Tegnap borzalmas hangulatban mentem a terápiára, rossz kedvem volt. Előtte 4 napos hosszú hétvégén voltunk a Balaton-felvidéken, ami csodálatos volt, de utána bejönni a munkahelyemre, nagyon nyomasztóan hatott rám. Ráadásul múlt pénteken azt beszéltem meg az "új helyen", hogy hétfőn-kedden kapok egy papírt e-mailen, ami még tegnapra sem érkezett meg, így az egész napomat idegeskedéssel töltöttem. Éppen a terápia alatt, a beszélgetés és a hangtálazás között jött az sms, hogy minden papír rendben van, elő van készítve, csak az aláíró személy jelenleg külföldön van, ezért csak jövő hétfőn lesz elmozdulás. Pedig már tervezgettem, hogyan fogom bejelenteni, hogy elmegyek, és persze azon is rágódtam, hogy mi van, ha mégsem jön össze, vagy mi van, ha összejön, de mégsem válik be. Mindegy, ahogy a Mátrixban mondja az Orákulum Neonak: "Nem azért jöttél ide, hogy meghozd a döntést, azt már meghoztad. Azért vagy itt, hogy megértsd a döntésed okát." Szóval, a döntést már én is meghoztam, már csak azon izgulok valójában, hogy rendben menjen az áthelyezés, és hogy jó környezetbe kerüljek. Tegnap még egy élmény ért, ami kissé felzaklatott: találkoztam azzal a sráccal, kollégával, akivel tavaly nyáron flörtöltem. Vagyis, nem találkoztunk, csak láttuk egymást: én őt hátulról láttam a folyosón, utána ő pedig a konyhában látott engem. Éreztem, hogy néz, de direkt nem néztem a szemébe. Nem voltam olyan állapotban, hogy képes legyek kontaktusba kerülni vele. Elé állhattam volna, beszélhettem volna vele, de nem tettem, mert nem láttam értelmét. Tudom, hogy felzaklatott volna a dolog. Így is hatott rám, de nyilván sokkal kevésbé, mintha közelről a szemébe néztem volna. Tudom, hogy hat rám és én is hatok rá, vonzódunk egymáshoz, de ezt az érzést nem kell táplálni, mert nincs értelme. Ő messze van, mindketten házasok vagyunk, kár azon agyalni, mi lenne, ha. Nincs ha. Nekem most magammal kell foglalkoznom, belülről kell megerősödnöm, nem pedig külső visszajelzések által.
Szóval, a kezelésről. Beszélgetéssel kezdtünk, meséltem a túrázásról, meséltem arról, hogy előző nap vendégeink voltak, ami nem volt egyértelműen kellemes élmény. A barátnőm ismét jött a tervezgetős, számon kérős kérdéseivel, amik arra irányultak, hogy akkor mikor is lesz nekünk pontosan gyerekünk, másrészt pedig az ő gyermekük látványa fájdalmas volt számomra, mert többször úgy éreztem, hogy nekem is lehetne már ilyen gyerkőcöm. De tudom, hogy nekünk más az utunk. Szerencsés vagyok, mert már tudok élni a jelenben, és bízni a jövőben, hátradőlni, és hagyni, hogy megtörténjenek velem a dolgok. Egyre kevésbé erőltetem azt, hogy mindent megtervezzek, bízom abban, hogy minden úgy alakul az életemben, ahogy kell. Beszéltem ismét az anyukámról, mondtam, hogy már várom a találkozást vele. Nagyrészt csak én leszek otthon jövő hétvégén a szüleimmel, így lesz lehetőségünk beszélgetni. A beszélgetés végén még azon agyaltam, vajon hogyan kellene közelíteni anyukámhoz, de hangtálazás közben rájöttem: az ő édesanyjáról fogom kérdezni, megkérem, mesélje el, milyen volt az ő élete, ő hogyan emlékszik rá, milyen volt a kapcsolatuk. Ezt elmondtam Katalinnal is, ő erre mosolygott, és azt mondta: ő már látja rajtam a változást, kezd megnyílni a szívem.
Dolgoztunk ismét képpel is, most egy hegyet kellett elképzelnem. Most sikerült a szokásosnál jobban ellazulni, és spontánabb módon megformázni a képzeletet. Ahogy kimondta Katalin a hegy szó, egy hatalmas, jeges tetejű hegy képe ugrott be, kb. olyan, mint a Himalája. Hideg volt, jeges, félelmet keltő. Nem akartam megmászni. Mellette kisebb, de szintén kopár hegyek álltak. Megfordultam, láttam, hogy egy puha, zöld mezőn vagyok, viszont érdekes élmény volt, mert a mezőnek nem volt széle, kitágult volt a tér, olyasmi érzés volt, mint amikor elalvás előtt érzem, hogy egy világűr szerű, határok nélküli térben vagyok, amiben valami húz előre. A távolban láttam lankásabb, zöldebb hegyvonulatot, el is indultam felé, de hiába haladtam, továbbra is nagyon messze volt. Tényleg a tér- és időnélküliség tűnt fel, sütött a nap, de olyan furcsa, tompa, szürkés fénye volt. Szürreális élmény volt az egész. Katalin kérdezte, milyen emlékeket tudok ehhez kapcsolni. Nekem a magány érzése volt a legerősebb a képből, az az érzés, hogy nem tartozom sehová, nincs viszonyítási pont. Kérdezte, hogy olyan érzés volt-e, mint amikor kisgyermekként egyedül éreztem magam, de mondtam, hogy ez a jelenlegi állapotomat tükrözte, most is magányosnak érzem magam. Vannak körülöttem emberek, van néhány "barátom" is, de igazán csak a párom ismer, mindenki más előtt elrejtem valódi énemet. Félek kicsit attól, hogy ha megnyílok és mindig kimondom az érzéseimet és gondolataimat, akkor sok emberrel konfliktusba kerülök. Katalin azt mondta, hogy ez nem baj, valószínűleg át fognak alakulni a kapcsolataim, de amelyik az őszinteségem miatt elvérzik, azért nem kár. Direkt jól fog jönni, ha néhány hét múlva új közösségbe kerülök, remélem, ott már az oldottabb, őszintébb énemet sikerül megismertetnem a többiekkel.
Nehéz az út, a változás útja, de az irány jó, ezért végigcsinálom. Katalin nagyon sokat segít, hálás vagyok, hogy rá találtam. Mindig emlékszik az előző beszélgetéseinkre, nem kever össze másokkal. Valóban segíteni akar, fontos vagyok neki, és ez nagyon jó érzés. Mintha a második anyám lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése