Terápia 8.

A nyolcadik alkalom egyórás volt, és nagyrészt hangtálazásból állt. Nem tudtunk erre a hétre másfél órás időpontot egyeztetni, de igazából nem is baj, mert a munkahelyváltás körüli cécó járt a fejemben, a terápia napján végig azon kattogtam, így egyéb dologról nem is tudtam beszélni. A hangtálazás nagyon kellemes volt, a végére teljesen ellazultam, lelassult a légzésem, lenyugodott a heves szívverésem.

A héten az igazán nagy lelki vihar nem a terápián történt, hanem egy nappal utána, vagyis tegnap. Ez volt az a nap ugyanis, amikor közöltem a főnökeimmel, hogy elmegyek máshová dolgozni. Két hete vártam már ezt az alkalmat, izgultam rajta, hogyan fog menni, elég erősen nyomasztott a rám váró feladat, napok óta nem tudtam rendesen aludni sem. Először a közvetlen főnökömhöz mentem be, aki úgy reagált, ahogy vártam: felhúzta a szemöldökét, mondott egy-két lózungot, feltett néhány kérdést, majd közölte, hogy én jelentsem be a nagy hírt a felettesnek. Be is jutottam a nagyobb főnökhöz tegnap délután, először átbeszéltük a folyamatban lévő ügyeket, majd ő tért rá a személyzeti kérdésekre. Én ekkor megragadtam az alkalmat, és megtettem a nagy bejelentést. Váratlanul érte a dolog, és emiatt elég furcsán reagált, kb. az jött le, hogy ők mindent megtettek értem, én meg milyen hálátlan vagyok, hogy mégis elmegyek. Kérdezte, mi az igazi oka, én azt mondtam, hogy egy ideje nem éreztem már jól magam ezen a helyen, erre ő azt válaszolta, hogy akkor menjek oda, ahol jól érzem magam. Ez nagyon rosszul esett, elkezdett folyni a könny a szememből, annyit mondtam, hogy szerettem volna jó viszonyban elválni, aztán felálltam, és eljöttem. Rögtön ezután ő áthívta a kisfőnököt, beszéltek, majd kb. 20 perc múlva a nagyfőnök felhívott, hogy egyedül vagyok-e az irodában, és amikor mondtam, hogy igen, akkor azt mondta, átjön. Azzal kezdte, hogy bocsánatot kért a korábbi hangnemért, nem azokat és nem úgy akarta mondani. Főleg a "menjek oda, ahol jól érzem" részt magyarázta ki, többször elnézést kérve. Nagyon jól esett ez a gesztus, igazán tiszteletre méltó, hogy megtette ezt a lépést, és hogy valóban kíváncsi volt a gondolataimra, érzéseimre. Kérdezte, hogy mi miatt éreztem rosszul magam, és elmondtam, hogy azért, mert a feladataim és ezáltal én sem kaptam elég figyelmet, nagyon magamra maradtam minden üggyel-bajjal, és emiatt elszigeteltnek éreztem magam. Ő azt mondta, hogy ebben az is közrejátszott, hogy én bezárkóztam, nem voltam elég nyitott. Ezzel egyetértettem, valóban sokáig rosszul kezeltem a helyzetet, ahogy ő mondta, durciztam, és ezzel hozzájárultam a helyzet kialakulásához. Elmondta még, hogy nagyon sajnálja, talán ha korábban beszélgettünk volna, akkor nem jutunk el idáig, erre én emlékeztettem őt arra, hogy év elején én jeleztem felé és a többi főnök felé is, hogy vannak problémák, tettem néhány változtatási javaslatot is, de ezekre senki nem figyelt oda, és minden ment tovább úgy, mint korábban. Végül jó viszonyban váltunk el, mindketten örültünk, hogy sikerült őszintén átbeszélni a szituációt. Ez nagyon nagy megkönnyebbülés számomra, nem szerettem volna, ha tüske marad benne a távozásom miatt. Azt hiszem, sikerült elérnem, hogy odafigyelt rám és megértett.

Persze még mindig a történtek hatása alatt vagyok, és még mindig nem dőlhetek hátra, mert a papírok még nincsenek elrendezve, és azt sem tudom, hogy 2 hét vagy 4 hét múlva kezdek az új helyen. Egy dolog miatt nagyon büszke vagyok magamra: végre sikerült teljesen megnyílnom, és őszintén beszélni az érzéseimről. Ma reggel jöttem rá, hogy ami a terápia során a szüleimmel kapcsolatban előjött, miszerint arra kondícionáltam magam velük szemben, hogy elrejtem a valódi érzéseimet és gondolataimat, ugyanezt a viselkedésformát követtem eddig a munkahelyeimen is a főnökeimmel szemben. Előadtam az egykedvű, mosolygós, bólogatós jó kislány szerepet, aki néha foghegyről odatűz egy megjegyzést, de arra nem képes, hogy teljes terjedelemben felvállalja az érzéseit és kiálljon magáért. Ezen a berögzült viselkedésformán tegnap sikerült változtatnom. Igaz, hogy elsírtam magam a beszélgetés közben, sőt, még este a férjemnek sem tudtam sírás nélkül beszélni az érzéseimről, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy végülis megtettem. Kiléptem az eddigi szerepemből, volt elég erőm és bátorságom ahhoz, hogy megmutassam önmagam. Úgy hiszem, hogy ez egyértelműen a terápia hatása. Több éve foglalkozom önismerettel, és szépen lassan haladtam ezen az úton, de az igazi nagy lépést, az áttörést azóta érzem, amióta Katalinhoz járok. Az elmúlt másfél hónapban rengeteget változtam, sok mindennel szembesültem. Többféle feldolgozásra váró probléma felszínre került, ami miatt átmenetileg rosszabbul érzem magam időnként, de a terápia nem csak a felismerésben segít, hanem abban is, hogy megadja azt a belső erőt, amivel képes vagyok a saját problémáimra a megoldásokat megtalálni saját erőből. Nem mondja el Katalin, hogy az egyes szituációkat hogyan oldjam meg, nem is vezet rá a megoldásra, hanem segít abban, hogy a belső hangra odafigyeljek, hogy higgyek magamban, és meg merjem tenni a változáshoz szükséges lépéseket.

Egyre felszabadultabbnak érzem magam, és ez nagyon jó érzés. Sokat hallgatok Quimby-t mostanában, és gyakran eszembe jut az a nyári koncert élmény, amikor a Halleluja című számukat adták elő, mi a tesómmal hátul álltunk, söröztünk, cigiztünk, táncoltunk, majd amikor a szám végén Kiss Tibi azt megkérte a tömeget, hogy tegye fel a kezét, aki szabadnak érzi magát, akkor felemeltük a kezünket, ordítottunk egy hatalmasat a tömeggel, és akkor, abban a pillanatban tényleg szabadnak éreztem magam. Ezt szeretném érezni minden nap, folyamatosan. A nagyfőnök tegnap nem a szigetes hasonlatot mondta, hanem azt, hogy a bezárkózásommal magamat kergettem be a barlangba. Nos, most előbújok, már van erőm és bátorságom hozzá. Az új munkahelyen esélyt kapok arra, hogy nyitottan forduljak a kollégák felé, és hogy az első pillanattól kezdve megmutassam, milyen is vagyok valójában: egy mosolygós, kiegyensúlyozott, önmagával és a világgal harmóniában élő, kedves és csinos nő.