Úgy érzem, hogy a tegnapi terápián igazi áttörést értünk el. A találkozó elején szokás szerint beszélgettünk mindenféléről, elmondtam, mennyire nyomasztó volt a múlt hétfői ügyintézés a gyámhivatalnál, mennyire elbizonytalanodtam, aminek a hatására úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem jelentkezünk a Bölcső Alapítványhoz. Azt is elmeséltem, hogy reggel a buszon állva valahogy előjött bennem egy olyan érzés, hogy én magam vagyok annak az akadálya annak, hogy teherbe essek. Mintha valami a lelkem mélyén tiltakozna ez ellen. Katalin kérdezte, mi lehet ez az ok, próbáljuk megfejteni. Ahogy gondolkodtam, szépen előjött, hogy félek átadni magamat az újnak, az ismeretlennek. Sőt, azt is éreztem valahogy, hogy a kisbaba "betolakodna" a legbelsőbb intim szférámba, ahová nem akarok senkit beengedni. Megfogalmaztam, hogy úgy érzem, mintha elkülönülnék a világtól, mintha egy burokban élnék. Ezt a burkot én magam teremtettem önmagam számára, önmagam védelmére. Ezen a ponton elkezdtük a vizualizációs gyakorlatot.
El kellett képzelnem, milyen ez a burok körülöttem. Olyannak láttam, mint egy magas plexi hengert, ami merev falú, az égig ér, viszonylag szűk, de nem rossz nekem benne, ugyanis kilátok belőle, biztonságban érzem magam benne. Aztán el kellett képzelnem, hogy én vagyok a burok, aki kívülről néz engem, ahogy ott állok. Kívülről nézve bizonytalannak, a lelke mélyén szomorúnak láttam a lányt, önmagamat, aki a képben 20 éves volt, lófarkat viselt, rózsaszín kardigánt, szürke szoknyát és fehér blúzt. És ekkor bevillant, hogy ez a lány azért szomorú, mert rossz születésélménye volt. Mindig tudtam, hiszen Édesanyám sokszor elmesélte, hogy nehezen jöttem a világra. Sokáig tartott a vajúdás, aztán mire kibújtam, duplán a nyakamon volt a köldökzsinór, nem lélegeztem, ezért újjá kellett éleszteni. Utána pedig a májammal volt gond, sárga lettem és komplett vérátömlesztést kaptam. Valószínűleg Rh összeférhetetlenség állt fenn. (Talán ez az immunológiai problémám gyökere.) Szóval mindezt eddig is tudtam az eszemmel, most viszont a képben teljesen átéltem érzelmileg az egész folyamatot. Éreztem, ahogy a frissen világra jött kisbaba vagyok, akit megviselt a születés, és csak arra vágyik, hogy az anyukája közelségét, ölelését, féltő gondoskodását érezze. De nem mehet a mamájához, mert az orvosok és a nővérek adják kézről kézre, nagy a riadalom, a kiabálás, a kapkodás. Szegény kis csecsemő fél, elveszettnek és magányosnak érzi magát...
Azt hiszem, ebből az ősi élményből ered az, hogy nehezen viselem a változásokat, félek az új helyzetektől, a bizonytalanságtól. Most viszont a képezéssel rendbe tettük ezt a dolgot. Elképzeltem, ahogy felnőttként, a mostani Énemmel ott vagyok a szülőszobán, és segítek annak a kis elveszett csecsemőnek. A kezembe veszem, és puhán az anyukája mellkasára helyezem őt. Hosszú percekig átéreztem, milyen lehet annak a most született kisbabának az édesanyja mellkasán feküdni. Végre megpihenhet, megnyugodhat. Érzi a megszokott illatot, hallja a megszokott hangot, érzi a finom érintéseket és az édesanyja bőrének melegségét. Kicsit elszenderedik, légzése lelassul, megpihen. Miközben ezt átéltem, forgott velem a világ, pont ugyanolyan érzés volt, mint amit gyerekkoromban olyan sokszor és szívesen idéztem elő, amikor csak forogtam és forogtam a szobában mindaddig, amíg teljesen elszédültem és forgott velem az egész világ. Nagyon kellemes érzés volt. Amiatt is, hogy láttam Édesanyám arcát is, aki ugyan elgyötört volt a szülésről, de ugyanakkor végtelenül boldog is volt, és őt is megnyugtatta, hogy ilyen közel érezheti magához a babáját.
Nagyon rossz lehetett neki is átélni, hogy ez az élmény a valóságban kimaradt számára. Ő is ott feküdt magányosan és ijedten a szülőágyon, csak azt hallotta, hogy valami baj van a kisbabájával, de azt nem tudta, mennyire nagy a baj, mi történhet. Biztosan lejátszódott benne, hogy talán el is veszíthet vagy valami olyan komoly bajom is lehet, amit nem lehet majd korrigálni. Korábban sok haragot éreztem Édesanyám iránt, de a terápia abban is segített, hogy lelkileg közel kerüljek hozzá. Már megértem, átérzem, hogy milyen nehéz helyzetben volt és mennyi fájdalmas élményben volt része. De az a csodálatos ebben a terápiában, hogy megtapasztalja az ember: a múlt által keletkeztett barázdákat, rossz beidegződéseket át lehet írni. A régi rossz élményeket fel lehet dolgozni, és helyükre új, pozitív érzéseket lehet betáplálni. Most én ezt megtettem, újraírtam a születésem történetét.
A képezés végén újra el kellett képzelnem a burkot magam körül. Akkorra a burok kitágolt, olyan lett, mint egy nagy buborék, ami tágas és rugalmas falú. A burkon belül ott állt már mellettem a Férjem, és tőlünk kissé távolabb a szüleim és a testvérem is. És ahogy jobban megnéztem a képet, megjelent benne egy kisbaba is. A karomban fogtam, egy fehér pólyában szuszogott az én gyönyörű, rózsás arcú, boldog kisbabám. Jól érezte magát, biztonságban, hiszen érezte a szeretetet maga körül. Érezte, ahogy a karomban tartom őt, és azt is érezte, hogy az apukája is mellette van, a Férjem ugyanis mellettem állt, átkarolta a vállamat, és velem együtt nézte a kisbabánkat.
Este lefekvés előtt elmeséltem mindezt a páromnak, akin láttam, hogy meghatódott. Nagyon örült, hogy eddig eljutottam, és annak is, hogy mindezt elmeséltem neki. Ma reggel írta, hogy azóta is látja a lelki szemei előtt a képet, a jelenetet, ami hamarosan valósággá válik. Ebben most már biztos vagyok. A szívemben már helyet kapott a kisbabám, oda már beköltözött. Hamarosan befészkeli magát a pocimba is. Nagyon jó lesz, már nagyon várom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése