Terápia 31.

Úgy érzem, hogy a tegnapi terápián igazi áttörést értünk el. A találkozó elején szokás szerint beszélgettünk mindenféléről, elmondtam, mennyire nyomasztó volt a múlt hétfői ügyintézés a gyámhivatalnál, mennyire elbizonytalanodtam, aminek a hatására úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem jelentkezünk a Bölcső Alapítványhoz. Azt is elmeséltem, hogy reggel a buszon állva valahogy előjött bennem egy olyan érzés, hogy én magam vagyok annak az akadálya annak, hogy teherbe essek. Mintha valami a lelkem mélyén tiltakozna ez ellen. Katalin kérdezte, mi lehet ez az ok, próbáljuk megfejteni. Ahogy gondolkodtam, szépen előjött, hogy félek átadni magamat az újnak, az ismeretlennek. Sőt, azt is éreztem valahogy, hogy a kisbaba "betolakodna" a legbelsőbb intim szférámba, ahová nem akarok senkit beengedni. Megfogalmaztam, hogy úgy érzem, mintha elkülönülnék a világtól, mintha egy burokban élnék. Ezt a burkot én magam teremtettem önmagam számára, önmagam védelmére. Ezen a ponton elkezdtük a vizualizációs gyakorlatot.

El kellett képzelnem, milyen ez a burok körülöttem. Olyannak láttam, mint egy magas plexi hengert, ami merev falú, az égig ér, viszonylag szűk, de nem rossz nekem benne, ugyanis kilátok belőle, biztonságban érzem magam benne. Aztán el kellett képzelnem, hogy én vagyok a burok, aki kívülről néz engem, ahogy ott állok. Kívülről nézve bizonytalannak, a lelke mélyén szomorúnak láttam a lányt, önmagamat, aki a képben 20 éves volt, lófarkat viselt, rózsaszín kardigánt, szürke szoknyát és fehér blúzt. És ekkor bevillant, hogy ez a lány azért szomorú, mert rossz születésélménye volt. Mindig tudtam, hiszen Édesanyám sokszor elmesélte, hogy nehezen jöttem a világra. Sokáig tartott a vajúdás, aztán mire kibújtam, duplán a nyakamon volt a köldökzsinór, nem lélegeztem, ezért újjá kellett éleszteni. Utána pedig a májammal volt gond, sárga lettem és komplett vérátömlesztést kaptam. Valószínűleg Rh összeférhetetlenség állt fenn. (Talán ez az immunológiai problémám gyökere.) Szóval mindezt eddig is tudtam az eszemmel, most viszont a képben teljesen átéltem érzelmileg az egész folyamatot. Éreztem, ahogy a frissen világra jött kisbaba vagyok, akit megviselt a születés, és csak arra vágyik, hogy az anyukája közelségét, ölelését, féltő gondoskodását érezze. De nem mehet a mamájához, mert az orvosok és a nővérek adják kézről kézre, nagy a riadalom, a kiabálás, a kapkodás. Szegény kis csecsemő fél, elveszettnek és magányosnak érzi magát...

Azt hiszem, ebből az ősi élményből ered az, hogy nehezen viselem a változásokat, félek az új helyzetektől, a bizonytalanságtól. Most viszont a képezéssel rendbe tettük ezt a dolgot. Elképzeltem, ahogy felnőttként, a mostani Énemmel ott vagyok a szülőszobán, és segítek annak a kis elveszett csecsemőnek. A kezembe veszem, és puhán az anyukája mellkasára helyezem őt. Hosszú percekig átéreztem, milyen lehet annak a most született kisbabának az édesanyja mellkasán feküdni. Végre megpihenhet, megnyugodhat. Érzi a megszokott illatot, hallja a megszokott hangot, érzi a finom érintéseket és az édesanyja bőrének melegségét. Kicsit elszenderedik, légzése lelassul, megpihen. Miközben ezt átéltem, forgott velem a világ, pont ugyanolyan érzés volt, mint amit gyerekkoromban olyan sokszor és szívesen idéztem elő, amikor csak forogtam és forogtam a szobában mindaddig, amíg teljesen elszédültem és forgott velem az egész világ. Nagyon kellemes érzés volt. Amiatt is, hogy láttam Édesanyám arcát is, aki ugyan elgyötört volt a szülésről, de ugyanakkor végtelenül boldog is volt, és őt is megnyugtatta, hogy ilyen közel érezheti magához a babáját.

Nagyon rossz lehetett neki is átélni, hogy ez az élmény a valóságban kimaradt számára. Ő is ott feküdt magányosan és ijedten a szülőágyon, csak azt hallotta, hogy valami baj van a kisbabájával, de azt nem tudta, mennyire nagy a baj, mi történhet. Biztosan lejátszódott benne, hogy talán el is veszíthet vagy valami olyan komoly bajom is lehet, amit nem lehet majd korrigálni. Korábban sok haragot éreztem Édesanyám iránt, de a terápia abban is segített, hogy lelkileg közel kerüljek hozzá. Már megértem, átérzem, hogy milyen nehéz helyzetben volt és mennyi fájdalmas élményben volt része. De az a csodálatos ebben a terápiában, hogy megtapasztalja az ember: a múlt által keletkeztett barázdákat, rossz beidegződéseket át lehet írni. A régi rossz élményeket fel lehet dolgozni, és helyükre új, pozitív érzéseket lehet betáplálni. Most én ezt megtettem, újraírtam a születésem történetét.

A képezés végén újra el kellett képzelnem a burkot magam körül. Akkorra a burok kitágolt, olyan lett, mint egy nagy buborék, ami tágas és rugalmas falú. A burkon belül ott állt már mellettem a Férjem, és tőlünk kissé távolabb a szüleim és a testvérem is. És ahogy jobban megnéztem a képet, megjelent benne egy kisbaba is. A karomban fogtam, egy fehér pólyában szuszogott az én gyönyörű, rózsás arcú, boldog kisbabám. Jól érezte magát, biztonságban, hiszen érezte a szeretetet maga körül. Érezte, ahogy a karomban tartom őt, és azt is érezte, hogy az apukája is mellette van, a Férjem ugyanis mellettem állt, átkarolta a vállamat, és velem együtt nézte a kisbabánkat.

Este lefekvés előtt elmeséltem mindezt a páromnak, akin láttam, hogy meghatódott. Nagyon örült, hogy eddig eljutottam, és annak is, hogy mindezt elmeséltem neki. Ma reggel írta, hogy azóta is látja a lelki szemei előtt a képet, a jelenetet, ami hamarosan valósággá válik. Ebben most már biztos vagyok. A szívemben már helyet kapott a kisbabám, oda már beköltözött. Hamarosan befészkeli magát a pocimba is. Nagyon jó lesz, már nagyon várom...

Visszatalálás Önmagamhoz

Az imént megnéztem a Holt költők társaságát, kamaszkorom kedvenc filmjét. Miről szól? Kiállásról - kiállni amellett, amiben hiszünk, kiállni önmagunkért, - a saját véleményünk és érzéseink felvállalásáról. Nagyon megérintett annak idején ez a film, nem esett nehezemre azonosulni azokkal a fiatalokkal, akik a szüleik irányítása alatt működnek, játsszák a szorgalmas, jól teljesítő, a tanárok és a szülők elvárásainak megfelelő tanuló szerepét. Én is pontosan ilyen voltam. Nagyon sokáig. Sokáig jártam azon az ösvényen, amit az Édesanyám álmodott meg számomra. Már nem hibáztatom őt, tudom, hogy a legjobbat akarta - tőle akkor ennyi tellett. Megadta nekem a legtöbbet, amit az akkori tudása és lehetősége biztosított számára. Nem hibáztathatom ezért. Én nem voltam elég határozott, és noha megjelent halványan bennem, hogy a jogi kar helyett bölcsészkarra jelentkezem, az akkori legjobb barátnőmmel meg is beszéltük, hogy ezt bejelentjük otthon, aztán másnap persze visszatáncoltunk. Én elmondtam ugyan a szüleimnek, hogy tanár szeretnék lenni, de ők leszólták ezt a pályát, én pedig csendben beletörődtem, hogy akkor jogász leszek. Ezt azóta már sokszor megbántam, de mostanra ezen is túl léptem. Ennek így kellett történnie.

Egy időben jártam egy önismereti terápiára, ahol a belső gyermek meggyógyítása eszközével dolgoztunk. Emlékszem, volt egy olyan foglalkozás, ahol el kellett képzelnem a gyermekkori, a kamaszkori és az akkori jelenkori énemet. A kamaszkori énem nem állt be a sorba, ő kritikusan, szemben állva nézte a többit. A többi birkát. Mert hogy a kamaszkori önmagam volt az igazi énem, a többi a konvencióknak megfelelni kívánó, de közben magában szorongó lélek volt. Akkor megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne újra azonosnak érezni magam a kamaszkori önmagammal. Most, ahogy a filmet néztem, visszaemlékeztem gimnazista éveimre. Szépek voltak. Jó iskolába jártam, ahol lelkiismeretes tanáraink voltak. Főleg a magyartanáromat szerettem, a némettanár pedig afféle példakép volt számomra. Ő volt az első, aki előtt megnyíltam. Egyszer az volt a feladat, hogy önmagamról kellett beszélnem, emlékszem, közben elsírtam magam. Egyszerűen nem tudtam jókat mondani magamról. Akkor megmutatkozott, mennyire nincs helyén az önértékelésem. A némettanár nagyon megértő volt, vigasztalt, az eset után még jobban megszerettem. Szóval, kamaszként kezdett el derengeni, hogy ki is vagyok én valójában, el is indultam a jó úton, de valahogy még nem voltam elég erős és bátor, hogy felvállaljam önmagam. Utána egyetemistaként csak eltávolodtam mindettől, mivel mindvégig azzal foglalkoztam, amit nem szerettem. Nem láttam értelmét a magolásnak, nem érdekelt az egész. De mégis megcsináltam. És utána beszálltam a taposómalomba, elkezdtem dolgozni, tűrtem tovább, és vártam, hogy jobb napok jöjjenek. Egyre boldogtalanabb voltam, ezt belül éreztem is, de nem tudtam, hogyan tudnék ezen változtatni.

Aztán elérkezett a fordulat, rátaláltam a jógára. Elmentem a Bátor Táborba. Elkezdtem az önismereti terápiát. És szépen lassan visszataláltam Önmagamhoz, a valódi énemhez. Már tudom, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. A jelent kell megélnem, átélnem, minden napban megtalálni a pozitívumot. A jövőt tiszta szívvel kell várni, aggodalom és félelem nélkül. Ami feladatot kapok, azt elvégzem, Istennek felajánlva. A munkahelyem csak a létfenntartásomat szolgálja, nem több ennél. Nem szeretnék már karriert befutni. Viszont a jógával szeretnék egyre komolyabban foglalkozni. Ha véget ér a tanfolyam, szeretnék elkezdeni tanítani, mellette pedigkell foglalkozni a filozófiai résszel, és a szertartásokon is rendszeresen részt kell vennem. Nemrég találkoztam egy oktatóval, aki nagyon szimpatikus, nagyon tudok vele azonosulni. Szeretném az ő stúdióját rendszeresen látogatni, esetleg tarthatnék is ott órákat.

Rátaláltam végre az utamra, a belső tanítómesteremre. Emlékszem, egyszer azt mondtam egy jó barátomnak, hogy akkor szeretnék gyereket, miután megismertem önmagamat. Tudom, hogy ez egy örökké tartó folyamat, mégis, azt hiszem, most már eljutottam egy olyan szintre, hogy bevállalhatom a babámat, készen állok arra, hogy átadjam magam ennek a csodálatos erőnek, engedjem, hogy felszínre kerüljön és működni kezdjen bennem az anyai energia. Kisbabám, készen állok arra, hogy megszülessen bennem az ANYA.

Ma reggeli levelem a Férjemnek - és a válasz

Szia Kicsim!

Köszönöm a reggeli üzenetet, nagyon jól esett. Ne haragudj a tegnap esti hisztiért, ma reggelre megjött, ezért voltam tegnap az átlagosnál feszültebb. És persze az örökbefogadási eljárás is felzaklatott, ahogy beszéltünk is róla.

Jól látod, hogy mostanában testileg-lelkileg-mentálisan is erősebb vagyok, de néha elgyengülök. Nem lehet mindig erősnek lenni. Ma reggel a metrón majdnem elkezdtem pityeregni, most sincs valami jó kedvem. Tényleg az a legnehezebb számomra, hogy azt érzem, évek óta erős önkontroll alatt élek, próbálok mindenre odafigyelni, sokat dolgoztam magamon a terápián, diétázom, jógázom, meditálok, stb. (na, ezen a ponton kimentem, bőgtem a WC-ben 10 percet, jól esett...). Szóval, tudatosan és fegyelmezetten élek, ennek ellenére úgy érzem, hogy hiába erőlködöm, valahogy semmi nem akar összejönni.

Tavaly év végén azt hittem, végre lesz egy jó munkahelyem, olyan, amire évek óta vágytam - erre itt ülök egy "tömegszálláson" (az állandó létszám 4fő, de általában van itt még legalább egy ember, de van, hogy 8an vagyunk összesen) és nem csinálok semmi értelmeset. Megint ott járok, ahol 5-6 éve: számolatlanul telnek a napok, nincs semmi értelmes feladatom. Ezért érdemes volt az egyetemen szívni 5 évet, utána pedig a szakvizsgáért még egyet!!!

A másik pedig a babatéma. 4 éve várunk. 4 éve. Kimondani is rettenetes! Emlékszem, hogy 4 éve a kormányváltáskor nem aggódtam semmin, boldogan készültem az esküvőnkre, és arra gondoltam: tök mindegy, milyen beosztást kapok, hiszen úgyis nemsokára babázni fogok! Hát, nem így lett... A Fülöp dokis konzultáció újra reményt adott, akkor utána nagyon úgy éreztem, hogy igen, össze fog ez jönni nekünk, de sajnos egyre többször elbizonytalanodom. Már nem bízom a testemben. Úgy érzem, cserben hagyott. Folyamatosan bűntudatom és lelkiismeret-furdalásom van - elhiszed, hogy szörnyű így élni minden nap??!

Szóval, sokszor (így ma is) úgy érzem, semmire nem vagyok jó. Csak küszködök az életemben, de nincs eredménye. Ha Te nem lennél, már lehet, feladtam volna. Drogoznék vagy ilyesmi. Sokszor azt érzem, meg sem érdemlem a szerelmedet. Nem vagyok méltó rá. Én ugyanis nem tudom szeretni magam. Legalábbis nem minden nap.

Na jól van, zárom szomorkás soraimat. Szeretlek, Édes!

(aláírás)


Drága ...!

Nem kell szabadkoznod azért, mert nem viseled mindig egyformán jól a megpróbáltatásokat, amikből sajnos tényleg kijutott neked - ill. nekünk, mert közös a sorsunk, bár én legfeljebb segíteni tudok neked a problémáid megoldásában, de erre minden erőmmel törekszem.

 

Többször végiggondoltam már, hogy miken mentél keresztül az elmúlt években és mindig arra jutottam, hogy nagyon erős vagy és nagyon komoly áldozatokat hoztál meg. Nem tudom, hogy a befektetett energiák miért nem teremték meg a gyümölcseiket eddig, de abban biztos vagyok, hogy a pozitív eredményeknek hamarosan be kell következniük. Lehet, hogy egyszerre, robbanásszerűen jönnek majd.

 

Fülöp doktor nekem is új reményt adott és hiszek benne, hogy tud segíteni nekünk. Azt mondta, hogy "Itt baba lesz!" és tényleg úgy érzem, hogy nem csak üres biztatásnak szánta. Biztos, hogy 4 év után nagyon nehéz visszanyerned a hitedet magadban, de ez a négy év nem múlt el eredménytelenül: ledobtál rengeteg pszichés terhet, amit előtte magaddal vonszoltál, feloldottál egy csomó lelki görcsöt és úgy érzem, hogy mostanára tényleg készen állsz arra testileg és lelkileg is, hogy anya légy. Tudat alatt ezt te magad is érzed és emiatt vagy türelmetlenebb magaddal szemben.

A benned lezajlott pozitív változás egyébként látható és érezhető rajtad: fizikailag és mentálisan is olyan erőt sugárzol, ami a korábbihoz képest rugalmasabb, nem olyan kemény, de éppen ettől még sokkal erősebb és áthatóbb. Nehéz megfogalmazni, de mindig ezt látom rajtad.

 

Napról-napra egyformán nagyon erősen hinni abban, amit az ember el szeretne érni, arra normális ember nem képes szerintem, csak a megszállottak, de nekik meg az egész életük csak a megszállotságuk tárgyáról szól. Mi nem ilyenek vagyunk, ezért nincs abban semmi rossz, ha időnként engedsz a rád nehezedő nyomásnak és megengeded magadnak bűntudat nélkül, hogy gyenge légy egy kicsit. Én melletted vagyok ilyenkor is.

Szeretlek ...! Nem tudom megfogalmazni, hogy mit szeretek benned a legjobban, vagy hogy miért szeretlek és örülök is neki, hogy ez így van és még mindig megdobogtatod a szívem, ha csak rád gondolok vagy meglátlak. Nem tudom elképzelni az életem nélküled.

Az elmúlt időszakban az elfoglaltságaink (főleg az én elfoglaltságaim) miatt kevesebb időt tudtunk együtt tölteni, bár az elmúlt két hónapban már tudatosan tettük tartalmassá a közös perceket. A jövőben mindkettőnknek több ideje lesz a hétköznapokban is és még jobban oda fogunk figyelni egymásra, mert szerintem ez az útja annak, hogy a közös álmunk valóra váljon.

Szeretnélek most átölelni hátulról az ágyon ülve és simogatni a pocakodat...

 

Szerencsére a rossz napok sem hosszabbak, mint a jó napok és el is múlnak, ezért ne legyen rossz érzésed amiatt, hogy rossz napod van - a rossz napokat is el kell fogadni.

Szeretlek ...!

 

(aláírás)

Terápia 30.

Két hét kihagyás után mentem Katalinhoz, legközelebb is két hét múlva megyek, azután pedig következik egy 3-4 hetes szünet, de nem baj, úgy érzem, jó így, már nincs szükségem heti szinten terápiára. A feldolgozós, régit lerombolós időszaknak talán már vége, most megkezdtük az építkezést. A találkozó elején elmeséltem neki szóban is a Fülöp dokis élményeimet, ő a konzultáció utáni e-mailemből azt emelte ki, hogy végre találtam egy orvost, akiben megbízok, és aki nem a sablon (lombikos) megoldásokat erőlteti. Utána beszélgettünk még munkahelyről, a kedden megkezdett diétáról (eddig nagyon jól bírom, nem vagyok éhes és egész finomak az ételek). Majd rátértünk az új tematikára.

Először végig kellett néznem a testemen a belső látásommal. Napsárga agyat láttam, sötétlila szívet, szép smaragdzöld beleket, nagy nyirkos májat és seszínű, kicsi és jelentéktelen belső nemi szerveket. Ezután meg kellett keresnek a belső gyógyító erőmet: ezt a hasamnál, a napfonatban éreztem, ez is napsárga volt, kellemesen meleg, de nem forró, és kb. akkora, mint egy sárgadinnye. Miután elképzeltem, elkezdtem gondolatban mozgatni, oda vinni, ahol szükségem van a gyógyító energiára. Először a szívemhez vittem, ami az energiától nagyobb lett és rózsaszínű. Utána a gyomromat, beleimet melengettem képzeletben, amitől azok szépen kivilágosodtak, fűzöldek lettek. Kicsit átmelegítettem a májamat is, majd a petefészkeimet és a méhemet képzeltem el, közel vittem hozzájuk a napsárga energiagömböt, és elkezdtem felmelegíteni, energetizálni őket. Nagyon kellemes gyakorlat volt, és utána még hangmasszázsra is maradt idő.

Azt már a kezelés végén is elmondtam Katalinnak, hogy milyen érdekes: az agyamat is ugyanolyan színűnek képzeltem el, mint a gyógyító energiát. Ez azt jelenti számomra, hogy az agyammal foglalkoztam eddig, ő irányított mindent a testemben, a többi részt, főleg az érzelmi központot és a női energiákat háttérbe szorítottam. Utólag még az is eszembe jutott, hogy milyen érdekes, az energetizálás sorrendje sem volt véletlen. Először a szívemmel foglalkoztam, az érzelmeim felszabadításával. Katalinnal szeptember óta ezen dolgozunk, ennek hatására mostanra jó a kapcsolatom a családommal, és a párommal is őszintébb lett a kapcsolat. Utána jön az emésztés rendezése, amit most végzek. Miután lelki okok már nem nehezítik a dolgot, magyarul, már csak nyomokban vannak feldolgozatlan régi dolgok, amiket nem tudok megemészteni, már van esély arra, hogy fizikailag, ténylegesen rendbe hozzam az emésztőrendszeremet. A múlt heti konzultáción a belgyógyász doktornő tényleg használható tanácsokat adott, a krumplidiéta kímélő de nem éheztető, nem okoz gondot betartani. A máj megerősítése, a méreganyagok feldolgozása is sikerülni fog a tudatos, kímélő étkezés segítségével. És akkor "már csak" az utolsó lépcső lesz hátra: minden figyelmemet a női oldalamra kell fordítanom, azt kell erősítenem. A meditációk során el fogom képzelni újra és újra, amint a napfonatomból kiinduló energia melegíti, feltölti energiával a méhemet és a petefészkeimet. Nem szabad elnyomni ezt az oldalamat, teret kell engedni annak, hogy kiteljesedhessek e téren, és ezáltal beköltözhessen a pocakomba az a kisfiú vagy kislány, akit olyan régóta várunk.

Táplálkozás

Végre találtam egy olyan belgyógyászt, aki a természetes és holisztikus gyógymódban hisz, látja az összefüggéseket, és tud segíteni nekem! Ráadásul a Fülöp-féle terápiás tervvel jól összeegyeztethető módszert javasolt. Ma reggel amúgy elkezdtem szedni a vitaminkoktélt, amit Fülöp javasolt - a kéthavi adag 70e Ft-ba került. Ehhez még hozzájön, amit a belgyógyász doktornő felírt (aminosav, progeszteron krém, barátcserje kapszula, Q10 stb.) - egy komplett gyógyszertárat berendezek majd otthon... De ami a lényeg, elárulta, hogy milyen étrend szolgálja az egészségemet:

- nagyrészt húsmentes táplálkozás: hetente 1-2 alkalommal lehet biocsirkét enni + halat
- gluténmentes étkezés, tehát a paleo kenyerek mehetnek továbbra is;
- a tejet kerülni kell, natúr joghurt és kefír, illetve túró mehet;
- zöldségek és gyümölcsök bőven, kivéve: bab és borsó, szójatermékek + kevés banán, aszalt gyümik;
- rizs és krumpli (nem olajban sült!) mehet.

Az első 3-4 hétben krumplidiétát kell tartanom, heti egyszer pedig salaktalanító napot. Mindjárt összeállítom a minta étrendemet, jövő keddtől elkezdem a lúgosító-méregtelenítő diétát. Azért akkor, mert szombaton buliba megyünk, vasárnap bográcsozni készülünk - kell még néhány szabadnap, mielőtt belekezdek! :-)

Jó érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban, úgy gondolom, hogy a diétával, a vitaminokkal, a jógával és a meditációval, na meg a terápiával nyáron fel tudom készíteni a testemet-lelkemet arra, hogy ősszel képes legyek megfoganni és teherbe esni. A doktornő a konzultáció végén nagyot sóhajtott és kitartást kívánt, én megkérdeztem: - Ilyen nehéz a diéta? Ő erre: - Nem, az nem nehéz. Én az infertilitásra gondoltam. Nem egyszerű ezzel szembenézni...

Az a "vicces", hogy én már nem tekintek erre mint nehézségre. Elfogadtam, hogy ez van, ezt most végig kell csinálni. Ha év végéig nem sikerül természetes úton, akkor jövő év elején tolunk egy, max. kettő lombikot. Ha ezzel se jön össze, akkor azt hiszem, nyugodt szívvel le tudok majd mondani a vérszerinti gyerekről, nem lesz hiányérzetem, akkor tényleg nem mondhatja senki, hogy nem próbáltunk meg mindent. A bizonytalanság a legnehezebb tényező. Az, hogy nem tudhatom, lesz-e valaha eredménye ennek a hatalmas testi-lelki-szellemi-idegi-anyagi áldozatnak. Hogy megtérül-e valaha a befektetett energia, vagy 5 küzdelmes év végén ugyanott állunk majd, mint amikor elkezdtük, vagyis ketten, gyerek nélkül??? Kínzó kérdések ezek, a legfájdalmasabb ezekkel szembenézni...