Tgenap ismét Katalinnál jártam. Kérdezte, hogy érzem magam, elmondtam, hogy nagyon felkavart a múlt heti kezelés, emiatt nem készítettem el a virág képét sem, és kértem, hogy ezúttal ne dolgozzunk képpel, inkább hangtálazzunk helyette. Beszélgettünk az elmúlt hét eseményeiről és az álmokról is. Elmeséltem neki, hogy múlt hét végén rossz álmom volt: azt álmodtam, hogy a férjem bejelenti, hogy valójában a húgomat szereti, sőt, mindig is őt szerette. Ennek kapcsán elkezdtünk beszélgetni a húgomról, kérdezte, mit szeretek benne, milyen a kapcsolatunk. Elmondtam, hogy a legjobban azt értékelem benne, hogy meri a saját életét élni, bátran él, az álmait megvalósítja. Nagyon szenvedélyesen tud dolgozni egy feladaton, ugyanakkor a munkában szerintem gondja van az önérdek érvényesítéssel. Beszélgettünk a természetes gyermekkori rivalizálásról, ami a felnőtt korban is megjelenhet még. Szerinte az álmom is ennek a lenyomata volt, az a félelmem jelent meg benne, hogy a testvérem jobb nálam.
Most jutott eszembe egy újabb összefüggés: tegnap elővettem a "Bennünk élő gyermek felfedezése" című könyvet, amiből néhány évvel ezelőtt már elkezdtem dolgozni, de akkor még nem tudtam pontosan behatárolni, hogy melyik életkorban és milyen szükségleteim sérültek. A múltkori kezelésen előjött pontosan a 10-11 éves kor, valamint az, hogy ekkortól vált szokásommá, hogy elnyomjam az érzéseimet, ne mutassam ki a fájdalmamat, a dühömet vagy a csalódottságomat. Az önagresszív cselekvésformák, mint a körömrágás, a fogcsikorgatás vagy a hajtépés mind-mind az elnyomott érzelmek megnyilvánulásai. Szóval, a könyv és az előző kezelés hatására tudatosult bennem, hogy egyértelműen váltanom kell középtávon a munka terén, hiszen az egyetemet és valójában az állásomat is anyám miatt választottam, nem szabad akaratból. Gimnazistaként tanár akartam lenni, és lehet, hogy ez az irány, ami felé el kell indulnom. Tegnap körvonalazódott bennem egy elképzelés: szeretnék egy ház, egy közösségi tér vezetője lenni, ami napközben családi napköziként üzemelne, esténként pedig jógastúdióvá alakulna. Rá is találtam, hogy a Sivananda jógaközpontban vasárnap lesz nyílt nap, jövő kedden pedig indul az egyéves jógaoktatói tanfolyam. Nagyon nagy kedvet érzek, hogy belevágjak, végülis ezt tudnám munka mellett is csinálni, szépen fokozatosan felépítve az új karrieremet. Este elmondtam az ötletemet a férjemnek, aki örült az elképzelésnek, és azt mondta, nagyon támogat ennek megvalósításában. És itt az összefüggés: múlt héten is benne volt a tudatalattimban, hogy új karriercélt kell találnom és megvalósítanom, hiszen addig nem lesz egységben és harmóniában a személyiségem, amíg olyan munkát végzek, amit igazából utálok. Ezért jelent meg az álmomban a húgom, aki azt a személyt testesíti meg számomra, aki a saját döntései alapján alakította eddig is az életét, és amiért nagyon csodálom. Fel is fogom hívni őt, jó lenne hamarosan találkozni. Annyira szeretem őt, és annyira szeretném, ha szorosabb kapcsolat lenne közöttünk!!!
És ami az anyámat illeti, kérdezte Katalin, hogy vele kapcsolatban hogy érzek, változott-e valami múlt hét óta. Mondtam, hogy tanácstalannak érzem magam, nem tudom, honnan kellene elkezdeni felépíteni a kapcsolatunkat, hiszen gyermekkoromban sem értett meg, és amikor néhány éve előhoztam a gyermekkori sérelmeimet, akkor egy poénnal elütötte a dolgot, nem foglalkozott vele. Azt mondta Katalin, hogy akkor lehet, hogy nem ez a megoldás. Nem a köztünk lévő kapcsolat fog alapvetően megváltozni, hanem az én hozzáállásom, az én érzéseim. Azt mondta, hagyjam érni magamban ezt a dolgot, figyeljem a felbukkanó érzéseket, és ezeket éljem át. Ha magamra haragszom, ha anyámra haragszom, ha a világra haragszom, az mind-mind helyénvaló érzés. Kérdezte, milyen lenne szerintem az ideális kapcsolat közöttünk. Én a párom és az apósom példáját hoztam fel: múlt hétvégén megható volt látni, mennyire örülnek a személyes találkozásnak, és hogy valóban kíváncsiak egymásra, van érdemi mondanivalójuk egymásnak, és hogy tartalmasan tudják eltölteni azt a néhány órát, amikor találkoznak. Ezzel szemben anyámnak mindig a formális együtt töltött idő számít: hogy minden nap beszéljünk telefonon, hogy minél gyakrabban találkozzunk.
A haragom egyébként kezd csillapodni, és igazából benne is érzem a változásra való igényt. Sokszor elmondta, hogy rosszul esik neki, amiért kizárjuk az életünkből, amiért nem osztjuk meg vele a gondolatainkat. De ha annyi éven át eltitkoltam előle az érzéseimet, most hogyan legyek nyitott és őszinte felé? Azt hiszem, ezen kell dolgoznom. Azt hiszem, nemsokára eljön az idő, amikor tényleg megbocsátok neki a múltbeli dolgokért, és képes leszek arra, hogy tudatosan felépítsem a jövőbeni kapcsolatunkat. Érdekes és megdöbbentő volt számomra, amikor Katalin bemutatta nekem tegnap, hogy ha gyermekem lesz, akkor én is édesanya leszek, így a saját édesanyám szintjére emelkedem, vele egyenrangú leszek, megszűnik az alá-főlérendeltségi viszony. Valahogy akkor nagyon távolinak tűnt ez a lépés, abban a percben egyáltalán nem tudtam magamról elképzelni, hogy én anya vagyok, akinek a karján pihen a saját gyermeke. Több a feladat, és hosszabb az út, mint ahogy azt képzeltem, amikor elkezdtem terápiára járni: önmagamon kell még dolgoznom, a saját személyiségemet kell felépítenem, tudatosan és felelősséget vállalva kell a saját életemet élnem, ki kell építeni a családtagjaimmal való kapcsolatot. És ha már tudni fogom, hogy ki vagyok és hol a helyem a világban, akkor jöhet a kisbaba. Még nem állok készen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése