultrahangon, elkezdtem kenni a progeszteron krémet, és írtam az endokrinológusomnak, hogy mennyire emeljem a pajzsmirigy adagomat. Azt hiszem, egyelőre nincs más teendő, mint várni. Ja igen, augusztus 10-e a céldátum, tehát ha minden jól megy, lesz egy kis oroszlánunk!! A Férjem írta is, hogy egy Bika meg egy Oroszlán két Halacskának szép kis feladat! :-)

Jaj, komolyan nem hiszem el. A kritikus időszakban kétszer voltunk együtt védekezés nélkül... Valahogy jó érzéseim vannak, akárcsak Zsófikánál. Csak azt sajnálom nagyon, hogy a Tesómnak nem lesz most babája. Milyen szép is lett volna egy hónap különbséggel szülni! És milyen szomorú lesz így bejelenteni számukra az örömhírt... Egyik szemem sír, a másik nevet.

Harmónia

Úgy érzem, a régen keresett harmónia, egyensúly beállt az életemben. Elég sokat kellett érte dolgozni, de elértem. Tudom persze, hogy ez nem egy állandó állapot, csak egy átmeneti érzés, de akkor is fontosnak tartom tudatosítani és megélni.

Másfél hónapja jár bölcsibe a kislányom, és mostanra jutottunk el odáig, hogy már nem sír, amikor beviszem. Nem ment könnyen a beszoktatás, érzékeny gyerek, aki nagyon kötődik hozzám, sokszor sírt, reggelente gyakorlatilag mindig. Most ez végre elmúlt. Már akkor mosolyog, amikor beérünk az udvarra, segít átöltözni, majd kézmosás után egyedül bemegy a csoportszobába, hátra se néz. Ma reggel kintről meglestem, már terítettek a reggelihez, édesen segített a gondozónéninek az asztalra pakolni a tányérokat. És délután se kezd el sírni, amikor meglát, már nem rohan hozzám, csak tudomásul veszi, hogy ott vagyok, és egy idő után odajön. Ez az egyik oka a kiegyensúlyozottságomnak, látom, hogy jó döntést hoztunk a kislányommal kapcsolatban, látom, hogy kötődik a gondozónénihez és jól érzi magát a bölcsiben.

A másik, hogy egy hónapja én is munkába álltam, és úgy érzem, jó helyre kerültem. Vannak értelmes feladatok, néha utaznom is kell, amit korábban nagyon szerettem, egy kedves, beszédes lány a szobatársam, és csak 6 órában dolgozom, így 4-re hazaérünk Zsófival, és van időnk együtt játszani. Tegnap este beültem egy nagy kád meleg vízbe, ami nagyon jól esett, teljesen feltöltött és átmelegített a víz. Lassan két hete túl vagyok a szemműtéten is, amire annyira készültem, és bár a jobb szemem nem tökéletes, összességében mégis jól sikerült a műtét.

Szóval, most jól vagyok. A Férjemet nagyon szeretem, nagyon jó a kapcsolatunk, esténként, amikor a gyerek lefeküdt, van időnk egymásra. Egyre többször eszembe jut, hogy milyen jó lenne egy második gyerek, sőt, ma reggel már gondolatban átrendeztem a lakást, hogy három gyerekkel is elférjünk. :-) Nem szeretnék erre rágörcsölni, ha lesz még gyerekünk, akkor szívesen fogadjuk, ha nem lesz, akkor megelégszünk azzal az egy csodálatos kis tündérkével, akit kaptunk. Nagyon oda vagyunk érte, tényleg teljessé és boldoggá tette az életünket. Köszönet érte.

Fájdalom, feldolgozás, feloldozás

Egy óra múlva indulok a kislányomért a bölcsibe. Reggel 8 óta ott van, én pedig itthon ülök, teszek-veszek, élvezem a szabadságot. A Downton Abbey hatodik évadát kezdtem el újra nézni, azt, amelyikben Anna először azt hiszi, hogy nem képes teherbe esni, majd amikor sikerül, aggódik, nem akarja világgá kürtölni a jó hírt, fél, hogy valami rossz fog történni. Most járok az ötödik résznél, de nem tudnám megszámolni, hányszor sírtam eddig. Előjöttek a régi emlékek. Az érzés, ami négy évig uralta a testemet-lelkemet és minden egyes napomat, még nem kopott ki belőlem. Amikor Anna azért sírt, mert nem képes megadni a férjének a gyereket, akire annyira vágyik, amikor azt mondta, hogy ő nem képes teherbe esni, ő azok közé a nők közé tartozik, akiknek nem lehet gyerekük, és amikor az örökbefogadásról kezdtek beszélgetni, na akkor teljesen készen voltam. Nagyon felkavart a dolog. Azt gondoltam, hogy már túl vagyok ezen, de lám, még nem dolgoztam fel ezt az óriási traumát.

Korábban azt gondoltam, hogy ha sikerül teherbe esnem, akkor eufóriát fogok érezni, és egy csapásra elmúlik minden fájdalom, minden rossz érzés belőlem. De nem így történt. Én is aggódtam a terhességem alatt, csak óvatosan mertem örülni. Akkor azt gondoltam, hogy majd akkor feloldódom, ha egészséges kisbabám születik, ha minden rendben lesz. A kislányom tökéletesen egészséges, gyönyörű újszülött volt, azóta is egy kis csoda, de valahogy a születésekor sem töltött el az eufória. Aztán az első hetek után itthon maradtunk ketten, és én folyton csak aggódtam, nem tudtam, hogyan kellene jól csinálni a dolgokat.

Azt hiszem, nem voltam jó anyja a gyermekemnek. Ez nagyon súlyos mondat, miközben írok, alig látok, mert ismét megtelt a szemem könnyekkel. Miért nem tudtam igazán örömtelin megélni az anyaságot??? Évekig erre készültem, alig vártam, hogy megtapasztalhassam, milyen érzés itthon lenni egy babával, teljesen elmerülni a gondoskodásban és a szeretetben, és amikor végre megadatott, sokszor tehernek éreztem, Sokszor alig vártam, hogy teljen az idő, hogy délután hazaérjen a Férjem, hogy hétvégén jöjjön valamelyik nagyszülő, és én végre átadhassam a gyereket. Lelkiismeret-furdalásom van emiatt. Most pedig eljött az, amire szintén vártam már egy ideje: bölcsis lett a kislányom. Én pedig harmadik hete mindennap sírok. Mert már nem én vagyok mellette egész nap, már nem én etetem, nem én teszem tisztába, nem én vigasztalom meg, amikor sír. Helyette visszamegyek dolgozni. Ismét beszállok a mókuskerékbe, amit annyira utáltam és amiből annyira ki akartam szabadulni. Nagyon gyorsan elrepült ez a másfél év. Már nem kisbaba a gyerekem. De vajon az idő tényleg mindent megszépít, lesz olyan valaha, hogy jó érzéssel tudok majd visszatekinteni erre az időszakra, önmarcangolás és megbánás nélkül?

A kislányom csodálatos, minden nap tanít engem. És nagyon szeret. Minden nap olyan boldog, amikor megyek érte, és annyira sír, amikor ott hagyom!! Ő igazán ismer engem, és azt hiszem, nem haragszik rám. Egyrészt, neki nincsenek elvárásai, neki úgy vagyok tökéletes anyuka, ahogyan vagyok. Pont énrám van szüksége. A hibáimmal együtt. És nekem is meg kell bocsátanom magamnak, ki kell sírnom, el kell engednem a rossz érzéseket, a fájdalmakat, fel kell oldoznom magam és tovább kell lépnem. Mert egy új korszak veszi kezdetét. Ne a veszteséget nézzük, hanem a dolog jó oldalát. Én is emberek között leszek, remélhetően érdekes feladatokat fogok kapni, és már nem csak anyaként kell majd helyt állnom. Ez az élet rendje. Mint mondtam, Zsófi sem kisbaba már, nem csak rám van szüksége. És ami igazán megnyugtat: lehet, hogy követtem el hibákat, lehet, hogy nem csináltam mindent úgy, ahogyan azt előre elképzeltem és elvártam magamtól, de a legfontosabbat betartottam, mindig őszinte voltam. Önmagamhoz is és őhozzá is. Ha nem éreztem jól magam, nem játszottam el, hogy jól vagyok, hanem megkerestem a probléma forrását és igyekeztem megoldást találni rá. Mert már képes vagyok erre. Nem könnyű őszintén élni, képmutatás nélkül. Könnyebb eljátszani önmagunk és mások előtt, hogy minden rendben van, könnyebb elsimítani a hullámokat, mintsem a zavarosban halászni. De én néhány éve, a terápia óta őszintén élek. Vállalom a hullámvölgyeket, megélem a mélységeket, és dolgozom azon, hogy elinduljak fölfelé. A kislányom maga a bölcsesség, nagyon sok mindenre tanít, erőt ad és megért. Jó édesanyja vagyok. Nagyon szeretem őt.

Elengedés

Még három nap, és lezárul egy korszak az életünkben: jövő hétfőn kezdjük a bölcsit. Régóta készülök erre lelkileg, amióta meg volt az első szülői értekezlet augusztus végén, azóta számolom visszafelé a napokat. 32-ről indultunk, már csak 3 van vissza. Sokan tanácsolták, hogy elsősorban magamat készítsem fel, mert nekem kell elengednem a gyereket, nekem kell azt sugározni felé, hogy ez így jó lesz mindkettőnknek. Mert ha én bizonytalan vagyok és nem állok készen rá, akkor a gyerek is így fog hozzáállni.

Amikor mondtam az ismerősöknek, hogy megy a kislányom bölcsibe, általában azt kérdezték: - Menned kell vissza dolgozni? Ez a kérdés azt az általános társadalmi hozzáállást tükrözi, hogy a bölcsi egy szükséges rossz, az anyák csak külső kényszerítő körülmény miatt "adják be" a gyereküket. Nálam ilyen körülmény nincs. Én magam gondoltam úgy, hogy nem szeretnék még egy őszt és telet négy fal között eltölteni. Szükségem van a felnőtt közösségre, és arra, hogy ne 24/7-ben a gyerekemről szóljon az életem. Emellett úgy tapasztalom, hogy Zsófi is szereti és igényli a kortárs közösséget, és hiszek abban, hogy a gondosan kiválasztott bölcsit szeretni fogja.

Persze, biztosan nehéz lesz a beszoktatás. Mindkettőnknek. Pont mostanra jutott el odáig Zsófi, hogy már kellemes, szórakoztató társaság, nagyrészt már öröm vele együtt lenni. Nagyon ügyes, okos, van humorérzéke, kezdeményez játékokat, puszit ad, átölel, ilyesmi. De mindez nem szűnik meg, továbbra is együtt leszünk minden nap, de nem egész nap. Az egyik ismerős mondta, hogy majd meglátom, milyen jó érzés, hogy az a néhány óra naponta értékessé válik majd, és alig várom majd, hogy vele lehessek, vele játszhassak.

Sokat sírtam az elmúlt hat hétben, fejben végig éltem újra a közel másfél év eseményeit. Nagyon sűrű időszak volt, az eddigi legintenzívebb az életemben. Volt rengeteg nehéz pillanat, de inkább óra, sőt, nap, és volt rengeteg élmény. Nagyon sokat változtam, nagyon sokat megtudtam magamról, leginkább azt, hogy többet kibírok, mint amennyit gondoltam. És végre, az elmúlt hónapokban már látszik a sok munka eredménye: van egy édes, aranyos, okos, ügyes, mosolygós, szaladó, gagyorászó, puszit dobáló tündérkém, aki már egész könnyen alszik naponta és nagyrészt átalussza az éjszakákat. Hamarosan véget ér az a korszak, amikor minden lépését figyelem, minden falatot én készítek a számára és minden változásról tudok. Már nem leszek mellette mindig. Mások vigyáznak majd rá. Biztosan megszakad majd néhányszor a szívem, de ez az élet rendje. Zsófi megteszi az első önálló szárnycsapásokat. Tudom, hogy képes rá. Tudom, hogy messzire és magasra fog repülni, mert ő egy csodálatos kis emberke. <3 <3 <3

Elvették tőlem

Amikor terhes voltam és már nagy volt a pocakom, rendszeressé váltak a csípőfájdalmak, amik a szülés óta sem múltak el (hm, ki akartam törölni azt a szót, hogy szülés, gondoltam, én nem szültem, belőlem csak kivették a gyereket - ezt tényleg így érzem. Azt hiszem, el kellene mennem szülésélmény feldolgozó terápiára, amit a szoptatási tanácsadó ajánlott...). Szóval, egy jó ideje kisebb-nagyobb intenzitással fáj a csípőm, és pont ma olvastam a neten, hogy ez annak a lelki állapotban a letükröződése, hogy egy múltbeli állapotot nem tudok feldolgozni, nem tudok továbblépni. Csináltam korábban néhány csípőnyitó jógasorozatot, és akkor iazt mondta az oktató, hogy a merev csípő érzelmi blokkot jelez, ezért számítani kell arra, hogy a lazító gyakorlatok hatására felszabadulnak az elfojtott érzelmek, ami ugye nem kellemes élmény.

Volt már ilyen tapasztalásom, de most nem a jógagyakorlás hozta elő egy elfojtott negatív érzelmemet, hanem a szoptatás. Ma este etettem a Kicsimet, ő már nagyrészt aludt, és elöntött az érzés, hogy milyen jó így összebújva lenni. És ebből rögtön jött a következő gondolat, hogy ez így természetes állapot, amitől a kezdetekkor megfosztottak minket. A kórházban éjjel nem volt velem a kis Drágám, napközben pedig folyton ott volt valamelyik rokon, aki babusgatta. Persze, én is ölbe vettem, próbáltam szoptatni, de nagyrészt nem én dajkáltam. És ez itthon is folytatódott. Nálunk volt Anyukám három hétig, egy ideig a Férjem is szabin volt, így ők felváltva gondoskodtak a babáról, nekem pedig annyi volt a "dolgom", hogy feküdjek, pihenjek, és három óránként megszoptassam. Tudom, hogy ők nem akartam rosszat, nem is akarom rájuk kenni ezt a dolgot, de tény, hogy a mai eszemmel ezt már másként csinálnám.

Most úgy érzem, hogy elvették tőlem akkor a babámat, megfosztottak minket attól, hogy a természetes állapotunkban legyünk, éjjel-nappal együtt. Jó lett volna, ha ő is ott feküdt volna mellettem, akkor szopizott volna, amikor neki jól esik, hagyhattam volna elaludni a cicin, és közben én is pihentem volna. Persze, akkor nem voltam ennek megfelelő állapotban, nagyon fájt a hasam, hosszú hetekig, sőt hónapokig nem tudtam fekve szoptatni a babámat. De most ekkor is ez az érzés keletkezett bennem, hogy így kellett volna lennie. Lehet, hogy akkor hamarabb belejöttem volna az anya szerepbe, lehet, hogy akkor nyugodtabb lettem volna és ettől a babám is nyugodtabb lett volna. Nem tudom. Tény, hogy az első hetek, hónapok történései még mindig nem hagynak nyugodni. Tudom, hogy rosszul csináltam sok mindent, de azért nem haragszom (csak mérsékelten) magamra, mert a legjobb tudásom szerint cselekedtem, Én akkor nem tudtam, mi lenne a helyes. Most már tudom. Ha lesz még babám, akkor vele másként fogom csinálni. A múltat pedig újra lehet írni, a hibákat fel lehet dolgozni, jóvá lehet tenni. Most úgy érzem, nagyon jó a kapcsolatom a kislányommal. Nagyon nagy a szerelem, szeretünk együtt lenni. Olyannyira, hogy már sokszor azt érzem, hogy még nem akarom elhagyni, még nem akarom másra bízni, vele szeretnék még maradni. De már felvették a bölcsibe, nehezebb napokon pedig csak pörgetném az időt... Két hét múlva lesz az első szülői, majd az ott szerzett benyomások alapján döntök.

Második baba?

Mostanában egyre többször gondolok arra, hogy jó lenne egy másik, második gyerek. Ahogy közeledik a bölcsis beiratkozás, egyre többször elgondolkodom: tényleg ezt akarom? Tényleg be akarom adni a kicsimet bölcsibe, én pedig inkább egy hülye monitort fogok bámulni, ahelyett, hogy vele lennék? Nem lenne jó az eredeti terv szerint még egy babát bevállalni, és csak utána visszemenni dolgozni? Mostanában voltunk együtt néhányszor a férjemmel védekezés nélkül, ilyenkor elméláztam azon, milyen jó lenne egy kisfiú, vagy egy hugica a kislányomnak... ugyanakkor, nem nagyon bízom abban, hogy másodjára könnyen és gyorsan teherbe esek. Még mindig nem jött meg, fogalmam sincs, milyen állapotban van a hormonrendszerem, egyáltalán, van-e bármi esélyem is erre. Nem tudom. De ábrándozni, reménykedni szabad. Annyi csodatörténetet hallottam, amikor az első baba nehezen jött össze, a második meg becsúszott... Meglátjuk, mit szán nekünk a Sors. Zsófikánk is meglepetésként érkezett, akkor, amikor nem "dolgoztunk rajta", csak hagytuk, hogy megtörténjen a dolog... Úgy lesz, ahogy lennie kell.

Drága kislányom

A kislányom nagyon szép, ügyes, okos, intelligens, van humorérzéke. Érzékeny, már ki tudja mutatni a szeretetét: bújik és puszit ad, sokat, és az alkaromat harapdálja. Ez utóbbi csak nekem jár. Gyönyörűek a szemei, kékek és mandulavágásúak, nagyon különleges. Amikor mosolyog, kivillannak a fogacskái, amelyek mint kis gyöngyök sorakoznak a szájában, felül az első kettő között van egy kis rés, ez külön tetszik. Aranyhajú, már volt egyszer nyírva, de már megint hosszú néhol, és egyre dúsabb. Imád könyveket és magazinokat lapozgatni, és nagyon szereti, ha mondókázok vagy énekelek neki, olyankor okos szemekkel néz. Nagyon szeret még mindig cicizni, szopi közben elaludni, olyankor egyre lassul a légzése, a kis kezét a mellemen pihenteti, ez nagyon jó érzés. Érti és szereti s huncutságot, élvezi, ha a csiklandós nyakát puszilgatom vagy ha hátrafelé megdöntöm és a feje hátrafelé lóg. Nagyon gyorsan tudja magát a hintalovon lökni. Nagyon finom illata van, ami legjobban a haján érzik. A kislányom csodálatos és tökéletes, ezt gyakran el is mondom neki. Nagyon boldog és hálás vagyok, amiért ő az én kislányom, és amiért én lehetek az ő anyukája. Ezért minden egyes nap hálát adok Istennek. Köszönöm.

Elengedem

Múlt héten találtam egy csípőnyitó jógasorozatot a neten, gondoltam, kipróbálom, úgyis sokat fáj a csípőm, mivel az éjszakai etetések alatt és után folyton oldalt fekszem. Örömmel tapasztaltam, hogy az a jógaoktató tartja, akihez kismama jógára is jártam - nagyon kedves, kellemes hangja van, és a leírásból az is kiderült, hogy igazi profi. A videó elején elmondta, hogy a csípőnyitás érzelem felszabadító hatású, akár tudatosan, akár tudattalanul felszínre törhetnek olyan érzelmek, amelyek már nem szolgálnak. Ezeket segít elengedni a gyakorlás. Én nem emiatt kezdtem neki, hanem tényleg a fizikai fájdalmat akartam enyhíteni. Erre nagyon jó volt, rögtön utána sokkal lazábbnak éreztem magam. Az egészről már kezdtem elfeledkezni, amikor arra lettem figyelmes, hogy valamiért rosszul érzem magam. Újra előjöttek a negatív érzések, anélkül, hogy konkrét oka lett volna. Pénteken voltam endokrinológusnál, ő is észrevette, hogy valami nem kerek, javasolta, hogy menjek pszichológushoz. Akkor ez jó ötletnek tűnt. Vasárnap aztán bikram órán voltam, ami közben ismét előjött a rossz érzés, olyannyira, hogy néhány gyakorlat közben könnyes lett a szemem. 

Egy szó mint száz, ma este, a szoptatás alatt jöttem rá, hogy mindez a csípőnyitás hatása, tényleg felszabadított olyan érzéseket, érzelmeket, amelyek belül nyomasztottak, és amelyeket ideje elengedni. Azonosítani is tudtam őket, a szülés utáni napok emléke miatt éreztem magam rosszul. Valahogy az egész szülést és az utána következő napokat, sőt heteket is úgy éltem meg, mint aki csak elszenvedi a dolgokat, nem az alanya, hanem csak a tárgya voltam a történéseknek. A terhességem problémamentes volt, mégis, az előzmények miatt sokat szorongtam, nem tudtam elhinni, hogy megtörténhet velem a csoda, tényleg egészséges, szép gyerekem lehet. Aztán nem volt alkalmam arra, hogy természetes úton szüljek, noha mindvégig erre készültem. A kórházi napok alatt folyton mellettem ült valaki, általában többek is, így nem tudtam eléggé a kisbabámra koncentrálni. Aztán hazajöttünk, itthon volt a Férjem és Anyukám, akik persze csak segíteni akartak, helyettem ringatták, pelenkázták, fürdették a Kicsimet, mégis, mindez az én feladatom lett volna, én akartam csinálni. Csak akkor túl gyenge voltam fizikailag, és mivel a terhességem alatt nem mertem előre tervezni, nem voltam elég határozott, engedtem, hogy sodorjanak az események, megint passzív voltam. Azt hiszem, ezért volt olyan nehéz igazán megérkeznem az anya szerepbe, ezért volt nehéz összecsiszolódnom a babámmal.

Örülök, hogy mindezt sikerült tudatosítanom, és remélem, sikerült nagyrészt elengednem is. Most már élvezem, hogy anya vagyok. Nem volt könnyű idáig eljutnom, de sikerült. Nagyon szeretem a kislányomat, érzem, hogy ő  is nagyon szeret engem, és tudom, hogy jó anyja vagyok. Adok neki sok-sok figyelmet, szeretetet és törődést, amelyekre nagy szüksége van. Persze, nem vagyok tökéletes, de nem is kell annak lennem. Követtem el hibákat, fogok is még, de a korábbi vétkeimért, főleg a kezdeti napok mulasztásaiért megbocsátok magamnak. Elengedem a rossz érzéseket, a bűntudatot és a megbánást. Akkor is a legjobb tudásom szerint jártam el. A kis bölcsességem, Szófiám minden nap tanít, segít, hogy jobb ember és jobb anya legyek. Nagyon szeretem őt.

Feltöltődve

Hogy ne csak mindig a negatív periódusokat örökítsem meg, ezúttal leírom: szuper hétvègén vagyok túl, amit a szeretteim körében töltöttem, nagyon jól feltöltődtem, aránylag kipihent és hálás vagyok.

A múlt hét közepe nehéz volt, a csütörtöki nap ólomlábakon vánszorgott, de este jött a felmentő sereg, megérkeztek Anyukámék. Itt voltak egész vasárnap estig,így három napig nem kellett kora reggel kikelnem az ágyból, Anyukám átvette a legtöbb pelenkázást, etetést, a kinti sétákat, na meg a napközbeni Zsozsi szórakoztatást. Nagyrészt én is végig Zsófival voltam (bár szombat reggel elmentem jógázni, délután pedig moziba mentünk a férjemmel), mégis, olyan jó volt,hogy tudtam mással foglalkozni, és hogy volt felnőtt társaságom. Szombaton Skype-oltunk Tesómékkal is, jó volt őt látni és hallani, hiányzik, mióta elmentek Berlinbe. Vasárnap pedig Apósomék látogattak meg minket, ők mindig kedvesek, jókedvűek és szeretnek beszélgetni - a szüleimen is láttam, hogy örültek a találkozásnak. Együtt volt tehát a nagycsalád szinte teljes létszámban vasárnap, és ez olyan jó volt! Éreztem,hogy nem vagyok egyedül, hogy mennyien állnak mellettünk, éreztem a szeretet, a támogatást, és ez nagyon jól esett. Köszönöm. <3

Újabb mélypont

Tegnap este elmentem vérvételre abba a magánrendelőbe,ahová terhesgondozásra is jártam. A vérvétellel ezúttal nem volt gond (találtak elsőre vénát,jött vér és rosszul sem lettem), viszont utána az udvaron összetörtem az autónkat. Nagyon kiakasztott az eset,mert direkt odafigyeltem,mégis elbènáztam. Ja,és a másik autónk előtte két nappal tört össze. Kiszálltam,megnéztem,majd visszaültem az autóba és ordítottam egy óriásit. Utána pedig elkezdtem zokogni,hogy miért kellett ennek megtörténnie. A boltba se tudtam bemenni,annyira kiborultam,még itthon is sírtam. Nem konkrétan a baleset zaklatott fel ennyire,ez csak kinyitotta a szelepet,aminek hatására kijött belőlem a sok feszültség. Este beszéltem Anyukámmal telefonon,az megnyugtatott. (Nagyon örülök,hogy már tudok vele teljesen nyíltan és őszintén beszélni,ez korábban elképzelhetetlen volt.) De még ma is egész nap feszült vagyok,délután,amikor a Férjem és Anyósom kivitték Zsófit levegőzni,még sírtam egyet,és még most is ott a görcs a gyomromban.

Zsófi mostanában nagyon aokat fejlődött,főleg a mozgás terén,viszont emiatt ismét nyugtalanul alszik. Unom már a sok ringatást,kiborít,hogy 10hónapja nem aludtam ki magam,fáraszt és untat,hogy több mint egy éve a lakásba bezártan élek és hogy nincs időm magamra. A bébiszitter nem vált be,most azon gondolkodom,hogy ősztől beadom néhány órára családi napközibe,de az ősz még messze van. Több nem babás programra,több élményre vágyom. Másrészről viszont minden nap örömöt okoz nekem Zsófi,olyan édes,már nagy cuppanós puszikat is ad nekem,nagyon szeretem és nagyon büszke vagyok rá: szép,okos,ügyes kislány. Bárcsak megtanulna végre nyugodtan aludni,annyival könnyebb lenne az életem! Persze már így is könnyebb,mint korábban,de úgy tűnik,telhetetlen vagy inkább türelmetlen vagyok...

Köszönet

Felteszem ide is azt a köszönő levelet, amit Katalinnak írtam, és ami azóta megjelent a honlapján:

Amikor felkerestem Katalint 2013 szeptemberében, már több mint három éve viseltük a stigmát: MEDDŐ pár voltunk. Túl voltunk megannyi kivizsgáláson, műtéten, inszemináción - következő lépésként a lombik jött volna. Zsigerileg idegenkedtem az eljárástól, de úgy véltem, nincs más lehetőségünk, ezt is meg kell próbálnunk. Az volt a tervem, hogy néhányszor elmegyek Katalinhoz beszélgetni, hogy lelkileg felkészüljek a lombikra. A néhány beszélgetésből végül közel egyéves terápia lett: sok-sok lelki blokkot, kétséget, félelmet sikerült azonosítani és feloldani. Katalin végig nagyon együttérző és megértő volt, mindig érezte, mire van szükségem, jól tudtunk együtt dolgozni. Nem volt könnyű folyamat, de megérte, hiszen 2014 nyarán spontán teherbe estem!! Magam sem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velem, de sikerült! Nem lombikra volt tehát szükségem, hanem egy alapos lelki nagytakarításra.  Egy könnyű, problémamentes terhesség után 2015 áprilisában megszületett a kislányom, Zsófi, aki egészséges, gyönyörű, okos kisbaba. Minden nap hálát adok azért, hogy engem választott édesanyjának. És gyakran gondolok szeretettel Katalinra,aki nélkül ez talán nem valósulhatott volna meg.

Tervek

Ma olvastam egy cikket a gyedre vonuló apukákról, amellyel személy szerint nem értek egyet, viszont a cikkben volt egy fontos gondolat: nem jó az, ha úgy állunk hozzá, hogy majd meglátjuk, meddig maradunk otthon a gyerekkel, mert sokkal könnyebb, ha látjuk a végét ennek az időszaknak. A kislányom már 9 hónapos elmúlt, egyre több olyan gesztusa, szokása, megnyilvánulása van, ami már inkább kisgyerekes, nem babás. Ennek kapcsán bennem is felmerült a gondolat, hogy vajon meddig tart az itthoni üzemmód, mikor lesz ennek vége?

Januárban fogadtam egy bébiszittert heti kétszer három órára, de nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, - mármint a helyzet, nem a konkrét személy - mert nem tudtam felszabadultan elmenni itthonról, nem tudtam feltöltődni, folyton csak azon aggódtam, mi van itthon a babámmal. Ezért most ezt abbahagytuk, helyette azt találtam ki, hogy heti kétszer közösségbe megyünk: az egyik a Kerekítő foglalkozás lesz, amire korábban is jártunk, és emellé jön majd egy baba-mama torna vagy jóga. Tegnap el is mentünk mondókázni, és ott is olyan éretten, felszabadultan viselkedett Zsófi, olyan jót tett neki a közösség, hogy megerősített abban, ez lesz a jó irány. A tervem tehát a következő: egyre többet viszem Zsófit közösségbe, így egyre nyitottabb lesz, és reményeim szerint ősszel, mire másfél éves lesz, készen áll majd arra, hogy bölcsődébe adjam. Nem teljes napra gondoltam, ugyanis nem az a cél, hogy visszamenjek dolgozni, hanem hogy szocializálódjon, szokja a kortárs közösséget. Sok családi napközi és magánóvoda van a közelünkben, van közöttük kettő, ahol majd megérdeklődöm, van-e hely, megnézem személyesen, milyen a helyszín, milyen a napirend. Ha sikerül olyat találni, ami szimpatikus, akkor ősztől szívesen beadnám oda Zsófit napi 3-4 órára. Addigra valószínűleg már befejezem a szoptatást (ami a kezdeti nehézségek dacára mostanra nagyon könnyen és jól megy, mindketten élvezzük), így fel tudnám használni a szabadidőmet arra, hogy felkészüljek egy következő terhességre. Zsófi is akkor fogant meg, amikor lelkileg és testileg is megtisztultam és megnyíltam, valószínűleg ismét erre lenne szükség. Szeretnék ugyanis kistestvért a lányom mellé, méghozzá kis korkülönbséggel, lehetőleg úgy, hogy a kettő között nem megyek vissza dolgozni. Ősszel tehát, ha Zsófi megszokja a bölcsit, én megcsinálnám azt a méregtelenítő krumpli diétát, ami korábban is olyan jót tett nekem, intenzívebben sportolnék, elkezdenék vitaminokat szedni, elmennék a nőgyógyászomhoz, hogy csekkoljon le, minden rendben van-e, és több kényeztető programra is beneveznék. Ja, és jó lenne a következő terhesség előtt a szememet is megműttetni, nagyon vágyom ugyanis arra, hogy szemüveg nélkül jól lássak.

Hát, ezek a terveim. Legalább már vannak. Legalább már néha feldereng, hogy egyszer véget ér a szolgasági időszak. Ez így durván hangzik, de tény, hogy - ahogy Vekerdy is írta - a gyerekek lerágják a húst az emberről. Nagyon szeretem a kislányomat, de hiányzik az egyedül töltött idő, hiányzik, hogy önmagammal foglalkozzak. Fárasztó egész nap és egész éjjel rá figyelni, minden rezdülésére reagálni, és magamat, a saját igényeimet folyton háttérbe szorítani. De mindemellett csodás dolog anyának lenni, minden nap hálás vagyok, amiért Zsófi édesanyja lehetek, hiszen napról napra szebb, okosabb, ügyesebb, kedvesebb - nagyon oda vagyok érte, csodás kislány! Pont ezért vágyom arra, hogy legyen még gyerekem. Egyet még mindenképp szeretnék, de igazából néha újra eljátszom a gondolattal, milyen lenne háromgyerekes anyának lenni. Meglátjuk, hogy alakul. Ha nem lesz több gyerekem, akkor sem leszek csalódott, hiszen Zsófi tényleg egy csoda. De hátha lesz még...