Még három nap, és lezárul egy korszak az életünkben: jövő hétfőn kezdjük a bölcsit. Régóta készülök erre lelkileg, amióta meg volt az első szülői értekezlet augusztus végén, azóta számolom visszafelé a napokat. 32-ről indultunk, már csak 3 van vissza. Sokan tanácsolták, hogy elsősorban magamat készítsem fel, mert nekem kell elengednem a gyereket, nekem kell azt sugározni felé, hogy ez így jó lesz mindkettőnknek. Mert ha én bizonytalan vagyok és nem állok készen rá, akkor a gyerek is így fog hozzáállni.
Amikor mondtam az ismerősöknek, hogy megy a kislányom bölcsibe, általában azt kérdezték: - Menned kell vissza dolgozni? Ez a kérdés azt az általános társadalmi hozzáállást tükrözi, hogy a bölcsi egy szükséges rossz, az anyák csak külső kényszerítő körülmény miatt "adják be" a gyereküket. Nálam ilyen körülmény nincs. Én magam gondoltam úgy, hogy nem szeretnék még egy őszt és telet négy fal között eltölteni. Szükségem van a felnőtt közösségre, és arra, hogy ne 24/7-ben a gyerekemről szóljon az életem. Emellett úgy tapasztalom, hogy Zsófi is szereti és igényli a kortárs közösséget, és hiszek abban, hogy a gondosan kiválasztott bölcsit szeretni fogja.
Persze, biztosan nehéz lesz a beszoktatás. Mindkettőnknek. Pont mostanra jutott el odáig Zsófi, hogy már kellemes, szórakoztató társaság, nagyrészt már öröm vele együtt lenni. Nagyon ügyes, okos, van humorérzéke, kezdeményez játékokat, puszit ad, átölel, ilyesmi. De mindez nem szűnik meg, továbbra is együtt leszünk minden nap, de nem egész nap. Az egyik ismerős mondta, hogy majd meglátom, milyen jó érzés, hogy az a néhány óra naponta értékessé válik majd, és alig várom majd, hogy vele lehessek, vele játszhassak.
Sokat sírtam az elmúlt hat hétben, fejben végig éltem újra a közel másfél év eseményeit. Nagyon sűrű időszak volt, az eddigi legintenzívebb az életemben. Volt rengeteg nehéz pillanat, de inkább óra, sőt, nap, és volt rengeteg élmény. Nagyon sokat változtam, nagyon sokat megtudtam magamról, leginkább azt, hogy többet kibírok, mint amennyit gondoltam. És végre, az elmúlt hónapokban már látszik a sok munka eredménye: van egy édes, aranyos, okos, ügyes, mosolygós, szaladó, gagyorászó, puszit dobáló tündérkém, aki már egész könnyen alszik naponta és nagyrészt átalussza az éjszakákat. Hamarosan véget ér az a korszak, amikor minden lépését figyelem, minden falatot én készítek a számára és minden változásról tudok. Már nem leszek mellette mindig. Mások vigyáznak majd rá. Biztosan megszakad majd néhányszor a szívem, de ez az élet rendje. Zsófi megteszi az első önálló szárnycsapásokat. Tudom, hogy képes rá. Tudom, hogy messzire és magasra fog repülni, mert ő egy csodálatos kis emberke. <3 <3 <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése