21+3, avagy 150 nap

Már a 22. hetet tapossuk, ma éppen 150 napos a kis bébink. Szegénykének nem indult jól a mai napja... Az történt, hogy tegnap szabadságon voltam, szépen elterveztem előre az egész napomat: délelőtt jóga, aztán elmegyek a háziorvoshoz beutalóért a következő laborra, utána bevásárolok, sütök otthon egy gyors sütit, majd 2-re megyek egy rendezvényre. A terv papíron jónak tűnt, de a kivitelezésnél kiderült, hogy túl szoros napirendet találtam ki.

Kezdődött úgy, hogy a jóga nem esett jól. Egy új helyre mentem, ami nincs túl messze tőlünk, elég jó nevű stúdió, gondoltam, kipróbálom ott a kismama jógát. A hely elég szimpatikus volt, viszont a nő, aki tartotta, egyáltalán nem. Valahogy rossz rezgései voltak, rossz ütemben tartotta az órát, idétlen gyakorlatok voltak. Nem igazán mozgatott át, és a végére feszültebb voltam, mint amikor odamentem... Viszont sikerült tovább tartania, így sietnem kellett az orvoshoz, hogy odaérjek a rendelési idő végéig. Közben már éhes is lettem, mert a jóga előtt csak müzlit reggeliztem, igen ám, de otthon nem volt kaja, és útközben sem láttam egyetlen kifőzdét sem - a kínain kívül, amihez nem volt kedvem. Bementem hát a McDonald"s-ba, ettem két kis szendvicset és egy nagy sült krumplit. Mindezt az autóban tömtem magamba... Aztán irány az orvos, ahol 15 percet kellett várakoznom, mert a nyugdíjasok feltartották az asszisztenst (nálunk az orvoshoz be sem lehet jutni, a beutalót, recepteket és a táppénzes papírt is a nővérke állítja ki). Szóval, megvártam türelmesen (?), amíg Béla bácsit beinjekciózzák, megmérik a vérnyomását, elcsevegnek vele a karácsonyról, stb. Értem én, hogy egyedül van szegény öreg, aki szinte csak a nővérkétől kap emberi szót, de könyörgöm, miért nincsenek a gyerekorvosok mintájára nyugdíjas orvosok???

Na mindegy, volt dél, mire ott végeztem, gyorsan elmentem a boltba, bevásároltam, majd hazamentem. Felhívtam a Férjemet, aki hallotta a hangomon, hogy nincs minden rendben. Kicsit pokróc voltam vele. Majd, miután letettem a telefonomat, elsírtam magam. Ki kellett engednem az elmúlt napok és a délelőtt feszültségét. Éreztem, hogy már elfáradtam, de azt is tudtam, hogy a délutáni programra időben el kell készülnöm. Simogattam a pocakomat, és elmondtam a babámnak, hogy a legjobbat szeretném neki megadni mindig, tudom, hogy ez néha nem sikerül, de kértem, hogy ezért ne haragudjon rám. Mondtam neki, hogy nagyon szeretem.

Ezek után gyorsan elkezdtem a sütit összerakni. Egy bevált muffin receptet vettem elő, sajnos arra nem volt már időm, hogy két adagot kisüssek, ezért azt találtam ki, hogy egy kisebb tepsibe berakom a dupla adagot és normál sütiként elkészítem. Elég nagyvonalúan bántam a hozzávalókkal, és már negyed 2 volt, mire betoltam a sütőbe. Amíg sült a süti, gyorsan átöltöztem, kisminkeltem magam. Már teljesen menetkész voltam 13:40-kor, amikor szembesültem vele, hogy a sütinek a közepe bizony még nyers... Na, gyorsan feltekertem a sütőt, ráraktam a hőlégkeverést, közben kiálltam az autóval, és 13:45-kor startoltam. Forrón vittem a megrepedezett, középen még mindig nyers sütit, a táskámba beraktam egy kést, hogy majd a helyszínen felszelem. Szegény süti olyan csúnya lett, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nem viszem be. De végül bevittem, kicsit szabadkoztam miatta, majd az evés blokk előtt felszeleteltem, a sületlen középső részt kicsempésztem, így nem lett olyan rossz végül. A sületlen részből otthon este még befalatoztunk a Férjemmel, fájt is a hasunk tőle.

A rendezvény nagyon jó volt, a korábbi munkahelyemen kialakult baráti munkakapcsolat révén kaptam meghívást egy intézményi évzáró értekezletre. Örömmel mentem, mert tudtam, hogy egy helyen találkozhatok sok régi kollégával, olyanokkal, akikre tényleg kíváncsi vagyok és akik tényleg kíváncsiak rám. Sajnos mostanában kevés az ilyen közösség, a legtöbb munkahelyen csak az idegeskedés és a taposás megy, az emberi tényezőkre nincs idő. Vagy igény. Az előző munkahelyemen nagyon jó közösség volt, de sajnos nem állta ki az idő próbáját: amint szétesett a főosztály, elveszítettük egymást. De szerencsére a tegnapi közösség megmaradt. A rendezvény elején volt egy másfél órás hivatalos rész előadásokkal, utána pedig megkezdődött az informális blokk, amikor gulyáslevest ettünk, sütit és mandarint ettünk és beszélgettünk. Jól éreztem magam, tartalmas beszélgetéseket tudtam folytatni, ami számomra fontos. Én nem szeretem a protokolláris eseményeket és a small talk-ot. Nem szeretek ismeretlen emberekkel felszínes témákról csevegni. Én akkor szeretek beszélgetni emberekkel, ha tényleg ismerjük egymást és tényleg kölcsönösen érdekel minket a másik mondandója. Tegnap délután ez teljesült, így 6-ig maradtam.

Este még megnéztünk egy filmet a Férjemmel, eszegettünk egy kis gyümölcsöt és sütit, és fél 11 körül lealudtunk. Hajnali negyed 4-kor arra keltem, hogy egy ideje már forgolódom, sőt, akkor konkrétan már szédültem is. Mondtam a páromnak, hogy rosszul érzem magam, szomjas voltam és éhes. Kimentem a konyhába, kentem egy szelet vajas kenyeret, ittam vizet, majd bementem a nappaliba, és ahelyett, hogy felpolcoltam volna a lábamat a szédülés ellen, bekapcsoltam a laptopot és elkezdtem guglizni, mi lehet a bajom... Kitaláltam, hogy terhességi cukorbeteg lehetek, erre a kulcsszóra és a szédülésre kerestem rá. Egy idő után kijött a Férjem utánam, akkor szembesültem vele, hogy milyen buta vagyok, inkább feküdnöm kellene. Ettem még egy banánt, ittam vizet, a párom megsimogatta a pocimat, és megbeszéltük, hogy azért lehettem rosszul, mert nem vacsoráztam rendesen, és szegény babának egyszerűen elfogyott a tápláléka, éhes volt a kis Drága. Érdekes volt, hogy miután ettem, először a baba nyugodott meg, egyre kisebbeket rugdosott, majd szép lassan az én éhségem is elmúlt. 4 körül visszafeküdtünk, és 6-ig tudtam még egy kicsit aludni.

Hát, ilyen kalandos nappal és éjszaka után lett 150 napos a babánk. Remélem, hogy ez a tapasztalás segít majd a karácsonyi ünnepek során, oda tudok majd figyelni a rendszeres étkezésre, és arra, hogy a sütemények és finomságok mellett mindig elég tápláló, lassan felszívódó szénhidrátokat tartalmazó ételeket is egyek. Szépen lassan tanulgatjuk egymást a babámmal, és végülis arra a következtetésre jutottam az éjszakai kaland után, hogy semmi baj nincs addig, amíg tud nekem jelezni Zsófibaba, ha valami nem komfortos számára, én pedig tudom kódolni az üzenetét, és tudom teljesíteni a kívánságait. :-) Nagyon jó nekünk együtt, és így, hogy már szinte folyamatosan érzem, hogy éppen hol van a pocakban és mennyire aktív, egyre érdekesebb, és egyre inkább befelé fordulásra késztet. Továbbra is szeretném a tőlem telhető legtöbbet megadni neki, hogy egészségesen és kiegyensúlyozottan fejlődhessen.

20+0

Tegnap voltunk a II. genetikai ultrahangon. A dokink nem volt formában, elég fáradtnak tűnt, arra tippeltünk, hogy az éjszakát a szülészeten töltötte. Elég halkan beszélt, de az uh készüléket ezúttal is profin kezelte, és mindent megmutatott, elmagyarázott. A kislányunk nagyon belehúzott: már közel 400 grammos, ami egy héttel nagyobb súly a valódi koránál! A testhosszát most nem mérte le, amikor kijöttünk, akkor jutott eszünkbe, hogy ez az adat kimaradt, persze azóta kb. öten kérdeztek rá, hogy mekkora most a bébi... :-) De ezt leszámítva mindent lemért: a karhosszt, lábhosszt, megnéztük a gerinc ívét, megszámoltuk a kis ujjait, sőt, még olyanokat is meg lehet nézni a készülékkel, hogy meg van-e a szájpadlás vagy hogy végig meg van-e a szívsövénye a babának. Hihetetlen! Szerencsére minden érték rendben van. A vizsgálat alatt negyrészt aludt Zsófika, amikor elkezdtük nézni, akkor az egyik kezét rásimította az arca oldalára, a másik kezével pedig a kis lábát fogta a sarkánál. Ismét az arcánál volt a lába, úgy tűnik, szereti felhúzni a kezeit-lábait a fejéhez. A kis jogini! :-) Sikerült szép képeket csinálnia az orvosnak, nekem úgy tűnik a felvételek alapján, hogy a férjemre hasonlít a baba. Kis formás szája van, és az egész arcocskája olyan szép. Csatolok egy képet: 

 

Múlt héten elmentem Katalinhoz, jó volt találkozni és beszélgetni olyan hosszú kihagyás után. Ajánlott nekem két jó könyvet a babavárás időszakára, az egyiket, aminek Lelki köldökzsinór a címe, meg is vettem tegnap, szeretném elolvasni. Minden nap rengetegszer gondolok szeretettel a babára, de jó lenne kicsit tudatosabban ráhangolódni és éreztetni vele, hogy mennyire várjuk és szeretjük. Az elmúlt napokban kevesebbszer, naponta 1-2x érzem csak a mocorgását, és az is furcsa, hogy nem erősödik ez az érzés, vagyis, ugyanannyira tompán és ritkán érzem őt, mint 2-3 héttel korábban. De azt hiszem, ez nem probléma, úgy képzelem el, hogy jól érzi magát a pocakomban, elégedett a körülményekkel, ezért nem rúgkapál, hanem békésen alszik és növekszik.

Tegnap visszavittem az első terhesnacimat a C&A-ba, mert kiszöszösödött a fenekénél, tönkrement az anyag. Szó nélkül visszavették, viszont nem találtam helyette másikat sem ott, sem egy másik boltban. Emiatt tegnap délután elég ideges voltam, összesen két terhesnacim volt, ebből visszavittem egyet, szóval csak egy maradt, ami farmer, így nem tudom mindig és mindenhová hordani. Ma pl. egy hivatalos helyen volt jelenésem, így nem tudtam felvenni, így egy korábbi nadrágomat vettem fel bandázzsal. Hát, nagyon nem kényelmes ez már így... Ahogy ülök, szorítja a hasamat a befőttesgumival összetartott cipzár rész. Ma munka után megpróbálok venni egy másik fekete elegánsabb nadrágot, remélem, sikerrel járok. Nem vagyok amúgy elégedett a kismama ruha választékkal, viszonylag kevés helyen árulják, és általában rossz minőségű darabokat árulnak jó drágán. Úgy két hete megelégeltem a dolgot, és elmentem a régi kedvenc turimba, ahol korábban sok jó (vadonatúj, jó minőségű) cuccot vettem. Ezúttal is találtam négy bő felsőt, amiket garbóval tudok majd hordani, az egyik ráadásul direkt kismama fazon. Ja, és a 4 darab került annyiba, mint a kismama boltban egy ódivatú fazon. (Tegnap pl. egy harangszárú, hosszanti csíkos élre vasalt szürke nadrágot ajánlottak nekem - min. 7 éve nem divat ez a fazon...)

Na jó, lassan befejezem, a lényeg, hogy továbbra is minden OK, szépen növekszik a baba, szépen növekszik a pocim, 3-4 hete minimum heti 1x eljutok terhestornára vagy kismama jógára, így a mozgás is rendben van + talán a munkahelyemen is lecseng lassan az a feladat, ami miatt volt néhány stresszes napom az elmúlt hetekben. És most megyek ebédelni, mert éhes Zsófika! :-)

 

17+0 Kislány!

Ma betöltöttük a 17. hetet, elég gyorsan telik az idő, a legközelebbi UH (dec.1.) idején már félidősek leszünk! Pénteken voltunk a dokinál, aki elég huncut volt: rövid úton letudta az UH-t, a kezünkbe adott egyetlen 2D-s képet, majd közölte, hogy örülne, ha szombaton el tudnánk jönni egy UH továbbképzésre, ahol ha vállaljuk a "pocakmodell" szerepet, cserébe kapunk szép 3D és 4D fotókat. Mivel úgyis ráértünk szombaton, igent mondtunk. Azért is jó döntés volt ez, mert az integrált teszthez most volt aktuális az újabb vérvétel, azonban két asszisztens három szúrásból nem tudott tőlem vért venni, így a negyedik szúrást inkább szombatra halasztottam.

Az UH továbbképzésen aztán kiderült, hogy közel se mindegy, ki kezeli a készüléket... A mi dokink nagyon profi ebben, nagyon jó gépei is vannak, nem csoda, hogy hozzá járnak tanulni mások. A továbbképzésen résztvevő két hölgyet azonban megtréfálta a babánk, ugyanis ebéd és kávé után nagyon kis ficergő-mocorgó volt, éppen amikor megtalálták a megfelelő betekintési szöget, akkor arrébb ment. Az első hölgy kissé erősen nyomta a hasamat, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a baba a második gyakorlónál már eltakarta a kezeivel az arcát, a térdeit pedig felhúzta a fejecskéjéhez, így egy kis gombóc lett, nem lehetett róla jó felvételeket készíteni. Összességében megérte elmenni, jó érzés volt látni a kis drágánkat, ahogy boldogan ficánkol odabent, de a beígért szép fotók nem készültek el, az átadott két képen olyan kis alien-forma szegény kicsikénk. :-) Egyébként az ülőmagassága már 11 centi.

Pénteken amúgy biztossá vált, hogy kislányunk lesz! Nagyon örülünk neki, este neki is láttunk neveket böngészni. A férjem kinyomtatta az összes anyakönyvezhető nevet, hát, elképesztő, micsoda választék van, és ami igazán elképesztő, az az, hogy 100-ból 98 kifejezetten extrém, furcsa hangzású, elképzelni nem tudom, ki ad ilyen neveket a gyerekének. Először bekarikáztuk, ami tetszik, aztán a vezetéknévvel együtt kiírtuk a legjobban tetszőket - ekkor kilenc név volt a listán: Alíz, Emma, Júlia, Márta, Laura, Viola, Zsófia, Sára meg talán a Klára volt még. Aztán szűkítettük a kört, a Júlia, a Viola és a Zsófi lett a top3. A férjemnek a Zsófia nagyon tetszik, közben anyósom - tőlünk függetlenül - elmesélte, hogy egyszer csak beugrott neki ez a név, így egyelőre ez tűnik nyertesnek. Az elmúlt két napban már Zsófibabának szólítottuk a kicsinket.

Szépen mocorog már, egyre többször látszik kívülről, hogy éppen mozdul egyet. Néha mintha már érezném is, bár egyelőre gyenge ez az érzés, nem is vagyok biztos, hogy azt érzem. A doki amúgy azt mondta, hogy nem hallott még olyat, hogy látjuk, de nem érezzük a babát. Mindegy, nem ez a lényeg. Az a fontos, hogy továbbra is jól vagyunk, mostanában kicsit pörgős ugyan a munkám, de van elég energiám, és törekszem arra, hogy ne idegesítsem fel magam. Hétvégén szédültem néhányszor, voltunk Veresegyházán a macifarmon, ott többször s férjembe kellett kapaszkodnom, egyszer le is ültem pihenni. A pocakom az elmúlt 1,5-2 hétben sokat nőtt, beszereztem a második terhes nacimat is, és sajnos mostanában a súlyom is elindult felfelé. Sokáig tartottam a 1,5-2 kiló pluszt, aztán egyszer csak hirtelen lett ebből 4-4,5 kiló. Nem vészes még mindig, szerencse, hogy a terhesség előtt lefogytam, így a szokásosnál alacsonyabb súlyról indultam. Mindenesetre kicsit visszafogom az édességet és jó lenne többet mozogni.

A hétvégén amúgy átvettem a jógaoktatói oklevelemet, véget ért az oktatás. Jó lenne azonnal elkezdeni a tanítást, hogy ne essek ki belőle, de most attól tartok, nem lesz rá energiám és időm. Egyelőre azt se tudtam kialakítani, hogy én magam mikor és mit mozgok. Jó lenne rendszeresen, legalább hetente egyszer eljárni kismama jógára. Kinéztem egy helyet nem messze a munkahelyemtől, de pl. tegnap se tudtam elmenni, mert túlórázni kellett... Szóval, most minden változik bennem és körülöttem, befelé forduló időszakomat élem, így nem tudok most másoknak adni, tanítani. Biztosan eljön majd ennek is az ideje, most nem akarom ezt erőltetni. A megszerzett tudást már nem veszi el tőlem senki, és egyébként is, a tanfolyam elsődleges célját elértem: sokat változtam én magam, változott a gondolkodásom, sokkal kiegyensúlyozottabb és derűsebb vagyok, mint korábban. Persze a jóga mellett a terápia is kellett mindehhez.

Na jó, lassan befejezem, egy dolog még: jövő héten megyek endokrinológushoz, a pajzsmirigy értékeim jobbak, mint valaha! Az ATPO, ami áprilisban 208 volt, szeptemberben 86, most 37, ami éppen csak a 32-es felső határérték felett van! Ilyen szép eredményt szigorú diétával sem tudtam elérni. A baba jót tesz nekem, az autoimmun folyamatok elcsitultak bennem. Nagyon jól vagyok, minden kerek, főleg a pocakom!!! :-)

14+6 Mocorgás

A ma reggelünk csodálatosan indult: a fürdőszobai tükörben néztem a pocimat, a férjem is mellettem állt, és tisztán látszott, ahogy a baba mocorog a pocakomban!!! <3 Érezni még nem érzem, valószínűleg azért, mert első terhesség + elöl tapadt meg a méhlepény, ezért még 1-2 hetet várni kell, mire érezni is fogom. De már ez is hatalmas élmény volt, hogy láttuk ficeregni a mi kis drágánkat! Szépen átúszott az egyik oldalról a másikra. Mostanában amúgy többet mozog a kicsi, a hétvégén többször néztem a pocakomat, és egyszer az egyik oldalon volt, máskor a másikon. Felülről szépen látszik mindig, hogy a köldököm melyik oldala dudorodik jobban, és azt is szoktam érezni, amikor alulra fészkeli be magát a baba, mert akkor eléggé nyomja a szeméremcsontomat.

Eddig 2,5 kilót híztam, ami szerintem jó eredmény, főleg, mert a korábbiakhoz képest többet eszem, minden nap csúszik valami édesség, de emellett szépen eszem mást is. Volt egy szűk hét, amikor puffadtam és fájt a hasam evés után, de ekkor újra elkezdtem szedni az Inofolicot, és azóta újra jó a gyomrom.

Összességében nagyon élvezem ezt az állapotot, nagyon jó dolog terhesnek lenni, figyelni, ahogyan egy kisbaba növekszik bennem, és érezni azt, hogy képes vagyok mindent megadni számára, ami a fejlődéséhez szükséges. Már most bearanyozza minden napunkat a pici, a férjemmel imádunk összebújni, ő simogatja a pocakomat, beszél a babához - szuper érzés, hogy már hármasban vagyunk!!

13+0

Jó régóta nem írtam! Mondjuk túl sok minden nem történik, illetve, szépen gömbölyödik a pocakom, már van terhesnacim, amiben már igazi kis terhespocim van. :-) Minden egyes nap boldogan indul, a Férjem nagyon odafigyel ránk, minden reggel és este bekeni a pocimat, simogatja és beszél a bébihez. Nagyon bensőségesek ezek a pillanatok.

Múlt csütörtökön voltunk integrált teszten, a baba szépen befeküdt egész lentre, a medencecsontomhoz, így hasi ultrahanggal alig lehetett valamit látni. A doki kiküldött, hogy igyak meg 3 pohár vizet, majd jöjjek vissza 15 perc múlva, hátha jobb lesz a kép. Nem lett jobb. De nagyon profi gépe van és ő is nagyon profi, a számunkra értelmezhetetlen pacákból megállapította, hogy minden rendben van a babával, szépen fejlődnek a kezei, lábai, a belső szervei, és a nyaki redője is szép vékony. Sőt, azt is megtippelte, hogy szerinte kislány lesz! Azóta néha kisasszonynak hívom, de nevet egyelőre nem akarunk választani, nehogy aztán identitás zavara legyen, ha kiderül róla, hogy mégis kisfiú!!! Amúgy vicces, mert a vizsgálatra várva mindketten azt mondtuk, hogy érzésünk szerint kisfiú lesz, hát, úgy néz ki, nem jól éreztük! Amúgy teljesen mindegy, őszintén mondom, hogy nem tudnék jobban örülni se a kislánynak, se a kisfiúnak, bármi is lesz, hatalmas boldogság, hogy minket választott szüleinek és velünk van a kis Picurka. Korábban Bébibogyónak is becéztük, de a múlt heti vizsgálat megállapította, hogy 6,5 cm és 65 g - lemértük: akkora, mint a hüvelykujjam és olyan súlyú, mint két szilva - így már nem illik rá a bogyó név. :-)

Néha érzem feszülni a pocimat, és azt is szoktam érezni, amikor lent tanyázik a medencecsontomban (eléggé tudja nyomni...). Amikor viszont fentebb van, a köldököm környékén, akkor ki lehet tapintani, melyik oldalon üldögél. A bal oldalt preferálja, a Férjem szerint azért, mert jobb oldalon van a májam, így a másik oldalon kényelmesebben elfér.

Tegnap és egy héttel ezelőtt is egy napos külföldi kiküldetésen voltam, a múlt heti elég húzós volt, mert öten ültünk egy kocsiban, hazafelé úton teljesen elzsibbadtam. A tegnapi pedig azért volt kényelmetlen, mert reggel 6-kor indultam otthonról, és este 9-re értem haza. Fárasztó nap volt, ma elég álmosnak érzem magam, remélem, sikerül korábban lelépnem majd délután.

10+0

Ma betöltöttük a 10.hetet, így jelenésünk volt a nődokinál. Nagyon vártam már ezt a napot, tegnap este óta bennem volt a drukk, a kis izgulás, hogy vajon minden rendben lesz-e. Először hasi ultrahanggal próbálkozott a doki, de úgy nem sok minden látszott, ezért áttértünk a hüvelyire. Gyönyörű felvételek készültek, láttuk a kis csöppséget 3D-ben is! :-) Olyan kis cuki, már van keze és lába, olyan tipikus magzati pózban feküdt a hasam bal oldalán (reggelente a tükör előtt is megállapítjuk, hogy ott szeret tanyázni), mindkét kezét felemelte az arcához, mint egy kis bokszoló. És amikor a hüvelyi uh a helyére került, akkor az egyik kis kezével bokszolt egyet, mint aki el akarja ütni a betolakodót! :-)) Nagyon édes, mindketten meghatódtunk, hatalmas élmény volt látni és hallani. Szépen egyenletesen ver a kis szíve, az elmúlt 10 napban megduplázta a hosszát, már 36mm!! Ez az uh gép szerint 10 hét 4 napos méretnek felel meg.

Pénteken megyek a védőnőhöz, két hét múlva csütörtökön (akkor leszek 12+2) pedig integrált tesztre, ami egy komolyabb ultrahang vizsgálatot és egy vérvételt jelent majd. Nagyon boldog vagyok!!!

9+1

Tegnap este sírós hangulatom volt. Ennek két okát találtam:

1) a múlt pénteki ultrahang nem úgy sikerült, ahogy vártam. Nagyon rossz minőségű volt a készülék, alig látszott valami, szerintem rosszul mérték le a hosszát, amiből egy nappal fiatalabb kort kalkuláltak + a könyv szerint aznapra már kifejlődtek a végtagok, ehhez képest csak kezdeményeket láttunk. Tudom, hogy ez hülyeség, a lényeg, hogy nőtt a múltkori uh-hoz képest, jó helyen van és dobog a kis szíve. Valahogy az ultrahangos nő sem volt szimpi, az egész szitu inkább kellemetlen, mint megnyugtató volt. De sebaj, 6 nap múlva megyünk a saját dokinkhoz, akinek a szuper készülékén látni fogjuk a babánkat!!! <3

2) előző nap találkoztam a barátnőmmel, akinek elmondtam a jó hírt. Ő annyira hevesen reagált, hogy teljesen megrémített. Egész este utána az járt a fejemben: jól tettem, hogy elmondtam a hírt a 12. hét előtt? nehogy elkiabáljuk a dolgot!

Szóval, ezek miatt elég feszült voltam már napok óta. Munka után egyből hazamentem, a jóga vizsgára akartam készülni, de végül elkezdtem nézni egy sorozatot, és teljesen leragadtam előtte. Már a sorozat közben meghatódtam egyszer-kétszer, sírdogáltam, de utána külön elvonultam 15 percre a meditációs helyre, és hangosan imádkoztam. Kértem Istent, hogy vigyázzon ránk, vigyázzon a babánkra, adja, hogy egészségesen fejlődjön és egészségesen szülessen meg. Telesírtam néhány zsebkendőt, de nagyon jól esett, megkönnyebbültem utána. Éjszaka sajnos nem aludtam valami jól, ami azt jelzi, hogy még maradt bennem némi feszültség, de nem baj, majd elmúlik.

A hangulatváltozás egyébként is tipikus terhességi tünet, ahogy a reggeli rosszullét is - nos, ma reggel ez is elővett. A busz összerázta a gyomromat, emiatt egy órája hányingerem van. A reggelihez se merek nekilátni. Lehet, hogy inkább megkönnyebbülök egy kis segítséggel...

Szóval, nemcsak "sunshine happiness" a terhesség. De ez nem baj. Nem kell erőltetni a jó kedvet. Természetesen mélyen, legbelül állandó a nyugalom, a boldogság és a hála bennem, hogy a felszínes kedvem kicsit hullámzik, az nem gond.

8+6

Holnap betöltjük a 9.hetet. Ez egyrészről soknak tűnik, másrészről viszont nagyon várom már, hogy elérjük a 12.hetet, és addig még van 22 nap. De ez is el fog telni. Szerencsére továbbra is jól vagyok, szerintem a sok vitaminnak köszönhetően. A pocakon szépen lassan növekszik, ma reggel már egy plusz derékmelegítővel vettem fel a szűk barna nadrágomat. :-) A súlyomat eddig tartom, pedig azért eszem rendesen... Minden reggel egy kis gyümölcsös-joghurtos müzlivel kezdem a napot, aztán amikor beérek, eszek egy nagy szendvicset. Aztán néha még ebédig befigyel egy kis édesség - ma reggel mondjuk rögtön a szendvics után benyomtam egy túró rudit is, muszáj volt, mert a befelé vezető úton eléggé felhúztam magam, 1 óra 10 perc alatt értem be a forgalmi helyzet miatt...

A múlt héten minden nap siettem haza munka után, alig vártam, hogy végignyúlhassak a kanapén és aludhassak egy fél órát. :-) Ez a hét kicsit sűrűbb lesz: ma du. találkozom az egyik barátnőmmel, akivel szeretném megosztani a nagy hírt, holnap este jógaóra lesz (nem biztos, hogy megyek), aztán szerdán találkozó a régi kollégákkal, utána pedig még az orvosnál is jelenésem van... Ráadásul a hétvége is elég mozgalmas volt, pénteken este bevásároltunk, szombaton egész nap takarítottunk (de végre szuper tiszta és rendes a lakás :-) sajnos a vasalnivaló azonban még mindig halomban áll...), vasárnap pedig tanultam a jógavizsgára, este pedig Palya Bea koncerten voltunk. Ez utóbbi nagyon nagy élmény volt, csodálatosan énekel Bea, az új dalai pedig nagyon szépek, szívhez szólók.

Múlt szerdán voltam Katalinnál terápián, akivel persze megosztottam a nagy hírt. Nagyon örült neki, és mondta, hogy látszott rajtam nyár elején, hogy megnyugodtam, kivirágoztam, és elhittem Fülöpnek, hogy képes vagyok teherbe esni. Azt mondta, hogy ne járjak rendszeresen, hiszen már elértük a célunkat, hanem inkább jelentkezzem én, ha menni akarok, és akkor egyeztetünk időpontot. Kicsit hirtelen lett az elszakadás, arra számítottam, hogy 2 hetenként még fogok járni hozzá, de lehet, hogy így lesz jó. Hangtálazni most nem szabad, és képekből sem szabad olyannal dolgozni, ami rossz emlékeket idéz elő. Csináltunk még egy képet: egy nagy kertet kellett elképzelnem, egy biztonságos helyet. Előttem a Hideghegyben látott nagy, sűrű és buja kert jelent meg, benne egy nagy asztallal, és volt ott egy hintaágy és egy kutya is. Az orromban orgonaillatot éreztem, ringatóztam a hintaágyban, közben simogattam a kutyust, nagyon jó érzés volt. Utána húslevest ettünk a férjemmel a nagy asztalnál. Kora nyár volt, a napsugarak átszűrődtek a nagy fák lombkoronáján. Az egész olyan megnyugtató, kellemes és melengető volt.

Még egy fontos dolog volt a múlt héten: pénteken munka után elmentünk egy uh központba megnézni a kicsikénket. Csütörtökön jutott eszembe, hogy nagyon messze van még a következő orvosi látogatás, jó lenne félidőben csekkolni, mi újság odabent. Szerencsére minden nagyon rendben van, a babánk 17,7 mm nagyságú volt pénteken, és szép gyorsan vert a kis szíve. Láttuk a kis végtag kezdeményeit, úgy nézett ki, mint egy kis gumimaci. :-) Van otthon egy könyvünk, ami napról napra mutatja be a terhességet, hogy mikor mi alakul ki. Abban az volt, hogy 60 napos korára kialakulnak a kezei és a lábai - nos, a mi kis maszatunk pénteken még nem járt itt. Másrészről viszont az uh gép csak egy nappal fiatalabbnak kalkulálta a koránál, ami még belefér a hibahatárba. Nem szabad ezen aggódnom, nem hiszem, hogy minden baba pontosan ugyanazokon a napokon teszi meg ugyanazt a felődési szakaszt. A lényeg, hogy jó helyen van, dobog a szíve, és az előző méréshez képest 77%-kal növelte a testhosszát. Ez szép teljesítmény!!! :-)

Kiváncsian várom a betöltött 9. hét utáni fejleményeket, 8 nap múlva irány a doki, előtte pedig még a védőnőt is fel kell hívnom. 

A nagy bejelentés

Hétvégén Budapesten voltak a szüleim, így találkoztunk. Igazából én nem is gondoltam arra, hogy bejelentsük a dolgot, csak a Húgom mondta telefonon, hogy később érkeznek, de mindenképp várjuk meg őket a nagy hírrel. Ő ugyanis már múlt héten megtudta, amikor az unokatesómékkal találkoztunk, belesúgtam a fülébe. De amúgy kiszúrta a pocakomat rögtön, ahogy találkoztunk. :-)
Szóval az X-faktor közötti szünetben lehalkítottam a tévét, és bejelentettem, hogy kisbabát várunk, a 8. hétben vagyunk. Nagyon örültek a szüleim, édesanyám azt mondta, ő megálmodta, apukám pedig csak törölgette a szemeit, és azt suttogta: "nagyon sokat imádkoztunk ezért"... megható pillanat volt. A délután folyamán a párom szüleinek is elmondtuk, nekik telefonon. Anyósom is azt mondta, hogy megérezte, apósom pedig azt emlegette, hogy éppen úgy alakították át a kertben a kerítést, hogy jó legyen, amikor az unoka jön játszani...

Mindenki nagyon várja már az unokát, mindenki drukkol nekünk, ez jó érzés. Kezdetben azt gondoltam, hogy csak a 12. hét után mondjuk el, de most úgy döntöttük, hogy a szülők megtudhatják, annyit kértünk csak tőlük, hogy egyelőre ne mondják el senki másnak. Remélem, hogy a féltő-óvó-drukkoló energiák összeadódnak, és a picink erősen és egészségesen fog megszületni jövő tavasszal.

7+0

Ma reggel a nődokinál kezdtünk, szerencsére a Férjem is el tudott velem jönni. Elmondtam, hogy július 15-én jött meg utoljára, valamint, hogy augusztus 20-án pozitívat teszteltem. Fel kellett feküdnöm egy ágyra, megnézett ultrahanggal. Amint elhelyezte a készüléket, rögtön látszott a monitoron egy nagy fekete "paca", a méhlepény. Benne pedig a szikhólyag, valamint egy 10mm-es embrió. Kihangosította egy kicsit a készüléket, ekkor hallhattuk a babánk kis szívpulzálását. Jaj, annnnyira jó érzés volt!!! Nagyon hálás vagyok, hogy itt tartunk, a pocakomban van a kisbabánk, aki szép, korának megfelelő méretű, és dobog a kis szíve!!! Olyan jó, hogy a Férjem is ott tudott lenni, és együtt éltük át ezt a csodás élményt! Kaptam a dokitól egy mappát, valamint beutalót a háziorvoshoz és a védőnőhöz. Három hét múlva kell visszamennünk, szept.23. 8:15 a következő időpontunk.

Nagyon jól viselem amúgy a terhességet, valahogy úgy érzem, most minden a helyére került. Nyugodt vagyok, pedig tegnap kaptam egy új állást, komoly feladatot bíztak rám, így biztosan dolgosan telnek a következő hónapok. De nem bánom, jó lesz kicsit gondolkodni, valami értelmeset létrehozni. A doki kérdezte, hogy bírom a munkát, egyelőre nem szeretném kiíratni magam, járok dolgozni, amíg úgy érzem, belefér. Ha stresszes lenne a meló, akkor majd elgondolkodom, hogyan tovább. De ez a projekt, amit rám bíztak, nagyrészt az év végén lezárul, így még belefér az időmbe, hogy elvégezzem a rám bízott feladatokat.

Boldog vagyok. Nagyon.

Kétcsíkos

Tegnap éjjel már nem tudtam aludni, hajnalban egy órát fel voltam, és leírtam a gondolataimat a füzetbe a menzeszről, illetve annak késéséről, a tünetekről és arról,hogy félek tesztelni. Ma reggel felkeltem, belepisiltem az egyik teásbögrébe, lementem reggelizni, aztán kimentem a Rossmannba, és vettem egy tesztet. Belemártottam a vizeletbe, és egy percen belül kétcsíkos lett!!! Éppen azon gondolkodtam, hová dobjam ki a tesztet, amikor megláttam a zebrát.

Felhívtam telefonon a Férjemet, és remegő, elcsukló hanggal elmondtam neki ezt a csodálatos hírt. Elmondtam, hogy nagyon boldog vagyok, kicsit félek, hogy minden rendben lesz-e. De valahogy mindig úgy gondoltam, hogy a teherbeesés lesz nekem nehéz, a terhességtől soha nem féltem. Minden rendben lesz, így kell lennie!!

Hamburg, 2014. augusztus 20. Elkezdődött valami új, egy csodálatos új életszakasz. Anya leszek. Vasárnap indulunk nyaralni, kicsit tartok a hosszú úttól, de nem lesz semmi baj. Szeptember elején pedig elmegyek a nődokihoz, megnézzük, mi újság odabent. Meg a hormondokihoz is el kell menni, és Fülöp dokitól megkérdezni, meddig szedjem a vitaminokat. Lesz mit tennim de jól van ez így. Most lepihenek, mert húzódik a hasam. :-)))

Menzesz előtt

Elêg sötėt hangulatom van, ennek pedig az az oka, hogy hamarosan, valószínűleg holnap megjön. Tegnapelőtt óta elég erősen fájnak a melleim, estenként kényelmetlen hason feküdni. Minegy, nem is részletezem. Még nem borult ki a bili, még van bennem egy kis remény, hogy hátha nem a menzeszt érzem, de attól tartok, küszöbön van egy üjabb kiborulás...

Kátyú vagy gödör, avagy egy helyben toporgás

Az elmúlt hetekben már olyan jól voltam! Optimistán álltam hozzá a jövőhöz, meg tudtam élni a jelent, bizakodó voltam, Katalin szerint kisimult és feldobódott... erre jött hétvégén egy lánybúcsú, ami nagyon kikészített. 8-an voltunk, ebből 4-en kismamák, kettejüknek már két gyereke volt. Ja, és egy-két évvel fiatalabbak voltak nálam. Persze jöttek a "ki hány kilót hízott", "hogyan szült", "mekkorák a gyerekek", stb. témák. És persze ők nem ittak, ezzel szépen megölték a bulit. A menyasszonynak egyébként tetszett a buli, ez a lényeg. De én szarul éreztem magam.

 Emellé jött még az, hogy a munkahelyemen továbbra sem alakul semmi. Most 3 és fél hétre elmegyek szabira, közben tutira fognak keresni, lesz költözés, én pedig lemaradok mindenről. Remélem, emiatt nem úszik el az a lehetőség, amiben reménykedem.

Tegnap este ágyba bújtunk romantikázni a Férjemmel, de összebújás helyett bőgés volt a program. Legalábbis az elején. Először csak pityeregtem, de aztán tisza erőből bőgtem. Ismét előjött az az érzés, hogy egy helyben toporgunk, nem halad előre az életünk, mindig csak a jövőt és a nagy fordulatot várjuk, de közben ugyanabba a gödörbe esünk vissza folyton. A munkahelyem továbbra is szar, a családalapítás továbbra sem sikerül. Akármennyit is igyekszem, gyötröm magam, próbálok kimászni a gödörből, valahogy mindig visszaesek. Kérdeztem a Páromat, hogy ő mit gondol erről, azt válaszolta, hogy már rengetegszer beszéltünk ezekről a témákról, nem tud újat mondani, nincs új gondolata. Meghallgatott, megvigasztalt, aztán a végén összebújtunk.

Kicsit kiadtam a feszültséget, de maradt bennem keserűség. Nem tudom, lesz-e valamikor könnyebb az életünk, jelenleg azt érzem, hogy nagyon nehéz sorsot kaptunk. A Férjem azt mondta, mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, ez valószínűleg így is van. Biztosan másnak sem problémamentes az élete, de akkor is. A legfájóbb az, hogy én nem csak panaszkodom, hanem felmértem és azonosítottam a problémát, sokat tettem/teszek azért, hogy változzanak a külső-belső feltételek, és mégis, nem mozdul a szekér, továbbra is kátyúban van...

Terápia 33.

Tegnap voltam Katalinnál, nem akarom hosszan részletezni, csak a lényeg. Az elején beszélgettünk mindenféléről, elmondtam, hogy a munkahelyemen alakulnak a dolgok, és hogy vágyom már egy kis állandóságra, mostanában kívül és belül is túl sok a változás.

Csináltunk képet, egy patakot kellett elképzelnem. Érdekes, mert ezzel a képpel már háromszor dolgoztunk, és mind a háromszor teljesen másféle kép jelent meg. Először egy börzsönyi kirándulós pihenőhely volt, aztán a miskolci Szinva-patak, most pedig egy hegyi patakocska, egy forrás lecsordogálása a szürke sziklákon, meder nélküli, tiszta, friss, átlátszó víz. Megjelent a képben egy 16 év körüli, szőkésbarna hajú, mosolygós, kék hátizsákos lány, aki velem együtt mászott a hegyen, kerestük a víz forrását. Jó barátnők voltunk, a szemében a bizalom és az önfeledtség tükröződött. Amikor megtaláltuk a forrást, letettük a hátizsákot, kifeküdtünk napozni, megmelegedni a tavaszi napsütésben. Gondtalanságot éreztem, életörömöt. A kép és érzés szimbóluma egy katicabogár lett. Ezután meg kellett keresnem a múltban és a jövőben is, hogy hová vinnm el ezt a katicabogarat, hogy segítsen. A múltban a 2011-es dupla műtétem jutott eszembe, láttam magam kívülről a műtőben, ahogy vacogok a hidegtől és a félelemtől. Újra átéltem a kiszolgáltatottság érzését, amitől sírni kezdtem. Nem tudtam, hogy ez az "élmény" ennyire mélyen bennem van és bánt. Azt hiszem, akkor kezdődött az az érzés, hogy önmagam erejéből nem vagyok képes teherbe esni, külső segítségre van szükségem, ugyanakkor a külső segítség rémisztő, hideg, vonakodom tőle. Most sikerült feloldani, átírni ezt az emléket. Talán ezután jobban rá merem bízni magam az orvosokra, nem fogok annyira irtózni a lombiktól. A jövőre nézve a karácsony jött elő, ami egy sor kötelességről szól számomra. Katalin azt mondta, ezen is lehet változtatni, de igazából ez nem olyan fontos nekem, azt a néhány napot kibírom évente, a rokonok kedvéért végigcsinálom a folyamatot.

Ma tízmilliószoros nap van, ilyenkor kell megfogalmazni, mit szeretnénk elérni, min szeretnénk változtatni az életünkben. Akkor én most itt megfogalmazom. Arra vágyom, hogy megtörténjen az áttörés, amire olyan régóta várok, és ami úgy érzem, már a küszöbön van. Szeretném, ha a kisbabám még idén megfoganna, beköltözne a pocakomba, én pedig gondtalanul, kevés aggódással tudnám megélni a várandóságot. Kívánom, hogy a munkahelyemen kerüljek barátságos, érző és intelligens emberek közé, legyen körülöttem egy biztonságos, nyugodt közeg. Szeretném, ha jövőre családdá válnánk, alig várom, hogy lássam a férjemet a kisbabánkkal a karján. Azt hiszem, akkor még jobban, visszavonhatatlanul belé fogok szeretni. Bár azt hiszem, ez már megtörtént, mostanában nagyon oda vagyunk egymásért, csodásak az együttléteink. Ezt kívánom. Kisbabát, anyaságot, családot. Egy új fejezetet az életembe. Katalin szerint már nagyon közel van a fordulópont. Remélem, igaza van...

Most több mint egy hónapig nem megyek terápiára, folyt. köv. szeptemberben.

Terápia 32.

Érdekes, hogy pont a 32. terápiás alkalommal érkeztem meg a jelenbe, a 32 éves önmagamhoz...

Tegnap intéztem Fülöppel a Smoflipid engedélyeztetését, laza 4 órát kellett várnom rá, de megérte, mert a formanyomtatványok ki vannak töltve, ma a párom megküldi a hivatalnak, akik remélhetőleg gyorsan elküldik az engedélyt Anyukám munkahelyi faxszámára (kicsit bonyolult, tudom...), Fülöp szeptemberben beadja a lipidet, és én még idén babás leszek! Ez az ütemterv!!! :-)

Időközben bejelentkeztem a Kaáliba is, mert megbeszéltük a férjemmel, hogy a lipid hatóideje alatt megpróbálunk egy lombikot. Szeretném az esélyeket maximalizálni, ezért lehet, hogy a szeptemberi hónapot is inszeminációval fogom megkoronázni. Végülis stimuláció így is, úgy is kell, ultrahangos tüszőmérés is, akkor miért hagynánk ki ezt a fontos lépést? Az inszemináció azért az otthoni próbálkozáshoz képest jelentősen növeli az esélyeket, plusz teherrel pedig nem jár. Szóval, annyit kell még tennem, hogy szeptember elejére kérek időpontot ahhoz a nőgyógyászhoz, aki az átjárhatósági vizsgálatot végezte, vele megbeszélem az inszemet. Utána elmegyek Krizsához, vele lebeszélem az októberi/novemberi lombikot, aztán így vagy úgy, de karácsonyra már a pocakomba lesz a baba!

Most azt érzem, megvalósulhat ez a forgatókönyv. Tegnap a várakozás közben két megható pillanatot is átéltem. Az egyik, amikor egy harmadik trimeszteres kismama érkezett az anyukájával együtt. Akkor az ő helyébe képzeltem magam, vizualizáltam, ahogy az én anyukám ül mellettem, várunk együtt a vizsgálatokra, és ez így jó és természetes. Amiről Katalinnal is beszéltünk: miután rendeztem a kapcsolatot édesanyámmal, már tudunk egy szinten lenni, két felnőtt nőként, hamarosan két édesanyaként. Már nem a kicsi lánya vagyok, aki alatta áll a rangsorban, hanem az ő érett, felnőtt, önálló lánya. A másik megható pillanat az volt, amikor egy frissen született kisfiút kihoztak a folyosóra megmutatni a nagyszülőknek. Csodálatos pillanat volt, amikor először meglátták, kérdezték: "Ez a mi babánk?" Annyira meghatódtam, hogy kicsit félre kellett vonulnom letörölgetni a könnyeket a szememről. Elképzeltem, milyen lesz, amikor először meglátom majd a kisbabámat. Aki szépen növekszik majd a pocakomban, akit sokszor megnézünk majd ultrahangon, mégis akkor először fogom látni élőben, önálló kis lényként, aki akkor kezdi az életét... Gyönyörű pillanat lesz, nagyon várom már!!!

Múlt héten amúgy biciklitúrán voltunk Ausztriában, nagyon jól sikerült, remekül kikapcsolódtunk, és ami igazán szuper volt: megtapasztaltam, hogy a férjem tud igazi férfiként viselkedni! Végig ő vezetett, ő határozta meg, mikor tartsunk pihenőt, gyorsan meghozta a döntéseket, és amikor a kiutazás eredeti terve meghiúsult, azonnal kezébe vette a szervezést, és megoldotta a problémát! Ezt tegnap elmeséltem Katalinnak, aki azt mondta, gondoljam át, hogy én mennyiben viselkedtem másként azon a héten. Próbáljak meg otthon is, a hétköznapokban teret engedni a páromnak, és akkor ő otthon is férfiként fog helyt állni. Szerintem elindultunk ezen az úton, és ez nagyon jó. Egyre többször érzem azt, hogy erősebb mint én (pedig én sokat erősödtem az elmúlt egy évben!), és hogy emiatt fel tudok nézni rá. Nagyon jó érzés.

És ami még szuper volt: a biciklizés alatt nem tudtam tartani a diétát, ettem kenyeret, kolbászt és napi több sört is, mégsem fájt a gyomrom egy pillanatra sem. Két dolog miatt állt helyre az emésztésem: egyrészt a krumplidiéta, amit tartottam, fizikailag helyre hozta a beleimet, másrészt pedig egyre többször szabadnak érzem magam, nem rágódom a dolgokon, és lám-lám, szépen lassan elmúlnak a pszichoszomatikus tünetek! :-)

Katalin amúgy nagyon le volt nyűgözve, amikor tegnap meglátott. Nagyon megdicsért, hogy szuperül nézek ki, lefogytam és ragyogok. Tényleg jól érzem magam a bőrömben, talán a munkahelyemen is megtalálom lassan a helyemet, és ami a legfontosabb, egyre inkább elhiszem, hogy minden úgy jó, ahogy van, nem kell aggodalmaskodni a jövőn, hanem a jelent kell örömtelin megélni. A biciklizés közben amúgy többször úgy éreztem, hogy terhes vagyok, valahogy jobban érzem a petefészkeimet és a méhemet. Tegnap hangtálazásnál erősebben rezonált az a terület, mint korábban. Szerintem a tekerés jót tett neki, mert az alsó hasizmok dolgoztak, a terület vérellátottsága nőtt, másrészt pedig a vitaminok és táplálékkiegészítők, amiket lassan két hónapja szedek, biztosan egyensúlyba hozták a női szerveim működését, és ez jó! Szóval, babára fel, itt baba lesz!!! :-)

Terápia 31.

Úgy érzem, hogy a tegnapi terápián igazi áttörést értünk el. A találkozó elején szokás szerint beszélgettünk mindenféléről, elmondtam, mennyire nyomasztó volt a múlt hétfői ügyintézés a gyámhivatalnál, mennyire elbizonytalanodtam, aminek a hatására úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem jelentkezünk a Bölcső Alapítványhoz. Azt is elmeséltem, hogy reggel a buszon állva valahogy előjött bennem egy olyan érzés, hogy én magam vagyok annak az akadálya annak, hogy teherbe essek. Mintha valami a lelkem mélyén tiltakozna ez ellen. Katalin kérdezte, mi lehet ez az ok, próbáljuk megfejteni. Ahogy gondolkodtam, szépen előjött, hogy félek átadni magamat az újnak, az ismeretlennek. Sőt, azt is éreztem valahogy, hogy a kisbaba "betolakodna" a legbelsőbb intim szférámba, ahová nem akarok senkit beengedni. Megfogalmaztam, hogy úgy érzem, mintha elkülönülnék a világtól, mintha egy burokban élnék. Ezt a burkot én magam teremtettem önmagam számára, önmagam védelmére. Ezen a ponton elkezdtük a vizualizációs gyakorlatot.

El kellett képzelnem, milyen ez a burok körülöttem. Olyannak láttam, mint egy magas plexi hengert, ami merev falú, az égig ér, viszonylag szűk, de nem rossz nekem benne, ugyanis kilátok belőle, biztonságban érzem magam benne. Aztán el kellett képzelnem, hogy én vagyok a burok, aki kívülről néz engem, ahogy ott állok. Kívülről nézve bizonytalannak, a lelke mélyén szomorúnak láttam a lányt, önmagamat, aki a képben 20 éves volt, lófarkat viselt, rózsaszín kardigánt, szürke szoknyát és fehér blúzt. És ekkor bevillant, hogy ez a lány azért szomorú, mert rossz születésélménye volt. Mindig tudtam, hiszen Édesanyám sokszor elmesélte, hogy nehezen jöttem a világra. Sokáig tartott a vajúdás, aztán mire kibújtam, duplán a nyakamon volt a köldökzsinór, nem lélegeztem, ezért újjá kellett éleszteni. Utána pedig a májammal volt gond, sárga lettem és komplett vérátömlesztést kaptam. Valószínűleg Rh összeférhetetlenség állt fenn. (Talán ez az immunológiai problémám gyökere.) Szóval mindezt eddig is tudtam az eszemmel, most viszont a képben teljesen átéltem érzelmileg az egész folyamatot. Éreztem, ahogy a frissen világra jött kisbaba vagyok, akit megviselt a születés, és csak arra vágyik, hogy az anyukája közelségét, ölelését, féltő gondoskodását érezze. De nem mehet a mamájához, mert az orvosok és a nővérek adják kézről kézre, nagy a riadalom, a kiabálás, a kapkodás. Szegény kis csecsemő fél, elveszettnek és magányosnak érzi magát...

Azt hiszem, ebből az ősi élményből ered az, hogy nehezen viselem a változásokat, félek az új helyzetektől, a bizonytalanságtól. Most viszont a képezéssel rendbe tettük ezt a dolgot. Elképzeltem, ahogy felnőttként, a mostani Énemmel ott vagyok a szülőszobán, és segítek annak a kis elveszett csecsemőnek. A kezembe veszem, és puhán az anyukája mellkasára helyezem őt. Hosszú percekig átéreztem, milyen lehet annak a most született kisbabának az édesanyja mellkasán feküdni. Végre megpihenhet, megnyugodhat. Érzi a megszokott illatot, hallja a megszokott hangot, érzi a finom érintéseket és az édesanyja bőrének melegségét. Kicsit elszenderedik, légzése lelassul, megpihen. Miközben ezt átéltem, forgott velem a világ, pont ugyanolyan érzés volt, mint amit gyerekkoromban olyan sokszor és szívesen idéztem elő, amikor csak forogtam és forogtam a szobában mindaddig, amíg teljesen elszédültem és forgott velem az egész világ. Nagyon kellemes érzés volt. Amiatt is, hogy láttam Édesanyám arcát is, aki ugyan elgyötört volt a szülésről, de ugyanakkor végtelenül boldog is volt, és őt is megnyugtatta, hogy ilyen közel érezheti magához a babáját.

Nagyon rossz lehetett neki is átélni, hogy ez az élmény a valóságban kimaradt számára. Ő is ott feküdt magányosan és ijedten a szülőágyon, csak azt hallotta, hogy valami baj van a kisbabájával, de azt nem tudta, mennyire nagy a baj, mi történhet. Biztosan lejátszódott benne, hogy talán el is veszíthet vagy valami olyan komoly bajom is lehet, amit nem lehet majd korrigálni. Korábban sok haragot éreztem Édesanyám iránt, de a terápia abban is segített, hogy lelkileg közel kerüljek hozzá. Már megértem, átérzem, hogy milyen nehéz helyzetben volt és mennyi fájdalmas élményben volt része. De az a csodálatos ebben a terápiában, hogy megtapasztalja az ember: a múlt által keletkeztett barázdákat, rossz beidegződéseket át lehet írni. A régi rossz élményeket fel lehet dolgozni, és helyükre új, pozitív érzéseket lehet betáplálni. Most én ezt megtettem, újraírtam a születésem történetét.

A képezés végén újra el kellett képzelnem a burkot magam körül. Akkorra a burok kitágolt, olyan lett, mint egy nagy buborék, ami tágas és rugalmas falú. A burkon belül ott állt már mellettem a Férjem, és tőlünk kissé távolabb a szüleim és a testvérem is. És ahogy jobban megnéztem a képet, megjelent benne egy kisbaba is. A karomban fogtam, egy fehér pólyában szuszogott az én gyönyörű, rózsás arcú, boldog kisbabám. Jól érezte magát, biztonságban, hiszen érezte a szeretetet maga körül. Érezte, ahogy a karomban tartom őt, és azt is érezte, hogy az apukája is mellette van, a Férjem ugyanis mellettem állt, átkarolta a vállamat, és velem együtt nézte a kisbabánkat.

Este lefekvés előtt elmeséltem mindezt a páromnak, akin láttam, hogy meghatódott. Nagyon örült, hogy eddig eljutottam, és annak is, hogy mindezt elmeséltem neki. Ma reggel írta, hogy azóta is látja a lelki szemei előtt a képet, a jelenetet, ami hamarosan valósággá válik. Ebben most már biztos vagyok. A szívemben már helyet kapott a kisbabám, oda már beköltözött. Hamarosan befészkeli magát a pocimba is. Nagyon jó lesz, már nagyon várom...

Visszatalálás Önmagamhoz

Az imént megnéztem a Holt költők társaságát, kamaszkorom kedvenc filmjét. Miről szól? Kiállásról - kiállni amellett, amiben hiszünk, kiállni önmagunkért, - a saját véleményünk és érzéseink felvállalásáról. Nagyon megérintett annak idején ez a film, nem esett nehezemre azonosulni azokkal a fiatalokkal, akik a szüleik irányítása alatt működnek, játsszák a szorgalmas, jól teljesítő, a tanárok és a szülők elvárásainak megfelelő tanuló szerepét. Én is pontosan ilyen voltam. Nagyon sokáig. Sokáig jártam azon az ösvényen, amit az Édesanyám álmodott meg számomra. Már nem hibáztatom őt, tudom, hogy a legjobbat akarta - tőle akkor ennyi tellett. Megadta nekem a legtöbbet, amit az akkori tudása és lehetősége biztosított számára. Nem hibáztathatom ezért. Én nem voltam elég határozott, és noha megjelent halványan bennem, hogy a jogi kar helyett bölcsészkarra jelentkezem, az akkori legjobb barátnőmmel meg is beszéltük, hogy ezt bejelentjük otthon, aztán másnap persze visszatáncoltunk. Én elmondtam ugyan a szüleimnek, hogy tanár szeretnék lenni, de ők leszólták ezt a pályát, én pedig csendben beletörődtem, hogy akkor jogász leszek. Ezt azóta már sokszor megbántam, de mostanra ezen is túl léptem. Ennek így kellett történnie.

Egy időben jártam egy önismereti terápiára, ahol a belső gyermek meggyógyítása eszközével dolgoztunk. Emlékszem, volt egy olyan foglalkozás, ahol el kellett képzelnem a gyermekkori, a kamaszkori és az akkori jelenkori énemet. A kamaszkori énem nem állt be a sorba, ő kritikusan, szemben állva nézte a többit. A többi birkát. Mert hogy a kamaszkori önmagam volt az igazi énem, a többi a konvencióknak megfelelni kívánó, de közben magában szorongó lélek volt. Akkor megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne újra azonosnak érezni magam a kamaszkori önmagammal. Most, ahogy a filmet néztem, visszaemlékeztem gimnazista éveimre. Szépek voltak. Jó iskolába jártam, ahol lelkiismeretes tanáraink voltak. Főleg a magyartanáromat szerettem, a némettanár pedig afféle példakép volt számomra. Ő volt az első, aki előtt megnyíltam. Egyszer az volt a feladat, hogy önmagamról kellett beszélnem, emlékszem, közben elsírtam magam. Egyszerűen nem tudtam jókat mondani magamról. Akkor megmutatkozott, mennyire nincs helyén az önértékelésem. A némettanár nagyon megértő volt, vigasztalt, az eset után még jobban megszerettem. Szóval, kamaszként kezdett el derengeni, hogy ki is vagyok én valójában, el is indultam a jó úton, de valahogy még nem voltam elég erős és bátor, hogy felvállaljam önmagam. Utána egyetemistaként csak eltávolodtam mindettől, mivel mindvégig azzal foglalkoztam, amit nem szerettem. Nem láttam értelmét a magolásnak, nem érdekelt az egész. De mégis megcsináltam. És utána beszálltam a taposómalomba, elkezdtem dolgozni, tűrtem tovább, és vártam, hogy jobb napok jöjjenek. Egyre boldogtalanabb voltam, ezt belül éreztem is, de nem tudtam, hogyan tudnék ezen változtatni.

Aztán elérkezett a fordulat, rátaláltam a jógára. Elmentem a Bátor Táborba. Elkezdtem az önismereti terápiát. És szépen lassan visszataláltam Önmagamhoz, a valódi énemhez. Már tudom, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. A jelent kell megélnem, átélnem, minden napban megtalálni a pozitívumot. A jövőt tiszta szívvel kell várni, aggodalom és félelem nélkül. Ami feladatot kapok, azt elvégzem, Istennek felajánlva. A munkahelyem csak a létfenntartásomat szolgálja, nem több ennél. Nem szeretnék már karriert befutni. Viszont a jógával szeretnék egyre komolyabban foglalkozni. Ha véget ér a tanfolyam, szeretnék elkezdeni tanítani, mellette pedigkell foglalkozni a filozófiai résszel, és a szertartásokon is rendszeresen részt kell vennem. Nemrég találkoztam egy oktatóval, aki nagyon szimpatikus, nagyon tudok vele azonosulni. Szeretném az ő stúdióját rendszeresen látogatni, esetleg tarthatnék is ott órákat.

Rátaláltam végre az utamra, a belső tanítómesteremre. Emlékszem, egyszer azt mondtam egy jó barátomnak, hogy akkor szeretnék gyereket, miután megismertem önmagamat. Tudom, hogy ez egy örökké tartó folyamat, mégis, azt hiszem, most már eljutottam egy olyan szintre, hogy bevállalhatom a babámat, készen állok arra, hogy átadjam magam ennek a csodálatos erőnek, engedjem, hogy felszínre kerüljön és működni kezdjen bennem az anyai energia. Kisbabám, készen állok arra, hogy megszülessen bennem az ANYA.

Ma reggeli levelem a Férjemnek - és a válasz

Szia Kicsim!

Köszönöm a reggeli üzenetet, nagyon jól esett. Ne haragudj a tegnap esti hisztiért, ma reggelre megjött, ezért voltam tegnap az átlagosnál feszültebb. És persze az örökbefogadási eljárás is felzaklatott, ahogy beszéltünk is róla.

Jól látod, hogy mostanában testileg-lelkileg-mentálisan is erősebb vagyok, de néha elgyengülök. Nem lehet mindig erősnek lenni. Ma reggel a metrón majdnem elkezdtem pityeregni, most sincs valami jó kedvem. Tényleg az a legnehezebb számomra, hogy azt érzem, évek óta erős önkontroll alatt élek, próbálok mindenre odafigyelni, sokat dolgoztam magamon a terápián, diétázom, jógázom, meditálok, stb. (na, ezen a ponton kimentem, bőgtem a WC-ben 10 percet, jól esett...). Szóval, tudatosan és fegyelmezetten élek, ennek ellenére úgy érzem, hogy hiába erőlködöm, valahogy semmi nem akar összejönni.

Tavaly év végén azt hittem, végre lesz egy jó munkahelyem, olyan, amire évek óta vágytam - erre itt ülök egy "tömegszálláson" (az állandó létszám 4fő, de általában van itt még legalább egy ember, de van, hogy 8an vagyunk összesen) és nem csinálok semmi értelmeset. Megint ott járok, ahol 5-6 éve: számolatlanul telnek a napok, nincs semmi értelmes feladatom. Ezért érdemes volt az egyetemen szívni 5 évet, utána pedig a szakvizsgáért még egyet!!!

A másik pedig a babatéma. 4 éve várunk. 4 éve. Kimondani is rettenetes! Emlékszem, hogy 4 éve a kormányváltáskor nem aggódtam semmin, boldogan készültem az esküvőnkre, és arra gondoltam: tök mindegy, milyen beosztást kapok, hiszen úgyis nemsokára babázni fogok! Hát, nem így lett... A Fülöp dokis konzultáció újra reményt adott, akkor utána nagyon úgy éreztem, hogy igen, össze fog ez jönni nekünk, de sajnos egyre többször elbizonytalanodom. Már nem bízom a testemben. Úgy érzem, cserben hagyott. Folyamatosan bűntudatom és lelkiismeret-furdalásom van - elhiszed, hogy szörnyű így élni minden nap??!

Szóval, sokszor (így ma is) úgy érzem, semmire nem vagyok jó. Csak küszködök az életemben, de nincs eredménye. Ha Te nem lennél, már lehet, feladtam volna. Drogoznék vagy ilyesmi. Sokszor azt érzem, meg sem érdemlem a szerelmedet. Nem vagyok méltó rá. Én ugyanis nem tudom szeretni magam. Legalábbis nem minden nap.

Na jól van, zárom szomorkás soraimat. Szeretlek, Édes!

(aláírás)


Drága ...!

Nem kell szabadkoznod azért, mert nem viseled mindig egyformán jól a megpróbáltatásokat, amikből sajnos tényleg kijutott neked - ill. nekünk, mert közös a sorsunk, bár én legfeljebb segíteni tudok neked a problémáid megoldásában, de erre minden erőmmel törekszem.

 

Többször végiggondoltam már, hogy miken mentél keresztül az elmúlt években és mindig arra jutottam, hogy nagyon erős vagy és nagyon komoly áldozatokat hoztál meg. Nem tudom, hogy a befektetett energiák miért nem teremték meg a gyümölcseiket eddig, de abban biztos vagyok, hogy a pozitív eredményeknek hamarosan be kell következniük. Lehet, hogy egyszerre, robbanásszerűen jönnek majd.

 

Fülöp doktor nekem is új reményt adott és hiszek benne, hogy tud segíteni nekünk. Azt mondta, hogy "Itt baba lesz!" és tényleg úgy érzem, hogy nem csak üres biztatásnak szánta. Biztos, hogy 4 év után nagyon nehéz visszanyerned a hitedet magadban, de ez a négy év nem múlt el eredménytelenül: ledobtál rengeteg pszichés terhet, amit előtte magaddal vonszoltál, feloldottál egy csomó lelki görcsöt és úgy érzem, hogy mostanára tényleg készen állsz arra testileg és lelkileg is, hogy anya légy. Tudat alatt ezt te magad is érzed és emiatt vagy türelmetlenebb magaddal szemben.

A benned lezajlott pozitív változás egyébként látható és érezhető rajtad: fizikailag és mentálisan is olyan erőt sugárzol, ami a korábbihoz képest rugalmasabb, nem olyan kemény, de éppen ettől még sokkal erősebb és áthatóbb. Nehéz megfogalmazni, de mindig ezt látom rajtad.

 

Napról-napra egyformán nagyon erősen hinni abban, amit az ember el szeretne érni, arra normális ember nem képes szerintem, csak a megszállottak, de nekik meg az egész életük csak a megszállotságuk tárgyáról szól. Mi nem ilyenek vagyunk, ezért nincs abban semmi rossz, ha időnként engedsz a rád nehezedő nyomásnak és megengeded magadnak bűntudat nélkül, hogy gyenge légy egy kicsit. Én melletted vagyok ilyenkor is.

Szeretlek ...! Nem tudom megfogalmazni, hogy mit szeretek benned a legjobban, vagy hogy miért szeretlek és örülök is neki, hogy ez így van és még mindig megdobogtatod a szívem, ha csak rád gondolok vagy meglátlak. Nem tudom elképzelni az életem nélküled.

Az elmúlt időszakban az elfoglaltságaink (főleg az én elfoglaltságaim) miatt kevesebb időt tudtunk együtt tölteni, bár az elmúlt két hónapban már tudatosan tettük tartalmassá a közös perceket. A jövőben mindkettőnknek több ideje lesz a hétköznapokban is és még jobban oda fogunk figyelni egymásra, mert szerintem ez az útja annak, hogy a közös álmunk valóra váljon.

Szeretnélek most átölelni hátulról az ágyon ülve és simogatni a pocakodat...

 

Szerencsére a rossz napok sem hosszabbak, mint a jó napok és el is múlnak, ezért ne legyen rossz érzésed amiatt, hogy rossz napod van - a rossz napokat is el kell fogadni.

Szeretlek ...!

 

(aláírás)

Terápia 30.

Két hét kihagyás után mentem Katalinhoz, legközelebb is két hét múlva megyek, azután pedig következik egy 3-4 hetes szünet, de nem baj, úgy érzem, jó így, már nincs szükségem heti szinten terápiára. A feldolgozós, régit lerombolós időszaknak talán már vége, most megkezdtük az építkezést. A találkozó elején elmeséltem neki szóban is a Fülöp dokis élményeimet, ő a konzultáció utáni e-mailemből azt emelte ki, hogy végre találtam egy orvost, akiben megbízok, és aki nem a sablon (lombikos) megoldásokat erőlteti. Utána beszélgettünk még munkahelyről, a kedden megkezdett diétáról (eddig nagyon jól bírom, nem vagyok éhes és egész finomak az ételek). Majd rátértünk az új tematikára.

Először végig kellett néznem a testemen a belső látásommal. Napsárga agyat láttam, sötétlila szívet, szép smaragdzöld beleket, nagy nyirkos májat és seszínű, kicsi és jelentéktelen belső nemi szerveket. Ezután meg kellett keresnek a belső gyógyító erőmet: ezt a hasamnál, a napfonatban éreztem, ez is napsárga volt, kellemesen meleg, de nem forró, és kb. akkora, mint egy sárgadinnye. Miután elképzeltem, elkezdtem gondolatban mozgatni, oda vinni, ahol szükségem van a gyógyító energiára. Először a szívemhez vittem, ami az energiától nagyobb lett és rózsaszínű. Utána a gyomromat, beleimet melengettem képzeletben, amitől azok szépen kivilágosodtak, fűzöldek lettek. Kicsit átmelegítettem a májamat is, majd a petefészkeimet és a méhemet képzeltem el, közel vittem hozzájuk a napsárga energiagömböt, és elkezdtem felmelegíteni, energetizálni őket. Nagyon kellemes gyakorlat volt, és utána még hangmasszázsra is maradt idő.

Azt már a kezelés végén is elmondtam Katalinnak, hogy milyen érdekes: az agyamat is ugyanolyan színűnek képzeltem el, mint a gyógyító energiát. Ez azt jelenti számomra, hogy az agyammal foglalkoztam eddig, ő irányított mindent a testemben, a többi részt, főleg az érzelmi központot és a női energiákat háttérbe szorítottam. Utólag még az is eszembe jutott, hogy milyen érdekes, az energetizálás sorrendje sem volt véletlen. Először a szívemmel foglalkoztam, az érzelmeim felszabadításával. Katalinnal szeptember óta ezen dolgozunk, ennek hatására mostanra jó a kapcsolatom a családommal, és a párommal is őszintébb lett a kapcsolat. Utána jön az emésztés rendezése, amit most végzek. Miután lelki okok már nem nehezítik a dolgot, magyarul, már csak nyomokban vannak feldolgozatlan régi dolgok, amiket nem tudok megemészteni, már van esély arra, hogy fizikailag, ténylegesen rendbe hozzam az emésztőrendszeremet. A múlt heti konzultáción a belgyógyász doktornő tényleg használható tanácsokat adott, a krumplidiéta kímélő de nem éheztető, nem okoz gondot betartani. A máj megerősítése, a méreganyagok feldolgozása is sikerülni fog a tudatos, kímélő étkezés segítségével. És akkor "már csak" az utolsó lépcső lesz hátra: minden figyelmemet a női oldalamra kell fordítanom, azt kell erősítenem. A meditációk során el fogom képzelni újra és újra, amint a napfonatomból kiinduló energia melegíti, feltölti energiával a méhemet és a petefészkeimet. Nem szabad elnyomni ezt az oldalamat, teret kell engedni annak, hogy kiteljesedhessek e téren, és ezáltal beköltözhessen a pocakomba az a kisfiú vagy kislány, akit olyan régóta várunk.

Táplálkozás

Végre találtam egy olyan belgyógyászt, aki a természetes és holisztikus gyógymódban hisz, látja az összefüggéseket, és tud segíteni nekem! Ráadásul a Fülöp-féle terápiás tervvel jól összeegyeztethető módszert javasolt. Ma reggel amúgy elkezdtem szedni a vitaminkoktélt, amit Fülöp javasolt - a kéthavi adag 70e Ft-ba került. Ehhez még hozzájön, amit a belgyógyász doktornő felírt (aminosav, progeszteron krém, barátcserje kapszula, Q10 stb.) - egy komplett gyógyszertárat berendezek majd otthon... De ami a lényeg, elárulta, hogy milyen étrend szolgálja az egészségemet:

- nagyrészt húsmentes táplálkozás: hetente 1-2 alkalommal lehet biocsirkét enni + halat
- gluténmentes étkezés, tehát a paleo kenyerek mehetnek továbbra is;
- a tejet kerülni kell, natúr joghurt és kefír, illetve túró mehet;
- zöldségek és gyümölcsök bőven, kivéve: bab és borsó, szójatermékek + kevés banán, aszalt gyümik;
- rizs és krumpli (nem olajban sült!) mehet.

Az első 3-4 hétben krumplidiétát kell tartanom, heti egyszer pedig salaktalanító napot. Mindjárt összeállítom a minta étrendemet, jövő keddtől elkezdem a lúgosító-méregtelenítő diétát. Azért akkor, mert szombaton buliba megyünk, vasárnap bográcsozni készülünk - kell még néhány szabadnap, mielőtt belekezdek! :-)

Jó érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban, úgy gondolom, hogy a diétával, a vitaminokkal, a jógával és a meditációval, na meg a terápiával nyáron fel tudom készíteni a testemet-lelkemet arra, hogy ősszel képes legyek megfoganni és teherbe esni. A doktornő a konzultáció végén nagyot sóhajtott és kitartást kívánt, én megkérdeztem: - Ilyen nehéz a diéta? Ő erre: - Nem, az nem nehéz. Én az infertilitásra gondoltam. Nem egyszerű ezzel szembenézni...

Az a "vicces", hogy én már nem tekintek erre mint nehézségre. Elfogadtam, hogy ez van, ezt most végig kell csinálni. Ha év végéig nem sikerül természetes úton, akkor jövő év elején tolunk egy, max. kettő lombikot. Ha ezzel se jön össze, akkor azt hiszem, nyugodt szívvel le tudok majd mondani a vérszerinti gyerekről, nem lesz hiányérzetem, akkor tényleg nem mondhatja senki, hogy nem próbáltunk meg mindent. A bizonytalanság a legnehezebb tényező. Az, hogy nem tudhatom, lesz-e valaha eredménye ennek a hatalmas testi-lelki-szellemi-idegi-anyagi áldozatnak. Hogy megtérül-e valaha a befektetett energia, vagy 5 küzdelmes év végén ugyanott állunk majd, mint amikor elkezdtük, vagyis ketten, gyerek nélkül??? Kínzó kérdések ezek, a legfájdalmasabb ezekkel szembenézni...

Terápia 29. és Fülöp doki

Szerdán Katalinnál beszéltem az örökbefogadói tanfolyamról és a párommal folytatott beszélgetésekről, a felismert összefüggésekről. Az mondta, hogy ez nagyon magas szintű önismeretet jelez, hogy magamtól rájöttem arra, hogy a 11 éves kori "becsípődésem" azért jött most elő, mert még nem dolgoztam fel teljesen, és az elmúlt időszak ismét azon a ponton támadott. Jövő héten nem megyek hozzá, mert unokázni fog, de megvettem az általa javasolt babaváró könyvet, azt kell olvasgatnom, a feladatokat megoldanom, aztán majd két hét múlva megbeszéljük a hogyan továbbot. Úgy érzem egyébként, hogy a múltbeli traumák feldolgozása, az akadályok elhárítása nagyrészt már megtörtént, most a jövőre kell már koncentrálni, el kell kezdeni építkezni. Az örökbefogadás amúgy jó úton halad, máris felhívtak a gyámhivatalból, hétfőhöz két hétre megyünk be kitölteni az adatlapot és leadni a nyilatkozatokat. Az egyik úton tehát már egyértelműen és határozottan haladunk, a tanfolyam alapján jó eséllyel 2-3 éven belül kaphatunk egy kisbabát a Bölcső Alapítvány segítségével. Mindenképpen megnyugtató az érzés, hogy ha ezen az úton végigmegyünk, mindenképpen lesz kisbabánk. Az a verzió tehát már nem játszik, hogy gyerek nélkül maradunk.

A tegnapi konzultáció Fülöp dokinál azonban meggyőzött arról, hogy nem az örökbefogadás most a mi elsődleges utunk. Azon is menni kell tovább, azonban jelenleg csak B tervként. Ma hajnal óta ugyanis van egy nagyon jó A tervünk is!!!

(Brutális volt amúgy a rendelés, fél7-re volt időpontunk, én rutinosan többször telefonáltam, hogy hogy áll a sor, fél10-re mentünk oda, de végül negyed1-kor mentünk be, hajnali egykor jöttünk ki, és fél2-re értünk haza. 2 után feküdtünk le, alig négy órát aludtunk, ahhoz képest egész jól vagyok. Csodálkozom is magamon, az elmúlt egy hét nagyon zúzós volt, alig aludtam, valahogy mégsem vagyok összezuhanva. Persze aztán lehet, hogy csak tartalékol a szervezetem, és egyszer csak szélsőséges módon jön ki rajtam a fáradtság. Na mindegy, nem erről akartam írni.)

Fülöp végignézte azoknak a vizsgálatoknak a leleteit, amiket a március közepi konzultáció során előírt számunkra. A fizikai vizsgálatok során kiderült, hogy a méhem és a petevezetékeim rendben vannak, a méhsövény műtétnek nincs maradványa, a vezetők átjárhatók. A PCT teszt negatív lett, tehát nem nyírom ki a párom kiskatonáit. Ez nagyon jó. A hormonjaimmal még van egy kis gond, ezekre szednem kell az endokrinológus által előírt gyógyszereket. A következő két hétben kell amúgy csináltatnom egy pajzsmirigy ultrahangot és vérvételre is mennem kell, hogy a június 18-i kontrollon ellenőrizni tudja az endokrin doki az aktuális helyzetet. A TSH és a prolaktin amúgy most gyógyszerrel szépen be van állítva, inzulinrezisztenciám nincs, de persze az étkezésre oda kell figyelnem. (Jövő héten megyek amúgy egy belgyógyászhoz, aki elvileg ért az ételintoleranciához. Szeretném vele átbeszélni, hogy pontosan hogyan étkezzem, mert kissé már tanácstalan vagyok. Remélem, tud segíteni.) A progeszteron szintemet a ciklusom második felében alacsonynak ítélte meg, azt mondta, hogy sárgatest elégedetlenségem van. Erre külön nem írt fel semmit, de elég nagy mennyiségű Duphaston + némi Utrogestan is van még otthon, szóval szükség esetén lesz mihez nyúlnom. Ureaplasmám szerencsére már nincs és a cytológia is megfelelő volt. Az AMH szintemre azt mondta, hogy kitűnő, ami azt jelenti, hogy fiatal a petefészkem, tele van még petesejtekkel! :-)

A fentieket tulajdonképpen eddig is vizsgálták már, így a "különlegesebb" vizsgálatok eredményeire voltam kíváncsi. Két dolog nem stimmel. Az egyik: van egy génmutációm, konkrétan MTHFR C677T homozigóta vagyok. Hogy ez mit jelent? "Az MTHFR (metiléntetrahidrofolát reduktáz) gén mutációja örökletes módon fokozza a vér homocisztein szintjét. A vér emelkedett homociszteinszintje az artériás és vénás trombózis, valamint terheseknél a magzati elhalás ismert kockázati tényezője, továbbá fokozza a magzati velőcsőzáródási rendellenesség kockázatát. Az emelkedett homocisztein szint kialakulásának nagyobb a valószínűsége, ha csökkent a szervezet folsav ellátottsága, így fokozott folsav bevitellel csökkenthető a vér homocisztein szintje." A lényeg: trombózishajlam és vetélés nagyobb kockázata. Gondolom, emiatt írta elé az Inofolic szedését, ami nagy mennyiségben tartalmaz folsavat. Emellett szükséges az LMWH és az Aspirin Ptotect. A rendelés végén igazából csak az utóbbit diktálta le, ahogy most utánanéztem, mindhettőnek ugyanaz a hatóanyaga, csak az LMWH erősebb szer, injekció formájában szokták kismamáknak adni a vetélés megelőzésére. Gondolom, ezt majd akkor kell használni, amikor terhes leszek.

A másik az autoimmun betegség, aminek velejárója, hogy az NK sejtarány is kissé emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a szervezetben jelen lévő ölősejtek, az immunrendszerem kis katonái túlműködnek, ami miatt az embrió kezdeményt idegen anyagnak érzékelik, és nem engedik megtapadni a méhben. Vagy ha esetleg meg is tapad, kilökődik, még mielőtt elindulhatna a fejlődése. Erre lipidkezelést kell alkalmazni, konrkétan Smoflipidet. Ez nem olyan egyszerű történet, a rendelésen kitöltött adatlap alapján egy bizottság dönt arról, hogy részt vehetek-e a programban, ugyanis még folyamatban van az eljárás bejegyzése.

De a lényeg: nem javasolta a lombikot, azt mondta, hogy stimulációval és terminált együttléttel, természetes úton fogok teherbe esni!! Többször is elmondta: itt baba lesz! :-)

A teendők összefoglalva:
- szedni kell tovább az L-thyroxint és a Bromocriptint az endokrinológus által előírtak szerint, június közepén kontroll;
- keresnem kell egy hepatológust, hogy mondjon szakvéleményt az emelkedett bilirubin szintről;
- 1 hónappal a tervezett nemzés előtt el kell kezdeni Aspirin Protectet szedni esténként;
- javasolt vitaminok: Cetebe 500mg, E vitamin 400mg, Magnerot 3x2 szem, Femibion800, Szelén+Cink, Omega3 zsírsav napi 1 Omecor kapszula formájában;
- a bevetéses hónapban Clostilbegyt tablettát kell szednem a ciklus 3-7. napja között, majd a 12. napon ultrahanggal kell ellenőrizni, nincs-e túlstimuláció. Ultrahanggal lehet megállapítani az ovuláció várható időpontját (ehhez Timmermann segítségét szeretném igénybe venni);
- a tervezett nemzés előtt egy héttel Smoflipid kezelést kell kapnom, ehhez telefonon kell jelentkeznem Fülöp doktor mobilján reggel fél9 körül, és mondani, hogy engedélyt kérek a kezeléshez;
- a tervezett nemzés előtt 2-3 nappal el kell kezdeni szedni a Pipolfent, ami egy nyugtató, és a terhességi tesztig, illetve pozitív eredmény esetén a 15. hétig kell szedni.

Mivel a párom spermaeredményei most nem túl fényesek, megígérte, hogy ismét elkezdi tudatosan a vitaminkúrát. Augusztus elejétől én is el szeretném kezdeni a turbózást. Mivel Fülöp augusztus első három hetében lesz szabadságon, mi pedig az utolsón, azt tervezem, hogy szeptember elején megkeresem a lipidkezelés miatt, és remélem, hogy a szeptemberi-októberi ciklusban már meg tudjuk próbálni a rákészüléses-betervezett együttlétes hónapot.

Nagyon jó érzéseim vannak most ezzel kapcsolatban, végre egy orvos, aki valóban egyedi esetként kezel mindenkit, és nem a sablon megoldásokat javasolja. Biztosan nem lesz egyszerű ezt kivitelezni, de egy próbát mindenképpen megér! Tegnap este (illetve ma hajnalban) mondtam a férjemnek, hogy milyen jó: két világos úton haladunk jelenleg. A vér szerinti baba természetes úton az elsődleges cél, de ha valami miatt ez mégsem jönne össze, akkor ott van B tervként az örökbefogadás, amivel szintén haladunk, és aminek a végén biztosan ott a baba!!! A nyaramat arra szeretném szentelni, hogy sokat pihenjek, töltődjek és felkészüljek az őszi eseményekre. Először a lelkemben kell helyet teremtenek a csöppségnek, aki utána a pocakomba is be fog költözni.... Jaj, olyan boldog vagyok!!!

Szeresd önmagad!

A múlt heti terápia különösen intenzív folyamatot indított el bennem, egy héten belül kétszer is beszéltem a páromnak az érzéseimről. Persze pityeregtem is közben, dea lényeg, hogy meg tudtam fogalmazni, ki tudtam mondani az érzéseimet, és úgy láttam, ez neki is jól esett. Nehéz helyzetben van ő is, csak azt látja, hogy őrlődöm, de sokszor nem tudja, hogy pontosan mi a bajom.

Csütörtök este a teraszon beszélgettünk, a korlátnál állva, összeölelkezve, suttogva, Jó volt. Akkor azt fogalmaztam meg, hogy tartok a hétvégi örökbefogadói tanfolyamtól, mert nem akarok meggnyílni idegenek előtt, és nem vagyok kíváncsi az ő szomorú történeteikre. Igazából arra számítottam, hogy afféle csoportterápia lesz, ahol mindenki őszintén, hosszan ecseteli a bánatát, és egymás vállán sírunk. Ehhez képest tök laza volt a tanfolyam, két nő tartotta, akik a saját élményeikről meséltek. Sokat nevettünk, többször elmondtam én is véleményemet (sokszor az előadóval ellentétes gondolataimat is megosztottam, ami tök jó!). Vegyes volt a társaság, nagyon nem bandáztunk a többiekkel, de szimpatikusak, normálisak voltak. Jó volt ott lenni. Persze sok téma felmerült, sok információt kaptunk, jól el is fáradtunk, még fel kell dolgozni az élményeket.
Na, mindez zárójeles rész volt, a lényeg, hogy a tanfolyammal kapcsolatos kétségeim mellett azt is elmeséltem a férjemnek, hogy a terápián előjött a 11 éves szorongó, magányos önmagam képe, ismét találkoztam ezzel az érzéssel, ami még mindig bennem van, és úgy vélem, ez okozza azt, hogy a mai napig problémám van a külsőmmel, és valószínűleg abban is közrejátszik, hogy nem tudok teherbe esni, mert akkor ismét nagydarabnak érezném magam. A párom nagyon megértő volt, sokszor elmondta, mennyire szép vagyok, és őszintén, kissé könnyes szemmel azt is megjegyezte, hogy ő imádni fog, amikor terhes leszek, számára a legszebb leszek, rengeteget fog kényesztetni, beszélni fog a pocakomhoz, gitározni fog a babánknak, és sokat fog simogatni. Ez a gondolat nagyon jó érzéssel töltött el, Istenem, milyen jó is lenne mindezt átélni...

A második beszélgetésünk tegnap délután volt, átöltözés közben lefeküdtünk az ágyra, és a tanfolyamról kezdtünk beszélgetni. A párom felvetette, hogy milyen jó volt látni az előadókat, hogy nem a szüléstől lesz valaki anya. Persze, ezzel egyetértettem, de azt is hozzátettem, hogy bennem nagyon komoly lelkiismeret-furdalás és szégyenérzet van amiatt, hogy nem tudok teherbe esni és szülni. Az egész meddőségi kezelés nagyon padlóra tett, előtte se volt túl komoly az önértékelésem, az önbizalmam és az önszeretetem, mindig is ez volt a gyenge pontom, és azért borultam ki ennyire a folyamattól, mert pont a leggyengébb pontomat támadta. Valószínűleg azért jött elő a 11 éves kori énkép, az akkori érzések, mert most is ugyanezt élem át. Szorongást és magányt. A külsőmmel mostanra megbarátkoztam, ami nagyrészt a páromnak köszönhető. De azt még nem bocsátottam meg, hogy nem vagyok lelkileg elég érett az anyaságra. Illetve, mostanában lassan már az leszek szerintem, de amikor belevágtunk a folyamatba, csak sodródtam az árral, és minden kudarcélmény csak egyre jobban elbizonytalanított.

Most már tényleg azt érzem, hogy a probléma gyökerénél vagyunk. Már látom, hogy milyen csapdába kerültem, milyen gödörben vergődtem. Azonosítottam a problémát, és tudom, hogy mit kell megoldanom. Azt még nem tudom, hogyan, de talán hamarosan a válasz is megérkezik. Meg kell tanulnom szeretni önmagamat.

Terápia 28.

Múlt héten nem voltam Katalinnál, tegnap pedig úgy mentem, hogy lassan minden a helyére kerül, elég lesz kéthetente járni aztán meg szépen leépíteni a terápiát. Hát, nem ez lett. Megint sírás volt, és most megint a rossz érzés és az önmarcangolás maradt. Komolyan nem tudom, meddig bírom még ezt. Nagyon kimerítő ez az egész folyamat, nagyon szeretnék már a végére érni. Lehet, hogy éppen ez a baj, hogy már sürgetném az időt, nincs igazából türelmem az egészhez. De az is lehet, hogy tényleg egy kis szünetre, egy kis pihenésre lenne szükségem. Jövő héten mindenképpen megyek, mert szégyenszemre nem volt nálam elég pénz tegnap, de utána kérek egy kis kimenőt.

Tegnap konkrétan a munkahelyi dolgokról kezdtünk beszélgetni, elmondtam, hogy elég nehezen viselem már ezt a feszült helyzetet, a bizonytalanságot. Fél éve ugyanezt átéltem, amikor a mostani munkahelyemre jöttem, már túl gyakori a változás, megvisel. Ugyanakkor most először érzem azt, hogy lehet perspektívája annak, amivel foglalkozom, van olyan karrierálmom, ami megvalósulhat. Aztán beszéltem a holnap induló tanfolyamról is, ami az örökbefogadásról fog szólni. Kicsit tartok tőle, nem igazán szeretnék idegenek előtt az érzéseimről beszélni, félek megnyílni. Elmondtam Katalinnak, hogy kezdek megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy más gyerekét nevelem fel, de továbbra is nehéz elképzelni ezt a forgatókönyvet amiatt, hogy ez esetben a környezetemben élőknek folyton magyarázkodni kellene, hogyan került hozzám "hirtelen" egy gyerek. De magát a terhességet és a szülést szívesen kihagynám. Ekkor Katalin rákérdezett, hogy van-e olyan emlékem, hogy valaki a terhességről negatívan beszélt nekem, ami félelmet keltett bennem. Mondtam, hogy ilyenre nem emlékszem, szerintem nem külső hatásra alakult ki ez az egész bennem. Legalábbis nem ilyen közvetlenül.

Tegnap amúgy feltűnően sok kismamát láttam, néhánynak egészen nagy pocakja volt. Mindig olyan nehézkesnek, esetlennek látom a terhes nőket, kényelmetlen azt elképzelni, hogy én is ilyen legyek. Ismét a régi görcs jött elő, az a bizonyos kép, ami először 2008-ban spontán jött elő egy jóga utáni relaxáción, aztán a belső gyermekes gyógyító folyamatnál is: a 11 éves kislány az iskola udvarán magányosan, szomorúan, aki várja az anyukáját, hogy jöjjön és megvigasztalja. Aki bánatában csokis fánkot eszik, amitől egyre kövérebb lesz és egyre rosszabbul érzi magát. Akkoriban híztam el, nem voltam túl kövér, de nagydarabnak éreztem magam. Kamaszkorban sikerült kissé lefogyni, de végig úgy éreztem, hogy ormótlan vagyok, egy bálna, aki túl nagy ahhoz, hogy szeressék. Nem tudtam magamat elfogadni, nem tudtam magamat szeretni. Mostanra sikerült elérni a normál testsúlyomat, egész csinos vagyok, de legbelül még mindig túl nagynak érzem magam. Szeretnék alacsonyabb, filigránabb lenni. Ezt többször elmondtam már a páromnak, aki mindig győzköd, hogy szép vagyok, neki nagyon tetszem. Sőt, a tükör előtt állva szokta nekem mutatni, hogy nézzem meg, milyen szép a derekam és a csípőm aránya, milyen teltek a melleim, milyen szép és arányos a testalkatom. Olyan édes, tényleg minden nap érzem az irányából a teljes elfogadást és a mély szeretetet. Ez nagyon sokat segít és gyógyító hatású, mégis, amíg a 11 éves énemet nem sikerül teljesen megvigasztalni és meggyőzni arról, hogy ő egy klassz, szerethető kislány, addig nem leszek rendben önmagammal. És addig folyton emészteni fogom magam, marcangolni, amitől folyton fájni fog a gyomrom. És addig nem fogja megengedni a tudatalattim, hogy teherbe essek, mert fél attól, hogy a nagy pocakkal ismét nagydarab és esetlen leszek, akit mindenki megbámul, és aki szégyelli magát azért, mert úgy néz ki ahogy...

Basszus, lehet, hogy ez minden probléma gyökere? Lehet, hogy ez a mélyen bevésődött gyerekkori emlék elég ahhoz, hogy a testem teljes működését befolyásoljam a tudatalattival, és én magamat megfosszam az élet legnagyobb örömétől??? Én anya szeretnék lenni. Szeretném a kisbabámat a pocakomban nevelni, a saját testemet átadni neki, és mindent megadni számára, amire csak szüksége van! Meg fogom gyógyítani a 11 éves belső gyermekemet, dolgozni fogok azon, hogy megváltozzon az énképe, hogy ne legyen magányos és szomorú. Hogy tudja, hogy én mindig mellette állok,  rám mindig számíthat. A mostani énem már elég erős ahhoz, hogy támasza legyen a kislánynak, hogy megadja neki mindazt, amit az anyukájától annak idején nem kapott meg. Először önmagam anyukája leszek, a saját belső gyermekemet fogom szeretettel felnevelni, és utána utat engedek a kisbabámnak, akire már nagyon vágyom, aki a gondolataimban már régóta jelen van...

Nyugalom

Visszaolvastam az elmúlt 4-5 bejegyzést, és arra jutottam, hogy sikerült megvalósítani a célomat: egyre inkább a jelenben élek, és egyre nagyobb nyugalommal fogadom az engem ért hatásokat, történéseket. A múlt hét a munkahelyen elég pörgős volt, úgy nézett ki, hogy kapunk egy fontos megbízatást a kolléganővel, egy olyan feladatot, ami nem igazán hálás, elég sok ellenséget lehet vele szerezni. Tartottunk egy megbeszélést, ahol négyen összeültünk, mindenki sík ideg volt, gyártották a rémelméleteket, hogy mi lesz és hogy lesz, én pedig csak ültem ott nyugodtan, és azt éreztem: majd lesz valahogy! És mit ad isten? Csütörtök estére kiderült, hogy mégsem kell mennünk. A jógatanfolyam órája után értesültem erről, és komolyan, semmi érzelmet nem váltott ki belőlem a dolog. Elfogadtam, és annyit mondtam: így is jó!

Szóval, egyre jobban bízok a Gondviselésben. Persze azért vannak olyan dolgok, hogy múlt héten is mentem hazafelé, egész jó kedvem volt, mégis egyszer csak felbukkant az ismerős érzés: FÉLEK!!! Ez a félelelem érzés már többször rám talált, teljesen váratlanul szokott felszínre törni. Amikor hazaértem, a férjem fényképét simogattam, rá gondoltam tiszta szívvel, szerelmesen, és azt ismételgettem, hogy mindennél jobban szeretnék neki gyereket szülni, de félek a terhességtől, félek a testi változásoktól, leginkább attól, hogy nem tudom, mi fog velem történni. Valahogy most elült bennem a gyerek utáni vágy, kicsit távolinak érzem ezt az egészet.

 Elmesélem majd mindezt Katalinnak, hátha tudunk ezen dolgozni valami képpel. Bár, be kell vallanom, hogy egyre kevesebb lelkesedéssel járok hozzá, a múlt heti alkalmat is lemondtam. Mondjuk beteg is voltam, korábban haza is mentem pihenni, de egyébként se lett volna hozzá kedvem. Úgy érzem, lassan kifelé megyek ebből a dologból. Szerdán el is mondom neki, hogy első lépésben szeretnék 2 hetente járni, aztán lehet, hogy nyáron szünetet is tarthatnánk, aztán majd meglátom ősszel, hogy szükségem van-e a folytatásra. Azt hiszem, lassan megtanulom értelmezni magamat, kezelni az érzéseimet. Lassan elég a folyamatos önelemzésből, csak hátradőlök, és élvezem a mindennapokat. Tegnap este pl. jógáztam otthon. Igaz, a relaxációt kihagytam, de már az is szép eredmény, hogy rávettem magam a gyakorlásra.

Érzem, hogy ez jót tesz nekem, gyakorolnom kell minél többet.

Terápia 27.

A terápián, illetve utána ismét helyükre kerültek a dolgok. A sok-sok kérdés, kétség, ami a hét elején bennem volt, úgy érzem, letisztádott. Tudom, mit akarok, hogyan szerenék élni. A jelenben. Teljes figyelemmel a jelenben. Nem akarok a múlton rágódni és a jövőtől félni. Inkább megfigyelem azt, mit nyújthat számomra a jelen, megtanulom élvezni a jó dolgokat. Pl. ma reggel a buszon ülve élveztem, ahogy rám süt a nap, és élveztem a zenét, amit hallgattam.

A tegnap esti jóga nagyon jó volt, az oktató, aki a tanfolyamot tartja, nagyon pozitív személyiség, és pontosan úgy oktat, ahogy én szeretnék: kellemes, puha, oldott atmoszférát teremt, mindent szépen részletesen elmagyaráz, de nem túl tudományosan, hanem olyan szinten, ahogy azt egy hétköznapi ember megérti. Én is ilyen oktató szeretnék lenni. És érzem, hogy képes vagyok ilyenné válni. Ha elvégzem a tanfolyamot, szeretnék én is órát tartani, tanítani. Azt hiszem, kezdetnek ez is megteszi, a gyerekek angolra tanítása és a családi napközis dolog ráér még.

Most a beavatásra szeretnék felkészülni. Elhatároztam, hogy sokkal kevesebb húst fogok enni - nos, ez egyelőre még nem nagyon megy. Mondjuk egyre többször vannak olyan napjaim, amikor nem eszem húst, de pl. ma is elcsábultam a menzán egy jó kis sertéssültre... Mondjuk az IR diétám miatt meg a paleózás miatt is fontos a hús - a mai ebédem pl. teljesen megfelelt a paleo elveinek, ugyanakkor nem volt benne elég szénhidrát, emiatt az IR diéta szempontjából nem volt jó, és persze nagyon nem volt vega. Fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt a három dolgot összekombinálni, attól tartok, sehogy. Kompromisszumokat kell tenni minden téren. Tehát, a hús nem marad el teljesen, de fogok tiszta napokat tartani, és az egyszeri fogyasztás mennyiségét is csökkentem - kezdetnek ez nem rossz... :-)

Felkészülés az újjászületésre

Tegnap a jógatanfolyamon jelentkezni lehetett mantrabeavatásra. Én csak érdeklődőként mentem a tájékoztatóra, de végül nekem is jutott időpont: május 26-án lesz a mantrabeavatásom. Ez úgy zajlik, hogy a mesterrel való beszélgetést követően kapok egy mantrát, ami kifejezetten az én személyiségemhez, élethelyzetemhez illeszkedik, valamint megkapom a szikrát ahhoz, hogy elinduljak a spiritualitás útján. Közel három hét van eddig az időpontig, ezért szeretnék addigra teljesen felkészülni testileg és lelkileg. A legnagyobb feladat, hogy elengedjem a gyerek utáni görcsös vágyat, hogy bízzak a Teremtőben, átengedjem magam neki, és bizalommal telve, megnyugodva figyeljem a történéseket.

Ma reggel a trolin mantrákat hallgattam, és egyszerre belém hasított: tanár szeretnék lenni! Érettségi előtt is ez volt a vágyam, de akkor a szüleim lebeszéltek róla. Azt hiszem, ez a vágy azóta sem múlt el. Szeretnék általános iskolásokkal foglalkozni, gyerekek között lenni, szabadon. Azt hiszem, az minden problémám forrása, hogy nem élek önazonos életet. Nem szeretem a munkámat, nem találok benne örömöt. Hiába is próbálnék a szervezeten belül váltani, tudom, úgysem találnék olyan témát, ami megfogna és érdekelne. Alapvetően a hideg irodai környezet zavar, az, hogy folyton a monitor előtt kell ülnöm, és értelmetlen dolgokkal foglalkozni. Angolt szeretnék tanítani meg jógát. Az első ötletem az volt, hogy elvégzem a tanítóképzőt, de most látom, hogy az túl sok idő és túl sok pénz. Helyette a következő tanfolyamokra gondoltam: 1) családi napközi üzemeltető 2) gyermejóga oktató 3) Helen Doron Early English tanár. Ha ez a három képzés meg lenne, akkor elkezdhetnék a saját vállalkozásomon gondolkodni. Egy olyan központot nyitnék, ami napközben családi napköziként üzemel, plusz lenne egy másik helyiség, ahol jógaórákat lehetne tartani.

Közben tartottam egy kis szünetet az írásban, és igazság szerint már nem tudom, mit akarok. Lehet, hogy egy hónap múlva olyan munkakörbe, környezetbe kerülök, ahol jól fogom magam érezni, és mellette tarthatok felnőtteknek jógaórákat, és ezzel a tanítás iránti vágyamnak is eleget teszek.

Jó, azt hiszem, ezt a részt pihentetem. Annak örülök, hogy most van biztos állásom, ami lehetővé teszi az álmodozást - ha úgy döntök, hogy bármelyik tanfolyamot is el akarom végezni, pénzügyi akadálya nem lesz. És azt is beszéltük a párommal, hogy bár sokba kerülnek az orvosi vizsgálatok, mégis szerencsére gond nélkül ki tudjuk fizetni őket, és ez fontos.

Szóval, a címben szereplő dologra koncentrálok: május 26-ra szeretnék olyan szintre eljutni, hogy készen álljak a napi gyakorlás megkezdésére. Reggel biztosan nem tudom erre rávenni magam, ezért este kell erre egy szabad félórát szánni. Ekkor meditálhatnék egy kicsit, illetve elvégezhetném a légzőgyakorlatokat, a napüdvözletet, és néhány alap ászanát. A pontos ütemtervet majd elkészítem, lehet, hogy mégis reggel lesz belőle, majd még eldöntöm. Istenem, megint össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs, mit mondok majd délután Katalinnak, lehet, hogy ismét bőgni fogok?

Kompromisszum

Azt hiszem, el kell fogadnom, hogy az életben nem klappolhat minden, valamilyen téren muszáj kompromisszumot kötni. A hétvége nagyon jól sikerült a párommal, néztünk filmet, kertészkedtünk, futottunk, bicikliztünk, voltunk koncerten és még jógaórára is eljutottunk. Talán péntek délután beszélgettünk a babatémáról, és én azt fogalmaztam meg neki, hogy nem akarok tovább szomorkodni emiatt, most még feldolgozom a bennem lévő múltbéli sérelmeket, de újakat már nem akarok gyártani. Szép életünk van, a kapcsolatunk nagyon tartalmas, van egy szép lakásunk, a szabadidőnket értékesen töltjük, szóval, a meglévő jó dolgokra szeretnék koncentrálni, nem pedig arra, ami hiányzik. Gyerek nélkül nem tudom elképzelni az életemet, de azt el tudom fogadni, ha soha nem tapasztalom meg, milyen érzés terhesnek lenni és szülni. Még lefutjuk az utolsó kört: befejezzük a kivizsgálást és visszamegyünk Fülöphöz, ha ő tud olyan eljárást javasolni, ami segíthet rajtunk, akkor azzal még megpróbálkozunk. Egy lombikot is bevállalok, hogy ne legyen az, hogy meg se próbáltuk. De csak egyet szeretnék. Ha az nem sikerül, akkor pontot teszünk ennek az egész hercehurcának a végére, és teljes szívvel a másik útra koncentrálunk. Az is szép út. Egy nehéz körülmények közül induló kisbabának otthont teremteni, az ő szülőjévé válni. Most úgy érzem, meg tudok békélni azzal, ha csak egy gyerekünk lesz, és azzal is, ha ő örökbefogadott lesz. Ez egy olyan opció, amit el tudok fogadni. Nézzük a jó oldalát: egy gyerekkel nincs annyi gond, mint ha kettő vagy három lenne. Több időnk marad egymásra a férjemmel, és nem utolsósorban több pénzünk marad a közös hobbikra: mehetünk túrázni, utazni, ilyenek. És azt se felejtsük el, hogy így jobban tudok majd a karrieremre is koncentrálni, ami vár rám!!! (Az imént beszéltem a főnökömmel, még nem mondhatta el, de utalt rá: rendben lesznek a dolgok, megvalósulhat az álmom, átkerülhetek oda, ahol esélyem lesz kiteljesedni!)

Nagyon várom már, hogy vége legyen. Hogy visszakapjam az életemet. Hogy ne minden napom arról szóljon, hogy a következő orvosi vizsgálatra gondolok és a sikertelenségre, ami miatt folyton keserű a szám íze, és ami miatt folyton kevésnek érzem magam és lelkiismeret-furdalásom van. Önfeledt, vidám, kiteljesedett életet szeretnék! Annyira belesüppedtem ebbe a babavárásba, hogy nagyon nehéz kikecmeregni a gödörből. De azért is megcsinálom, visszaszerzem a saját életemet!!!

Mélyponton

Tegnap este koncerten voltam, a párom zenekara játszott. Láttam őket mostanában néhányszor, a legutóbbi buli nagyon jól sikerült, de tegnap valahogy mindenki fáradt volt, nem voltak egyben. A koncert után kimentünk ketten cigizni, leültünk egy kanapéra, és beszélgettünk. Elmondtam, hogy nagyon fáradtnak és kimerültnek érzem magam, nagyon nehezen bírom már a terápiát, a sok csalódást. Tegnap estére pont megjött a menzeszem, ma reggel pedig megérkezett a párom spermavizsgálati eredménye, ami nagyon rossz lett. A szám csak 4M, ami kevesebb, mint a műtét előtt volt. Most azt nem tudom, hogy tavaly tényleg megjavult az eredmény és most újra leromlott, vagy a Kaáliban mértek valamit rosszul? Mondjuk akkor rendesen szedte a párom a vitaminokat, lehet, hogy ennyit számít? Mindenesetre ez rossz hír, azt hittem, hogy az ő részéről már minden rendben van, erre kiderül, hogy nem. Lehet, hogy nem is én vagyok az oka a sikertelenségnek? Nagyon nem hiányzott most nekünk ez a rossz eredmény, a párom is magába van zuhanva, ez most az önbecsülését padlóra fogja küldeni. Tényleg nem tudom, mi legyen. Mindegy, most ki kell bírnunk még egy hónapot, akkor visszamegyünk Fülöphöz, aztán majd kiderül, hogy ő mit tanácsol. Ha van használható ötlete, akkor megyünk tovább azon az úton, ha pedig nagyon komplikáltnak tartja a dolgot, akkor félretesszük az egészet, és teljes gőzzel az örökbefogadásra koncentrálunk. Nem tudom, képesek leszünk-e rá...

Terápia 26.

A tegnapi terápia első része nem volt valami kellemes, ismét bőgtem majdnem egy órát. Ugyanaz a rossz érzés jött elő, ami szombat este is: elmondtam, hogy fáradtnak és kimerültnek érzem magam a terápia és a sok sírás miatt, és most nem érzem a belső erőt sem. Haragot és dühöt érzek magam iránt, nem tudom megbocsátani a testemnek, hogy ennyire rosszul működik. Utálom, hogy mindig fáj a hasam, és legfőképpen azért utálom magam, amiért képtelen vagyok teherbe esni. Azt is elmondtam, hogy mostanában a párommal is kicsit megingott a kapcsolatom, mert ő még jobban közeledik felém, mint korábban, ami egyrészt jól esik, de másrészről több egyedüllétre lenne szükségem. Nem szeretném boncolgatni a kapcsolatunkat, nem szeretném, ha változna, mert eddig ez volt az egyetlen terepe az életemnek, ami jól működött és örömöt okozott - nem szeretném ezt megbontani, félek, hogy tossz irányba változnának a dolgok. Persze Katalin megint azt hajtogatta, hogy ő érzi, hogy nagyon közel van már a baba, mégpedig egy kisfiú. Sőt, azt is mondta, hogy a Miklós név ugrott be neki - lehet, hogy Mikulásra jön a gyerek? Na, ennek az esélye kb. 0, mivel ahhoz ebben a hónapban kellett volna megfogannom, ami tutira nem sikerült, mert már érzem a menzesz előjeleit... Utána a hangtálazás viszont jól esett, megnyugtatott. Megbeszéltük, hogy most egy hetet kihagyunk, szükségen van a pihenésre, feltöltődésre. Azzal engedett el Katalin, hogy megint kiszámolja a termékeny napjaimat, szerinte lehet, hogy csak az időzítéssel van gond.

Van most viszont egy új dolog, ami lázba hoz: a munkahelyemen ugye változások várhatók, és van arra esély, hogy oda kerülök, ahol mindig is szerettem volna dolgozni. Annyira jó lenne, ha ez sikerülne! Úgy érzem, hogy abban az intézményben ki tudnék teljesedni, kapnék értelmes feladatokat, és felcsillanna annak az esélye, hogy egyszer kijussak egy külföldi kiküldetésre. Már el is képzeltem, hogy 4 évig New Yorkban élünk, én az ENSZ ügyekben képviselem Magyarország érdekeit, a párom intézi a gyerekek körüli dolgokat és emellett sokat zenél... Tegnap este megkérdeztem arról, mit szólna egy ilyen élethelyzethez. Azt mondta, szívesen vállalná, nem ragaszkodik a karrierjéhez, és el tudja képzelni azt, hogy külföldön él és a zenével foglalkozik fő tevékenységként.

8 és fél éve dolgozom, de most először érzem azt, hogy van jövőképem, hogy létezik olyan forgatókönyv, olyan járható út, amiben jó tudnék lenni és ami örömöt okozna. Ma reggel a buszon azon gondolkodtam, hogy ez a gondolat jobban lázba hoz, mint a gyerekszülés. De persze az álmaimban mindig szerepel gyerek, a külföldi életet is úgy képzelem el, hogy ő majd ott jár iskolába, és milyen jó lesz, hogy megtanul egy idegen nyelvet, és világlátott, nyitott emberré válik. Lehet, hogy nem hiányzik nekem a terhesség és a négy fal közé zártság. Mi van, ha nekem egy gyerek is elég? És mi lenne, ha ezt az egy gyereket, egy kisfiút örökbe fogadnánk? Mondjuk egy egy-másfél éves gyereket. Otthon lennék vele egy évig, de utána tudnám folytatni a munkát. Kimaradna a terhesség, kimaradna az éjszakázás, a sok bömbölés. De megmaradna az összecsiszolódás, a szeretet, a gondoskodás. Lehet, hogy ez az én utam. Ki mondta, hogy mindenkinek, mindenáron szülni kell? Lehet, hogy az én életem nem arról szól, hogy családanya legyek, hanem hogy a munkámban teljesedjek ki? Miért kell nekem kínozni a testemet és porrá zúzni az önbecsülésemet, csak azért, mert az élet egyik területén nem tudok maximális teljesítményt nyújtani? Attól én még értékes ember vagyok!!!

Mit szólnék a következő forgatókönyvhöz? Átkerülök ahhoz az intézményhez, ami az álmom, elkezdek ott dolgozni, jól teljesíteni. Közben intézzük az örökbefogadást, meg lesz a határozat, megyünk az alapítványokhoz - és mivel szuper az ajánlólevelünk (fiatalok vagyunk, pszichikailag egészségesek és jó körülmények között élünk) kb. másfél év múlva kapunk egy kisfiút. Az anyaság minden percét élvezem, kiteljesedik a lelkemnek ez a része, és végre megnyugszom, mert teljes lesz a magánéletem. A gyes után visszamegyek dolgozni, és a jó képességeim miatt hamarosan kiküldetésre megyek New Yorkba - a férjemmel és a kisfiammal. Nagyon élvezni fogjuk a metropolita életet, a munka mellett lesz időm jógázni is, és persze járok majd a férjemmel kettesben andalogni a parkba és hangulatos jazzkocsmákba kikapcsolódni. Hm, ez a terv nagyon tetszik. És valahogy könnyebben bele tudom magam élni. Valahogy soha nem tudtam elképzelni magam pocakosan és a szülőszobán. Lehet, hogy ez nem lesz része az életemnek. Lehet, hogy ez így lesz jó. Mindegy, úgy lesz, ahogy lennie kell, és a végén úgyis minden jól alakul!!!

A feltámadást várva

Amióta a jógatanfolyamra járok, feléledt az érdeklődésem a vallás iránt, konkrétan a katolikus vallás iránt. Sok érdekes dolgot tanultunk jógafilozófián, a legtöbb tanítás a keresztény vallásban is megtalálható, ezért gondoltam azt, hogy ahelyett, hogy a számomra idegen kulturális közeg isteneit tisztelném és imádnám, megkeresem a saját gyökereimet. Múlt csütörtökön "betévedtem" a közelünkben lévő templomba. Előtte már nézegettem a honlapját, ugyanis azt beszéltük a férjemmel, hogy ősztől megpróbálunk olyan felnőtteknek szóló hittanórát keresni, ahol Biblia-magyarázattal foglalkoznak. Kb. 3 perce kezdődhetett a mise, amikor beléptem, teljesen tele volt a templom, ezért leghátul álltam meg. Végighallgattam az olvasmányt, a szentleckét és az evangéliumot, prédikációt is. Nagyon szimpatikus pap volt, értelmesen, hétköznapi nyelven magyarázta el a tanításokat. Aaról beszélt, hogy amikor áldozunk, amikor a "Krisztus teste" mondatra azt válaszoljuk, hogy "Amen", akkor arra mondunk igent, hogy elfogadjuk a keresztet, amit Istentől kaptunk, elhisszük, hogy Isten nem azért adta ezt nekünk, mert nem szeret, hanem mert tudja, hogy meg tudunk vele birkózni, és ha jól csináljuk, akkor számunkra is eljön a feltámadás. Na jó, nem ezekkel a szavakkal mondta, de én ezt éreztem ki belőle. És persze csendben folyt közben a könny végig az arcomon... Kicsit úgy éreztem, hogy megtisztulok, jól esett.

A következő sírás szombat este volt, amikor lefekvés után a férjem ismét előhozta a néhány héttel ezelőtti történéseket. Előtte néztük meg ugyanis az utazásunkon készült képeket, és azt mondta, neki erről egyből eszébe jutott, amit a blogon írtam, miszerint az út alatt a Kapudöngetőre gondoltam. Elmondtam neki, hogy ezt ne úgy képzelje el, hogy 4 napig ez járt a fejemben, egyszerűen csak bevillant néha. Elmondta a párom, hogy számára szokatlan érzés merült fel benne, a féltékenység, amit korábban soha nem tapasztalt. Egyrészt örülök, hogy végre ő is beszél a saját érzéseiről, de másrészről nagyon nehéz most az ő lelkét is ápolgatni, amikor az enyém darabokban hever. Most nagyon rossz állapotban vagyok. A húsvéti zabálás miatt és a lelki problémák miatt szinte állandóan fáj a gyomrom, nagyon diszkomfortosan érzem magam. Másrészről teljesen készen vagyok attól, hogy megingott a párkapcsolatom. Eddig ez volt a biztos pont az életemben, erre most ez is felborult. Nem tudok ugyanúgy viszonyulni a férjemhez, mint korábban. Hiába próbál még jobban a kedvemben járni, mint korábban, hiába foglalkozik többet velem, ő minél közelebb jön, én annál távolabb akarok menni. Most egyedüllétre lenne szükségem, magammal kellene foglalkoznom. Nem külső megerősítésre van szükségem, hanem önmagamat kell belülről felépítenem. Szombat este elmondtam neki, hogy a flörtölés nem arról szólt, hogy belőle vagy a kapcsolatunkból hiányozna valami, hanem arról szólt, hogy nem vagyok elég erős most belül, nincs elég önbizalmam, a kudarcok miatt teljesen nullának érzem magam, mint nő, ezért igényeltem a külső megerősítést. De konkrétan a srác nem jelentett nekem semmit. (Persze, ez nem igaz, hiányzik a búgó, mély hangja és a csendes érdeklődése...)

Szóval, most jó nagy káosz van bennem, tényleg azt érzem, hogy már nincs minek ledőlnie, a terápia mindent lerombolt, ami eddig a stabil világképemhez tartozott. Jó lenne már építkezni, jó lenne már az alagút végét látni. Annyi sírtam már az elmúlt 8 hónapban, annyit dolgoztam már magamon, hogy rettentő fáradtnak érzem magam. Szeretnék már megpihenni, ellazulni, kényelmesen hátradőlni. Várom a feltámadást...