Terápia 8.

A nyolcadik alkalom egyórás volt, és nagyrészt hangtálazásból állt. Nem tudtunk erre a hétre másfél órás időpontot egyeztetni, de igazából nem is baj, mert a munkahelyváltás körüli cécó járt a fejemben, a terápia napján végig azon kattogtam, így egyéb dologról nem is tudtam beszélni. A hangtálazás nagyon kellemes volt, a végére teljesen ellazultam, lelassult a légzésem, lenyugodott a heves szívverésem.

A héten az igazán nagy lelki vihar nem a terápián történt, hanem egy nappal utána, vagyis tegnap. Ez volt az a nap ugyanis, amikor közöltem a főnökeimmel, hogy elmegyek máshová dolgozni. Két hete vártam már ezt az alkalmat, izgultam rajta, hogyan fog menni, elég erősen nyomasztott a rám váró feladat, napok óta nem tudtam rendesen aludni sem. Először a közvetlen főnökömhöz mentem be, aki úgy reagált, ahogy vártam: felhúzta a szemöldökét, mondott egy-két lózungot, feltett néhány kérdést, majd közölte, hogy én jelentsem be a nagy hírt a felettesnek. Be is jutottam a nagyobb főnökhöz tegnap délután, először átbeszéltük a folyamatban lévő ügyeket, majd ő tért rá a személyzeti kérdésekre. Én ekkor megragadtam az alkalmat, és megtettem a nagy bejelentést. Váratlanul érte a dolog, és emiatt elég furcsán reagált, kb. az jött le, hogy ők mindent megtettek értem, én meg milyen hálátlan vagyok, hogy mégis elmegyek. Kérdezte, mi az igazi oka, én azt mondtam, hogy egy ideje nem éreztem már jól magam ezen a helyen, erre ő azt válaszolta, hogy akkor menjek oda, ahol jól érzem magam. Ez nagyon rosszul esett, elkezdett folyni a könny a szememből, annyit mondtam, hogy szerettem volna jó viszonyban elválni, aztán felálltam, és eljöttem. Rögtön ezután ő áthívta a kisfőnököt, beszéltek, majd kb. 20 perc múlva a nagyfőnök felhívott, hogy egyedül vagyok-e az irodában, és amikor mondtam, hogy igen, akkor azt mondta, átjön. Azzal kezdte, hogy bocsánatot kért a korábbi hangnemért, nem azokat és nem úgy akarta mondani. Főleg a "menjek oda, ahol jól érzem" részt magyarázta ki, többször elnézést kérve. Nagyon jól esett ez a gesztus, igazán tiszteletre méltó, hogy megtette ezt a lépést, és hogy valóban kíváncsi volt a gondolataimra, érzéseimre. Kérdezte, hogy mi miatt éreztem rosszul magam, és elmondtam, hogy azért, mert a feladataim és ezáltal én sem kaptam elég figyelmet, nagyon magamra maradtam minden üggyel-bajjal, és emiatt elszigeteltnek éreztem magam. Ő azt mondta, hogy ebben az is közrejátszott, hogy én bezárkóztam, nem voltam elég nyitott. Ezzel egyetértettem, valóban sokáig rosszul kezeltem a helyzetet, ahogy ő mondta, durciztam, és ezzel hozzájárultam a helyzet kialakulásához. Elmondta még, hogy nagyon sajnálja, talán ha korábban beszélgettünk volna, akkor nem jutunk el idáig, erre én emlékeztettem őt arra, hogy év elején én jeleztem felé és a többi főnök felé is, hogy vannak problémák, tettem néhány változtatási javaslatot is, de ezekre senki nem figyelt oda, és minden ment tovább úgy, mint korábban. Végül jó viszonyban váltunk el, mindketten örültünk, hogy sikerült őszintén átbeszélni a szituációt. Ez nagyon nagy megkönnyebbülés számomra, nem szerettem volna, ha tüske marad benne a távozásom miatt. Azt hiszem, sikerült elérnem, hogy odafigyelt rám és megértett.

Persze még mindig a történtek hatása alatt vagyok, és még mindig nem dőlhetek hátra, mert a papírok még nincsenek elrendezve, és azt sem tudom, hogy 2 hét vagy 4 hét múlva kezdek az új helyen. Egy dolog miatt nagyon büszke vagyok magamra: végre sikerült teljesen megnyílnom, és őszintén beszélni az érzéseimről. Ma reggel jöttem rá, hogy ami a terápia során a szüleimmel kapcsolatban előjött, miszerint arra kondícionáltam magam velük szemben, hogy elrejtem a valódi érzéseimet és gondolataimat, ugyanezt a viselkedésformát követtem eddig a munkahelyeimen is a főnökeimmel szemben. Előadtam az egykedvű, mosolygós, bólogatós jó kislány szerepet, aki néha foghegyről odatűz egy megjegyzést, de arra nem képes, hogy teljes terjedelemben felvállalja az érzéseit és kiálljon magáért. Ezen a berögzült viselkedésformán tegnap sikerült változtatnom. Igaz, hogy elsírtam magam a beszélgetés közben, sőt, még este a férjemnek sem tudtam sírás nélkül beszélni az érzéseimről, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy végülis megtettem. Kiléptem az eddigi szerepemből, volt elég erőm és bátorságom ahhoz, hogy megmutassam önmagam. Úgy hiszem, hogy ez egyértelműen a terápia hatása. Több éve foglalkozom önismerettel, és szépen lassan haladtam ezen az úton, de az igazi nagy lépést, az áttörést azóta érzem, amióta Katalinhoz járok. Az elmúlt másfél hónapban rengeteget változtam, sok mindennel szembesültem. Többféle feldolgozásra váró probléma felszínre került, ami miatt átmenetileg rosszabbul érzem magam időnként, de a terápia nem csak a felismerésben segít, hanem abban is, hogy megadja azt a belső erőt, amivel képes vagyok a saját problémáimra a megoldásokat megtalálni saját erőből. Nem mondja el Katalin, hogy az egyes szituációkat hogyan oldjam meg, nem is vezet rá a megoldásra, hanem segít abban, hogy a belső hangra odafigyeljek, hogy higgyek magamban, és meg merjem tenni a változáshoz szükséges lépéseket.

Egyre felszabadultabbnak érzem magam, és ez nagyon jó érzés. Sokat hallgatok Quimby-t mostanában, és gyakran eszembe jut az a nyári koncert élmény, amikor a Halleluja című számukat adták elő, mi a tesómmal hátul álltunk, söröztünk, cigiztünk, táncoltunk, majd amikor a szám végén Kiss Tibi azt megkérte a tömeget, hogy tegye fel a kezét, aki szabadnak érzi magát, akkor felemeltük a kezünket, ordítottunk egy hatalmasat a tömeggel, és akkor, abban a pillanatban tényleg szabadnak éreztem magam. Ezt szeretném érezni minden nap, folyamatosan. A nagyfőnök tegnap nem a szigetes hasonlatot mondta, hanem azt, hogy a bezárkózásommal magamat kergettem be a barlangba. Nos, most előbújok, már van erőm és bátorságom hozzá. Az új munkahelyen esélyt kapok arra, hogy nyitottan forduljak a kollégák felé, és hogy az első pillanattól kezdve megmutassam, milyen is vagyok valójában: egy mosolygós, kiegyensúlyozott, önmagával és a világgal harmóniában élő, kedves és csinos nő.

Terápia 7.

Tegnap borzalmas hangulatban mentem a terápiára, rossz kedvem volt. Előtte 4 napos hosszú hétvégén voltunk a Balaton-felvidéken, ami csodálatos volt, de utána bejönni a munkahelyemre, nagyon nyomasztóan hatott rám. Ráadásul múlt pénteken azt beszéltem meg az "új helyen", hogy hétfőn-kedden kapok egy papírt e-mailen, ami még tegnapra sem érkezett meg, így az egész napomat idegeskedéssel töltöttem. Éppen a terápia alatt, a beszélgetés és a hangtálazás között jött az sms, hogy minden papír rendben van, elő van készítve, csak az aláíró személy jelenleg külföldön van, ezért csak jövő hétfőn lesz elmozdulás. Pedig már tervezgettem, hogyan fogom bejelenteni, hogy elmegyek, és persze azon is rágódtam, hogy mi van, ha mégsem jön össze, vagy mi van, ha összejön, de mégsem válik be. Mindegy, ahogy a Mátrixban mondja az Orákulum Neonak: "Nem azért jöttél ide, hogy meghozd a döntést, azt már meghoztad. Azért vagy itt, hogy megértsd a döntésed okát." Szóval, a döntést már én is meghoztam, már csak azon izgulok valójában, hogy rendben menjen az áthelyezés, és hogy jó környezetbe kerüljek. Tegnap még egy élmény ért, ami kissé felzaklatott: találkoztam azzal a sráccal, kollégával, akivel tavaly nyáron flörtöltem. Vagyis, nem találkoztunk, csak láttuk egymást: én őt hátulról láttam a folyosón, utána ő pedig a konyhában látott engem. Éreztem, hogy néz, de direkt nem néztem a szemébe. Nem voltam olyan állapotban, hogy képes legyek kontaktusba kerülni vele. Elé állhattam volna, beszélhettem volna vele, de nem tettem, mert nem láttam értelmét. Tudom, hogy felzaklatott volna a dolog. Így is hatott rám, de nyilván sokkal kevésbé, mintha közelről a szemébe néztem volna. Tudom, hogy hat rám és én is hatok rá, vonzódunk egymáshoz, de ezt az érzést nem kell táplálni, mert nincs értelme. Ő messze van, mindketten házasok vagyunk, kár azon agyalni, mi lenne, ha. Nincs ha. Nekem most magammal kell foglalkoznom, belülről kell megerősödnöm, nem pedig külső visszajelzések által.

Szóval, a kezelésről. Beszélgetéssel kezdtünk, meséltem a túrázásról, meséltem arról, hogy előző nap vendégeink voltak, ami nem volt egyértelműen kellemes élmény. A barátnőm ismét jött a tervezgetős, számon kérős kérdéseivel, amik arra irányultak, hogy akkor mikor is lesz nekünk pontosan gyerekünk, másrészt pedig az ő gyermekük látványa fájdalmas volt számomra, mert többször úgy éreztem, hogy nekem is lehetne már ilyen gyerkőcöm. De tudom, hogy nekünk más az utunk. Szerencsés vagyok, mert már tudok élni a jelenben, és bízni a jövőben, hátradőlni, és hagyni, hogy megtörténjenek velem a dolgok. Egyre kevésbé erőltetem azt, hogy mindent megtervezzek, bízom abban, hogy minden úgy alakul az életemben, ahogy kell. Beszéltem ismét az anyukámról, mondtam, hogy már várom a találkozást vele. Nagyrészt csak én leszek otthon jövő hétvégén a szüleimmel, így lesz lehetőségünk beszélgetni. A beszélgetés végén még azon agyaltam, vajon hogyan kellene közelíteni anyukámhoz, de hangtálazás közben rájöttem: az ő édesanyjáról fogom kérdezni, megkérem, mesélje el, milyen volt az ő élete, ő hogyan emlékszik rá, milyen volt a kapcsolatuk. Ezt elmondtam Katalinnal is, ő erre mosolygott, és azt mondta: ő már látja rajtam a változást, kezd megnyílni a szívem.

Dolgoztunk ismét képpel is, most egy hegyet kellett elképzelnem. Most sikerült a szokásosnál jobban ellazulni, és spontánabb módon megformázni a képzeletet. Ahogy kimondta Katalin a hegy szó, egy hatalmas, jeges tetejű hegy képe ugrott be, kb. olyan, mint a Himalája. Hideg volt, jeges, félelmet keltő. Nem akartam megmászni. Mellette kisebb, de szintén kopár hegyek álltak. Megfordultam, láttam, hogy egy puha, zöld mezőn vagyok, viszont érdekes élmény volt, mert a mezőnek nem volt széle, kitágult volt a tér, olyasmi érzés volt, mint amikor elalvás előtt érzem, hogy egy világűr szerű, határok nélküli térben vagyok, amiben valami húz előre. A távolban láttam lankásabb, zöldebb hegyvonulatot, el is indultam felé, de hiába haladtam, továbbra is nagyon messze volt. Tényleg a tér- és időnélküliség tűnt fel, sütött a nap, de olyan furcsa, tompa, szürkés fénye volt. Szürreális élmény volt az egész. Katalin kérdezte, milyen emlékeket tudok ehhez kapcsolni. Nekem a magány érzése volt a legerősebb a képből, az az érzés, hogy nem tartozom sehová, nincs viszonyítási pont. Kérdezte, hogy olyan érzés volt-e, mint amikor kisgyermekként egyedül éreztem magam, de mondtam, hogy ez a jelenlegi állapotomat tükrözte, most is magányosnak érzem magam. Vannak körülöttem emberek, van néhány "barátom" is, de igazán csak a párom ismer, mindenki más előtt elrejtem valódi énemet. Félek kicsit attól, hogy ha megnyílok és mindig kimondom az érzéseimet és gondolataimat, akkor sok emberrel konfliktusba kerülök. Katalin azt mondta, hogy ez nem baj, valószínűleg át fognak alakulni a kapcsolataim, de amelyik az őszinteségem miatt elvérzik, azért nem kár. Direkt jól fog jönni, ha néhány hét múlva új közösségbe kerülök, remélem, ott már az oldottabb, őszintébb énemet sikerül megismertetnem a többiekkel.

Nehéz az út, a változás útja, de az irány jó, ezért végigcsinálom. Katalin nagyon sokat segít, hálás vagyok, hogy rá találtam. Mindig emlékszik az előző beszélgetéseinkre, nem kever össze másokkal. Valóban segíteni akar, fontos vagyok neki, és ez nagyon jó érzés. Mintha a második anyám lenne.

Terápia 6.

Csak röviden a tegnapi foglalkozásról: múlt héten nem találkoztunk, mert Katalin külföldön volt. Most azzal kezdtünk, hogy felsoroltam neki, mennyi minden történt velem az elmúlt két hétben: 2x találkoztam a testvéremmel, nagyon jót beszélgettünk, változtattam az Anyukámmal való telefonálási szokásomon, már csak heti 2-3x beszélünk, és akkor is kisebb részt az ő munkahelyi problémáiról, elmeséltem neki, hogy a múlt héten állásajánlatot kaptam, ami nagyon jó lehetőségnek tűnik, és talán ezáltal sikerül kitörnöm a nyomasztó munkahelyi légkörből, és azt is elmondtam neki, hogy áttértem a paleolit étrendre, bankot váltottam, valamint, beiratkoztam egy egyéves haladó jógatanfolyamra.

Szédületes gyorsaságú a változás, amit magamon érzek. Olyan, mintha az elmúlt 2-3 év terhei kezdenének leolvadni rólam, mintha a súlyokat lassan lepakolnám. Egyre könnyebbnek és felszabadultabbnak érzem magam. Persze, még nem vagyok az út végén, a hangtálazás közben ismét éreztem a mellkasomon a nyomást, és elmondtam, hogy a felkavaró kép óta olyan, mintha egy piszkos vízzel teli poharat felráztak volna bennem, és még folyamatban lenne a leülepedés. De hiszem, hogy jó úton járok, a tegnapi patakos kép is azt erősítette bennem, hogy kis pihenésre van szükségem egy nyugodt csendes helyen, ugyanakkor látom az utat magam előtt, és érzem magamban az erőt, hogy tovább menjek. Éppen, miközben írtam ezt a feljegyzést, hívtak a "leendő új munkahelyemről", holnap megyek ismét egy megbeszélésre. Remélem, sikerül tisztázni a részleteket, összejön a váltás, és pozitív irányú lesz a változás.

Táplálkozás

Tegnap voltam egy belgyógyász-táplálkozási szakértőnél állapotfelmérésen. Magnetspace testelemző készülékkel, a tenyéren lévő meridiánokból mutatta ki, hogy hol van a szervezetemben diszfunkció. Nos, elég sokat talált... Persze ismét kimutatták a bélrendszerem gyengeségét - a doktornő szerint nagyon kevés tápanyag szívódik fel a tápcsatornámban a bevitt táplálékból, emiatt elég sokféle vitaminból (A, C, E, B1, B3, B6 és B12) hiányom van. A B12 vitamin ráadásul a vörösvértestek képződéséhez szükséges, és mivel nekem ebből nincs elég, ezért a vértestek száma is alacsony. Emiatt van az, hogy hiába feltűnően jó a tüdőm oxigénfelvevő képessége, mégis alacsony pl. az agyam vérellátottsága - valószínűleg emiatt érzem szinte folyamatosan álmosnak magam. A pajzsmirigy alulműködésem, illetve az autoimmun betegségem miatt mégis magasabb a testsúlyom, mint amennyinek kellene lennie a bevitt táplálék alapján. Ezt az inzulinrezisztencia, illetve a hasnyálmirigy fokozott működése okozza. Ráadásul reumára hajlamos vagyok - ez is autoimmun betegség.

A megoldás: a paleolit diéta. A doktornő javasolta, hogy minél hamarabb térjek át erre, szedjek mellé egy meghatározott probiotikumot (BioKult) 2x1 szemet 60 napig. Amikor 30 napja már szedem ezt és tartom a diétát, akkor kezdjek el mellé B vitamin komplexet és A,C,E vitamint szedni. A D vitamin szintem egyelőre jó, de a téli hónapokban azt is pótolni kell majd. Megnéztem, a javasolt VitaKing B komplex C vitamint is tartalmaz, 60 darabos kiszerelés 2400 Ft. E vitamin van otthon, az A vitamint pedig gyakoribb sárgarépa fogyasztással próbálom majd bevinni.

Elolvastam Szendi Gábor Paleolit diéta kezdőknek című könyvét, amely elég hatásvadász módon, talán kicsit lesarkítva és leegyszerűsítve, de elmagyarázza, hogyan függ össze a modern táplálkozás a civilizációs betegségekkel. Kicsit túlzásnak tartom, ahogy isteníti a primitív törzsek életmódját, hogy az mennyire egészséges, közöttük mindenki sokáig él és makk egészséges, bezzeg a nyugati ember egyre betegebb. Tény, hogy a gyógyszerlobbi és az agyonfeldolgozott élelmiszerek terjesztése káros hatásokkal jár, de azt hiszem, ebben is a középút a leginkább célravezető. A könyvből sajnos nem derült ki, hogy pontosan mit szabad és mit tilos enni, ezért ennek még utána kell olvasnom, viszont elsőre elég egyhangúnak tűnik a húst-hússal és egy kis zöldséggel táplálkozás. Most, hogy jelentkeztem a jógatanfolyamra, ahol pedig a vegetariánus táplálkozást hirdetik, különösen furcsa lesz átállnom erre az étrendre. De megpróbálom. Rákeresek a neten, hátha van valami konkrét élelmiszerlista, utána pedig elmerülök a paleo receptekben, és kitalálom, hogyan tudok átállni erre a rendszerre. Az biztos, hogy most egy-másfél hónapja nagyjából tartom a glutén- és cukormentes táplálkozást, és mégis megmaradt a diszkomfort érzés a gyomromban, ráadásul a testsúlyom sem ideális most. Szóval: most adok magamnak egy kis időt, ezen a héten szépen fokozatosan bevezetem az étrendembe az új fogásokat, majd jövő héttől megpróbálok tisztán a paleolit rendszer szerint étkezni. A doktornő azt kérte, írjak táplálkozási naplót, amiben feljegyzem, mikor mit ettem, plusz a felmerülő kérdéseket, észrevételeket. Egy hónap után nézessek TSH szintet, és menjek vissza hozzá konzultációra. Így fogok tenni, szükségem van a változásra, meg tudom csinálni!!!

Nyitás a testvérem felé

A hétvégén találkoztam Tesómmal, és ooolyan jó volt!!! Legutóbb, amikor róla beszéltem a terápián, megkérdezte Katalin, hogy neki elmondom-e, ő tudja-e, hogy mit gondolok róla. Érdekes volt, mert amint elkezdtem mesélni a Tesómnak, hogy járok a kezelésekre, rögtön rávágta, hogy ha előjön valami rossz emlék a múltból, ami vele kapcsolatos, akkor szóljak. És ahogy ezt mondta, kissé ijedt volt az arca. Úgy tűnik, ő is úgy értékeli, hogy nem mindig volt korrekt velem. De mondtam neki, hogy szerintem a mi kapcsolatunk rendben volt gyerekkorban, csak a természetes testvér rivalizálás volt tapasztalható. És elmondtam neki, hogy mennyire tisztelem őt azért, amiért ő az álmainak él, és valóban azt csinálja, amit szeret. Ő a példaképem ezen a téren. Meglepődött azon, hogy azt mondtam, nem az én ötletem volt, hogy milyen egyetemre megyek, és hogy a munkám is távol áll a valódi személyiségemtől. Ezt furcsállta, azt hitte, hogy szeretem, amit csinálok. Objektíve nézve valóban "sokra vittem": nehéz egyetemet sikeresen elvégeztem, van két felsőfokú nyelvvizsgám, a húszas éveim végén vezető beosztást kaptam egy tekintélyes munkahelyen... és mégis, ez nem én vagyok. Persze, van ami örömöt okoz a munkámban, és arra rájöttem, hogy másik irodáért nem fogom elcserélni. Lépésről lépésre szeretném felépíteni az új életemet: először elvégzem a jógatanfolyamot, elkezdek órákat tartani, majd később próbálok egy központot kialakítani. Elmondtam a Tesómnak az álmomat, és megegyeztünk abban, hogy ha már meg tudom fogalmazni, mit szeretnék, az félsiker.

Nagyon érdekes dolgot mesélt: egy barátnője arról álmodozott, hogy női magazinokba fog illusztrációt készíteni. Elővett egy Marie Claire-t, megnézte az impresszumba, ki az illusztrátor, kivágta azt a sort, és az akkori illusztrátor neve helyére beírta a sajátját. És mit ad isten? Két év múlva megvalósult az álma, már valóban a Marie Claire-nek dolgozik - többek között. Szóval, nekem is el kell indulnom az álmaim felé. Tegnap elmentünk megnézni a jógaközpontot, ahol indul a tanfolyam. Olyan furcsa, mert tetszett a hely, szimpatikus volt, amit mondtak ott, mégis kialakult bennem valami erős ellenérzés a dologgal kapcsolatban. Nem tudom eldönteni, hogy miért. Lehet, hogy az egóm tiltakozik, keresi a kifogásokat, és próbálja elhitetni velem, hogy nem állok még erre készen? Annyira örültem, amikor megláttam ezt a lehetőséget, oké, tényleg messze van tőlünk, de egy kis szervezéssel ez az akadály elhárítható. Akkor mi a baj? Miért félek belevágni??? Még egy napom van gondolkodni...

Még egy dolog Tesómmal kapcsolatban: ő azt mondta el nekem, hogy én a párkapcsolatom miatt vagyok az ő példaképe, tényleg ritka az a kapcsolat, ami a férjemmel van. Mondtam, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ez különleges ajándék, ezért különösen fájdalmas, hogy egy ilyen kapcsolatban nem akar a baba megfoganni...

Az Anyukámmal is beszéltem tegnap telefonon, és olyan érdekes volt, amit mondott: említette, hogy egy hónapja találkoztunk utoljára, és hogy mennyire elvonási tünetei vannak ennyi idő után, milyen jó lenne már találkozni. Most komolyan gondolkodom azon, hogy hétvégén haza menjek. Lehet, hogy csak egyedül mennék, vonattal, szombat reggel mennék, vasárnap délután jönnék. Úgysincs sok program hétvégére, a párom megy futóversenyre, de én nem akarok menni vele. Lehet, jót tenne, ha csak én mennék haza, tesó nélkül, férj nélkül. Csinálnánk valami jó kis közös programot, és közben tudnánk beszélgetni. Hiszek abban, hogy begyógyíthatók a régi sebek, és hogy kialakítható egy jó kapcsolat közöttünk. Olyan jó lenne, annnnyira szeretném!!!

Terápia 5.

Tgenap ismét Katalinnál jártam. Kérdezte, hogy érzem magam, elmondtam, hogy nagyon felkavart a múlt heti kezelés, emiatt nem készítettem el a virág képét sem, és kértem, hogy ezúttal ne dolgozzunk képpel, inkább hangtálazzunk helyette. Beszélgettünk az elmúlt hét eseményeiről és az álmokról is. Elmeséltem neki, hogy múlt hét végén rossz álmom volt: azt álmodtam, hogy a férjem bejelenti, hogy valójában a húgomat szereti, sőt, mindig is őt szerette. Ennek kapcsán elkezdtünk beszélgetni a húgomról, kérdezte, mit szeretek benne, milyen a kapcsolatunk. Elmondtam, hogy a legjobban azt értékelem benne, hogy meri a saját életét élni, bátran él, az álmait megvalósítja. Nagyon szenvedélyesen tud dolgozni egy feladaton, ugyanakkor a munkában szerintem gondja van az önérdek érvényesítéssel. Beszélgettünk a természetes gyermekkori rivalizálásról, ami a felnőtt korban is megjelenhet még. Szerinte az álmom is ennek a lenyomata volt, az a félelmem jelent meg benne, hogy a testvérem jobb nálam.

Most jutott eszembe egy újabb összefüggés: tegnap elővettem a "Bennünk élő gyermek felfedezése" című könyvet, amiből néhány évvel ezelőtt már elkezdtem dolgozni, de akkor még nem tudtam pontosan behatárolni, hogy melyik életkorban és milyen szükségleteim sérültek. A múltkori kezelésen előjött pontosan a 10-11 éves kor, valamint az, hogy ekkortól vált szokásommá, hogy elnyomjam az érzéseimet, ne mutassam ki a fájdalmamat, a dühömet vagy a csalódottságomat. Az önagresszív cselekvésformák, mint a körömrágás, a fogcsikorgatás vagy a hajtépés mind-mind az elnyomott érzelmek megnyilvánulásai. Szóval, a könyv és az előző kezelés hatására tudatosult bennem, hogy egyértelműen váltanom kell középtávon a munka terén, hiszen az egyetemet és valójában az állásomat is anyám miatt választottam, nem szabad akaratból. Gimnazistaként tanár akartam lenni, és lehet, hogy ez az irány, ami felé el kell indulnom. Tegnap körvonalazódott bennem egy elképzelés: szeretnék egy ház, egy közösségi tér vezetője lenni, ami napközben családi napköziként üzemelne, esténként pedig jógastúdióvá alakulna. Rá is találtam, hogy a Sivananda jógaközpontban vasárnap lesz nyílt nap, jövő kedden pedig indul az egyéves jógaoktatói tanfolyam. Nagyon nagy kedvet érzek, hogy belevágjak, végülis ezt tudnám munka mellett is csinálni, szépen fokozatosan felépítve az új karrieremet. Este elmondtam az ötletemet a férjemnek, aki örült az elképzelésnek, és azt mondta, nagyon támogat ennek megvalósításában. És itt az összefüggés: múlt héten is benne volt a tudatalattimban, hogy új karriercélt kell találnom és megvalósítanom, hiszen addig nem lesz egységben és harmóniában a személyiségem, amíg olyan munkát végzek, amit igazából utálok. Ezért jelent meg az álmomban a húgom, aki azt a személyt testesíti meg számomra, aki a saját döntései alapján alakította eddig is az életét, és amiért nagyon csodálom. Fel is fogom hívni őt, jó lenne hamarosan találkozni. Annyira szeretem őt, és annyira szeretném, ha szorosabb kapcsolat lenne közöttünk!!!

És ami az anyámat illeti, kérdezte Katalin, hogy vele kapcsolatban hogy érzek, változott-e valami múlt hét óta. Mondtam, hogy tanácstalannak érzem magam, nem tudom, honnan kellene elkezdeni felépíteni a kapcsolatunkat, hiszen gyermekkoromban sem értett meg, és amikor néhány éve előhoztam a gyermekkori sérelmeimet, akkor egy poénnal elütötte a dolgot, nem foglalkozott vele. Azt mondta Katalin, hogy akkor lehet, hogy nem ez a megoldás. Nem a köztünk lévő kapcsolat fog alapvetően megváltozni, hanem az én hozzáállásom, az én érzéseim. Azt mondta, hagyjam érni magamban ezt a dolgot, figyeljem a felbukkanó érzéseket, és ezeket éljem át. Ha magamra haragszom, ha anyámra haragszom, ha a világra haragszom, az mind-mind helyénvaló érzés. Kérdezte, milyen lenne szerintem az ideális kapcsolat közöttünk. Én a párom és az apósom példáját hoztam fel: múlt hétvégén megható volt látni, mennyire örülnek a személyes találkozásnak, és hogy valóban kíváncsiak egymásra, van érdemi mondanivalójuk egymásnak, és hogy tartalmasan tudják eltölteni azt a néhány órát, amikor találkoznak. Ezzel szemben anyámnak mindig a formális együtt töltött idő számít: hogy minden nap beszéljünk telefonon, hogy minél gyakrabban találkozzunk.

A haragom egyébként kezd csillapodni, és igazából benne is érzem a változásra való igényt. Sokszor elmondta, hogy rosszul esik neki, amiért kizárjuk az életünkből, amiért nem osztjuk meg vele a gondolatainkat. De ha annyi éven át eltitkoltam előle az érzéseimet, most hogyan legyek nyitott és őszinte felé? Azt hiszem, ezen kell dolgoznom. Azt hiszem, nemsokára eljön az idő, amikor tényleg megbocsátok neki a múltbeli dolgokért, és képes leszek arra, hogy tudatosan felépítsem a jövőbeni kapcsolatunkat. Érdekes és megdöbbentő volt számomra, amikor Katalin bemutatta nekem tegnap, hogy ha gyermekem lesz, akkor én is édesanya leszek, így a saját édesanyám szintjére emelkedem, vele egyenrangú leszek, megszűnik az alá-főlérendeltségi viszony. Valahogy akkor nagyon távolinak tűnt ez a lépés, abban a percben egyáltalán nem tudtam magamról elképzelni, hogy én anya vagyok, akinek a karján pihen a saját gyermeke. Több a feladat, és hosszabb az út, mint ahogy azt képzeltem, amikor elkezdtem terápiára járni: önmagamon kell még dolgoznom, a saját személyiségemet kell felépítenem, tudatosan és felelősséget vállalva kell a saját életemet élnem, ki kell építeni a családtagjaimmal való kapcsolatot. És ha már tudni fogom, hogy ki vagyok és hol a helyem a világban, akkor jöhet a kisbaba. Még nem állok készen...