Hű, a mai terápia nagyon durva volt!!! Kezdődött úgy, hogy megmutattam a rajzaimat, szépen kielemeztük őket, aztán megkérdezte Katalin, hogy jól alszom-e általában, szoktam-e álmodni. Én elmondtam, hogy mostanában több férfi ismerős is megjelent álmomban, mint a párom, és nem is értettem, miért képzelem ezt. Persze megfejtettük, hogy ilyenkor nem konkrétan az adott személy vonz, hanem a tulajdonság, amit megtestesít, vagy a szituáció, amiben találtam magam. Utána elmondtam neki, hogy régebben gyakran csikorgattam a fogamat, és hogy előfordul évente néhányszor, hogy felriadok álmomból, felülök, és zihálva veszem a levegőt. Mondtam, hogy nem tudom, mi okozza ezt a jelenséget, a kapcsolódó álmokra nem szoktam emlékezni. Sőt, sokszor arra sem emlékszem, hogy felriadtam éjszaka.
Ezt követően jött a következő kép, amit el kellett képzelnem: egy virág. Egy kis, kerekszirmú, vadon termő virágot képzeltem el, amely az erdőben van, élő aljnövényzet és bogarak-hangyák veszik körül. Persze ezúttal is szólóban jelent meg a virág, előjött a magány érzése. Ismét meg kellett figyelnem, a bőrébe kellett bújnom, és elképzelnem, milyen körülmények között érezné magát jobban a virág. Mondtam, hogy szeretné, ha hasonló virágok vennék körül, akkor biztonságban érezné magát. És ekkor jött az érdekes rész: az volt a feladat, hogy írjam le, mit jelent számomra a biztonság érzése. Azt mondtam, olyan, mintha egy óriási, puha, meleg bársonyfotelben ülnék. Katalin kérte, hogy töltekezzem fel ezzel a pozitív érzéssel, engedjem, hogy átjárjon. Ahogy próbáltam ezt elképzelni, szólnom kellett a megjelenő negatív érzésről: ismét éreztem azt a nyomást a mellkasomon, amit az első hangtálas kezelésnél is. Kérte Katalin, hogy írjam le, milyen érzés. Mondtam, mintha egy vékony, de nehéz (kb. 2 kilós), koszos, hideg, rozsdás vaslap lenne a mellkasomon. Kérdezte, mikor éreztem először életemben ezt a nyomást. Kérte, hogy nyugodtan pörgessem vissza életem eseményeit, és próbáljam megtalálni azt a pontot, eseményt, amikor ezt éreztem. Először az egyetem jutott eszembe, de ahogy visszább mentem az időben, megjelent előttem az a kép, ami évekkel ezelőtt már előjött az egyik jógaóra után: láttam magam 11 éves, kissé elhízott, önbizalomhiányos, szemüveges kislányként, ahogy állok egyedül az általános iskola sötét udvarán. Körülöttem a magas falak, én pedig magányos vagyok, elhagyatott és szorongó. Az volt a feladat, hogy képzeljem oda felnőttkori, mostani énemet, ahogy odamegy a kislányhoz, és megadja neki azt, amire vágyik. Mondtam, hogy ölelésre, védelemre vágyik a kislány, de nem látom a kapcsolatot a két alak között. Amikor pedig a kislány bőrébe kellett bújnom, akkor ösztönösen azt kérdeztem: nem lehetne, hogy az anyukámat képzelem oda? És ekkor elkezdett potyogni a könny a szememből, és ahogy mentünk tovább a képpel, már rendesen zokogtam. Felszínre került az akkori rossz érzés: arra vágytam, hogy az édesanyám jöjjön értem, megöleljen, megszeretgessen, odafigyeljen rám, meghallgassa az érzéseimet, és megvigasztaljon.
Igen, azt hiszem, ebben az életkorban lett volna a legjobban szükségem az édesanyámra. Kezdődött azzal, hogy úgy iratott át másik iskolába, hogy nem is szólt róla, az évzáróról hazatérve tudtam meg, hogy ősztől más iskolába megyek. Az osztályközösség nem volt rossz az új helyen, befogadtak, lettek barátaim, de a délutánokat utáltam, a napköziben rajtam kívül csak hátrányos helyzetű gyerekek voltak, akik kiközösítettek, csúfoltak. Otthon panaszkodtam emiatt, de anyám azt mondta, nem érdekes, ne törődjek vele, csúfolódjak én is. Ráadásul ekkoriban ment otthon rendesen a cirkusz a szüleim között, így otthon sem találtam a helyem. Katalin azt mondta, hogy a sok-sok éven keresztül átélt magányosság érzés jelenik meg most a vizualizációkor, és ez okozza a nyomás érzést is. Elmondtam neki, hogy sajnos most sem jó a kapcsolatunk anyámmal, ő elvárja, hogy minden nap telefonáljunk, de igazából soha nem beszélgetünk, csak hallgatom a sirámait. Mondta, hogy ez nagyon rossz, így minden este újra átélem a gyermekkorban belém ivódott rossz érzéseket, emlékeket, így nem csoda, ha utána nem tudok gondtalanul gyereket csinálni (ezt így mondta!). A terápia rövidtávon kellemetlen, mert felszakítja a sebeket, de ez szükséges a gyógyuláshoz. Meg kell erősödnöm annyira lelkileg, hogy szembe tudjak szállni anyámmal, pontosabban, felvállaljam a saját érdekeimet, és magam tudjam meghúzni a határokat.
Nagyon felzaklatott ez a találkozó, mert azt hittem, már túl vagyok ezen az érzésen. Mondom, előjött már ez korábban, de akkor nem volt lelki segítőm, magamtól nem tudtam megoldani, feloldani a negatív beidegződést. Most ismét dühös vagyok a szüleimre, legfőképpen anyámra. Kimerített ez a foglalkozás, de nagyon fontos volt. Sokat sírtam, most átmenetileg gyengének és elveszettnek érzem magam, de ez változni fog. Le kell zárnom a gyermekkoromat, tisztáznom kell magamban az anyámmal kapcsolatos érzéseimet, csak ezt követően leszek készen arra, hogy én magam anya lehessek, és megkezdhessen a felnőtt létemet. Sok erő kell ehhez az úthoz, de végre jó kezekben vagyok, megcsinálom, azért is én fogok győzni!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése