Velem is megtörténhet

Ma reggelre megjött a menzeszem, 3 napos késéssel. Az elmúlt napokban hullámoztak bennem az érzések: gondolkodtam, mikor teszteljek, egyik nap megszédültem, amit persze jelnek vettem, ma reggel félálomban azt tervezgettem, mikor és hogyan kérek időpontot ahhoz a dokihoz, aki a méhsövény műtétemet csinálta, és bizony voltak olyan pillanatok, amikor totál elfogott a pánik, hogy mi van, ha tényleg terhes vagyok... De a lényeg, hogy most először hittem el és gondoltam át tényleg reálisan, hogy előfordlhat, hogy sikerült, spontán módon összejöhet a kisbabánk. Egyre közelebb érzem magam az egészhez, szerencsére az az időszak már elmúlt, amikor mindenkire irigy vagyok, és igazságtalannak érzem a saját sorsomat. Egyre biztosabban tudom, elhiszem, hogy nekem is sikerülni fog, én is édesanya leszek.

De az időfaktor továbbra is idegesít. Meddig dőlhetek hátra nyugodtan, meddig várhatok arra, hogy lelkileg megérjek a feladatra, és mikor van az a pillanat, amikor újra segítséget kell kérnünk, amikor újra a lombikhoz kell fordulnunk. Azt hiszem, először a terápiát kell végigcsinálnom, mert vannak ugyan már eredmények, nagyon sokat változtam ősz óta, de még sok düh, félelem, gátlás van bennem, amin dolgozni kell. Azt hiszem, ha legközelebb megyek Katalinhoz, erről fogok neki beszélni. Basszus, a héten abszolút nem volt kedvem menni, örültem, hogy legközelebb három hét múlva van jelenésem, de most olyan jó lenne vele beszélgetni... nagyon örülök, hogy megtaláltam őt, az első perctől fogva azonos hullámhosszon vagyunk, mindig odafigyel rám, emlékszik arra, hogy máskor mit mondtam, és segít abban, hogy megértsem önmagamat, és megtaláljam magamban a válaszokat, a megoldásokat.

Azt hiszem, türelemmel kell még lennem. Arra gondoltam, hogy januártól megkezdem a tudatos testi felkészülést is: rendszeres hetirendet alakítok ki, időt hagyva benne a pihenésre is, elolvasom újra a hogyan essünk teherbe könyvet abból a célból, hogy a diéta kialakításában segítsen (milyen gyógyteákat, vitaminokat, stb. érdemes fogyasztani), rendszeresen fogok jógázni, és az étkezésre is kiemelt figyelmet fordítok. Igenis vissza fogok menni a paleolit belgyógyász szakorvoshoz is, aki múltkor nem volt nagy élmény, de hasznos tanácsokat ad. Azt mondta, hogy most erőteljesen méregtelenít a szervezetem, feldolgozza az elmúlt évek rossz táplálkozása során felgyűlt salakanyagokat. Tetszik a holisztikus látásmód, amit képvisel, és az is igaz, hogy minden baj, probléma forrása a belekből, az emésztőrendszerből indul. Sokszor nehéz betartani, amit mond, főleg azért, mert a paleolit sokszor a húst hússal álláspontot képviseli, ezzel szemben a jóga irányzata a vegetáriánus táplálozást hirdeti. Nekem kell kikísérletezni, mi a jó út számomra.

Egy dolgot fontos megjegyeznem: most sem ölbe tett kézzel ülök, csodára várva, és csak mennek a hetek, hónapok számolatlanul. Igenis fontos munkát végzek magamon, fontos változások indultak el szeptember óta. Ahhoz képest, amit összekínlódtam előtte három évig, amikor csak az orvosokban bíztam, és közben gyötörtem magam, most sokkal előrébb vagyok. De ezen az úton végig kell menni, ezt a munkát nem lehet megspórolni. És igenis meg lesz az eredménye, ha végigcsinálom: velem is megtörténik a csoda, nekem is sikerülni fog, lesz kisbabám!!! Nem is egy... :-)

Terápia 14.

A munkahelyváltás után, így évvége felé eléggé elfáradtam: tegnap a cigisdoboz helyett az öngyújtómat dobtam ki a kukába, ma reggel összetörtem a teáskannámat... sokféle dologgal próbálkozom mostanában: járok minden héten reflexológushoz, majd minden héten jógatanfolyamra, bikram jógára + terápiára is. Mindez azt eredményezi, hogy szinte minden hétköznap este későn érek haza, nincs elég időm pihenni, egyre fáradtabb vagyok. Múlt héten lemondtam a terápiát, írtam Katalinnak egy sms-t, hogy nem tudok menni. Helyette hazamentem, bekapcsoltam a tévét, végigdőltem a kanapén, és aludtam. Nagyon jól esett. Elhatároztam, hogy januártól rendszerbe szedem az életem: talpmasszázsra egy ideig nem fogok járni, kedden van a jógatanfolyam, szerdán megyek Katalinhoz, pénteken pedig munka után megyek jógázni. Így a hétfő és a csütörtök esték szabadok maradnak.

Tegnap kicsit nehezen indult a terápia, elég zárkózott voltam, arról beszéltem, mennyire fáradt vagyok. Belementem, hogy csináljunk egy képet, ami most ismét a ház volt. Ez alkalommal teljesen más ház jelent meg: egy erdő közepén álló, messziről mézeskalács-háznak tűnő faházikó. Kissé ideges voltam, hogy megint ezt kell elképzelnem, és az volt a furcsa, hogy lakóként ismét egy öreg néni képe jelent meg. Nem igazán akartam bemenni, de Katalin unszolására bekopogtam hozzá, szétnéztem az egy helyiségből álló, kényelmes kis kuckóban, és leültem vele beszélgetni. Elmondta, hogy ő mindig az erdőben lakott, ezért számára nem félelmetes még este sem. Ismeri a növényeket, állatokat, sőt, azzal foglalkozik, hogy gyógynövényeket gyűjtöget. Megkínált egy bögre fűszeres, gyömbéres teával, ami nagyon jól esett. Kedves volt a néni, mosolygós, örült nekem, szívesen látott, sőt, gyógynövényeket is akart adni, de én nem éreztem ott jól magam, a tea után elköszöntem, ígértem, hogy egyszer talán visszajövök a gyógynövényekért, majd egy ösvényen gyorsan végighaladva elértem az autómat, beültem, és kényelmesen, immár jó érzésekkel hazavezettem.

Katalin szerint az öreg néni azt az ősi tudást, bölcsességet testesíti meg, ami bennem is meg van, de úgy látszik, én még nem akarok hallgatni rá. Előjött a képből, hogy nem szívesen fogadok el segítséget - ez valóban így van. Utána éppen az a gondolat jött elő, amit fentebb leírtam: hogy annyi mindennel foglalkozom, annyi mindenbe belekezdtem az elmúlt években, annyi emberhez fordultam (orvosok, segítők, tanácsadók), hogy mostanra elfáradtam. Szeretnék otthon lenni, bekuckózni, semmire sem gondolni, csak úgy el lenni. Elmeséltem, hogy jártam újságíró iskolába, ami eleinte nagyon feldobott, de a félévi vizsgán szerzett keserű tapasztalat után már csak kötelezettség tudatból fejeztem be. A jógatanfolyam is kissé ilyen most: nagyon lelkesen kezdtem, az első néhány alkalmat nagyon élveztem, de mostanra a sok házi feladat meg tanulnivaló maradt, meg az a szorongató érzés, hogy mennem kell még felfrissítő órákra meg alaptanfolyami segítőnek + 2x táborba, ami összességében több idő annál, mint amennyit én erre szánni akartam. Nagyon macerás mindig kijárni Hűvösvölgybe, késő este hazavezetni... még 3 nap a munkahelyen, utána kezdődik a szabadság. 11 nap lesz zsinórban pihenni - már nagyon várom. Eközben nem kell mennem se jógázni, se Katalinhoz, se Icához. Nagyon jó lesz!

Summa summarum, a tegnapi alkalom is sírással végződött, kijött belőlem, hogy mennyire unom ezt a sok kínlódást, nem vagyok elégedett magammal, szeretném már tudni, mi célja van ennek az egész tortúrának, sikerül-e valaha megtudnom, mi az én valódi küldetésem és feladatom ebben az életben. Katalin azt mondta, hogy szeptemberben, amikor készítette a horoszkópomat, az látszott a csillagképből, hogy a következő egy-másfél év a befelé fordulásról fog szólni. A Szaturnusz határozza meg az életemet, ami a változásokat meghozza, de az átmeneti időszakban sok feladatot, szenvedést ró az emberre. Szóval, ezt most nem tudom megúszni. Addig kell mennem, addig kell terápiára járnom, amíg szépen lassan fel nem dolgozok valamennyi múltbeli sérelmet, bennem lappangó dühöt és haragot. Utána állítólag jobb lesz, végleg lerakom a sok puttonyt. És akkor talán megszűnik az autoimmun betegségem, ami ugye szimbolizálja az önmarcangoló természetemet, és megszűnik az állandó gyomorfájásom is, amit a sok megemésztetlen, feldolgozatlan érzés és emlék okoz. Jó lenne tényleg eljutni idáig...

Terápia 13.

Ezen a héten nagyon gondolkodtam, hogy egyáltalán elmenjek-e Katalinhoz, ugyanis ez az első hetem az új munkahelyemen, és már szerdán nagyon fáradtnak éreztem magam. Végül mégis elmentem, és nem bántam meg. Az elején beszélgettünk kicsit arról, mi a véleményem a képekkel való munkáról, és elmondtam, hogy sokszor furcsa képet formálni, szokatlan utasításokat kell teljesíteni (pl. képzeljem  magam egy fa helyébe), de összességében eredményes a módszer, és ez a lényeg.

Egy újabb képpel mentünk tovább: most egy állatcsaládot kellett elképzelnem. Előttem 4-5 zebra jelent meg, akik békésen legelésznek a szavannán, és körbevesznek 4 oroszlánkölyköt, vigyáznak rájuk. Aztán megjelent a képben egy folyó, benne egy bivalycsordával, és jött három hímoroszlán is, akik elejtettek egy kis bivalyt. Végül tényleg család lett a képből: az egyik hímoroszlán vitte haza a zsákmányt a kicsiknek, együtt ettek, és várták haza a mamaoroszlánt, aki valahol távol volt.

Elkezdtünk beszélgetni arról, milyen gondolatok merülnek fel bennem a kép hatására. Most kivételesen nem traumatikus élmények jöttek elő, és nem Anyukámra asszociáltam a kép hatására, hanem Apukámra. Apukám az oroszlán jegyében született, és karakterre is hasonlít arra az állatra: nagy, tekintélyt parancsoló a megjelenése, sokszor csendben oson, nem lehet észrevenni, de képes agresszívvá válni, és akkor nagy hangja van. A kép azt az emléket hozta elő, hogy milyen sokat játszott velünk Apukám, amikor gyerekek voltunk. Ez nagyon jó érzés volt, és most is hálás vagyok érte. Ahogy nyaraláskor dobált a vízbe, ahogy borotválkozáskor a habos arcával adott nekünk puszit... Alapvetően ő egy érzelmes, játékos ember, akinek talán más párra lett volna szüksége, olyanra, aki megbecsüli őt, felnéz rá és pátyolgatja egy kicsit. Anyukám ehhez képest sokszor piszkálta, lekicsinylette az általa tett dolgokat, sokszor belémart, bántotta őt. Tudom, hogy most is nagyon szeret minket, sok mindent megtesz értünk, és sokat köszönhetünk neki azért, hogy megadta nekünk kiskorunkban a szeretetet, a játékosságot, ami megfelelő alapot biztosít ahhoz, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatban élhessünk, én és a húgom is.

A kép hatására előkerült az az emlék is, hogy milyen jó volt a gyerekkoromnak az a része is, hogy a szüleink kiengedtek minket az utcára, és hagyták, hogy a többi utcabeli gyerekkel együtt lógjunk, bicajozzunk, játsszunk, bandázzunk. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy volt kortárs csoport a közelünkben, ez szép része volt az életünknek.

Örülök, hogy végre szép emlékek kerültek elő mélyről a terápia hatására. Katalin mondta, hogy ez a módszer hozzásegít ahhoz, hogy igazán megismerjem magam. Most a személyiségem játékos oldala került felszínre, és megerősítést kaptam, hogy a gyermekkoromnak, a múltamnak rengeteg szép része volt, sok szép és kellemes emlékem van. Köszönöm, jó volt ezt megtapasztalni.

Terápia 12.

Ma megyek ismét Katalinhoz, erre rájöttem, hogy még a múlt hétről sem írtam. Az történt, hogy elmondtam neki, hogy milyen érzések jöttek elő belőlem a házas kép hatására. Előjött az a félelmem, hogy talán soha nem lesz gyrekem (sírni kezdtem, mire Katalin megnyugtatott, hogy biztosan lesz, nem is olyan sokára), és az a dilemmám, hogy meddig várhatok, mikor "kell' folytatni az erőszakos beavatkozásokat, és mikor kell elindítani az örökbefogadást. Egyáltalán, képes leszek-e elindulni ezekkel, akarom-e ezeket. Másrészt, előjött az, hogy fizikailag félek a terhességtől, főleg az utolsó harmadtól, nem akarok újra nagy és ormótlan lenni - amilyen kamaszkoromban voltam...

Szóval, lelkizős volt a múlt alkalom, újabb képet nem is vettünk, hanem a fenti dolgokról beszélgettünk, utána pedig hangtálaztunk. Jó érzés volt, megnyugtatott. Most, hogy egy hét után írom le ezeket az érzéseket, annyira távolinak tűnik az egész, most nem nyomasztanak ezek a gondolatok. Lehet, hogy végleg sikerült őket elengedni? Ma amúgy valószínűleg az új munkahelyről fogunk beszélgetni, mert ez egy új élmény. Meglátjuk.

Egy érdekes dolgot akartam még leírni: tegnap voltam jógaoktatói tanfolyamon, és ott a mester beszélt arról, hogy az ayurveda szerint 3 évig kell készülni a gyermekvállalásra. Ha csak úgy eldönti az ember, hogy gyereket akar és rögtön össze is jön, nem biztos, hogy a legoptimálisabb környezetben fogan meg a kicsi. Viszont ha egy testileg és lelkileg is megtisztult és felkészült anyában fogan meg a baba, akkor az valószínűleg sokkal okosabb és kiegyensúlyozottabb gyerek lesz. Ez szíven ütött, nyeltem a könnyeimet. Már tudom, hogy 3 és fél évvel ezelőtt nem álltam készen egy lélek fogadására, de olyan jó lenne, ha lassan elérkezne az időm, és megfoganna a babám...

Terápia 9-10-11.

Hát, igen, mostanában elhanyagoltam kicsit a blogolást, amint a címből is látszik... mindegy, most megpróbálom az előző három alkalmat összefoglalni.

A kilencedik alkalom is egyórás volt, és nagyrészt abból állt, hogy elmeséltem az előző hétvége történéseit, az Édesanyámmal megvalósult beszélgetést, valamint, elmondtam azt a felismerést is, hogy ugyanazt a viselkedésformát követtem a munkahelyemen a feletteseimmel szemben is, mint a szüleim viszonylatában. Erre Katalin azt mondta, hogy az asztrológia szerint ugyanaz a csillagállás vonatkozik mindkét viszonyrendszerre, ezért lehet az egybeesés. Valamint, hogy akármilyen is az érzésünk az anyai vagy a főnöki minta iránt, tudatosan vagy tudat alatt mi is ugyanígy fogunk viselkedni anyaként/főnökként. Ezt tovább gondolva arra jutottam, hogy lehet, hogy éppen ezért utasítottam el mindkét szerepet, mert az előttem lévő mintával nem tudtam azonosulni, nem akartam olyan anya és olyan főnök lenni, amilyen anyám és főnököm nekem van. A munkahelyemen ezért voltam puha kezű főnök, és ezért alakítja a szervezetem úgy a dolgokat, hogy még ne lehessek anya.

A tizedik alkalom már újra másfél órás volt, de az idő nagy része arra ment el, hogy a sógorommal kapcsolatos problémákról, félelmekről beszéltem. Azon a héten történt ugyanis, hogy a férjem bejelentette: az öccse pánikrohamot kapott az egyetemen, az anyja szerint egyébként is depressziós, ja, és bejelentette, hogy ő valójában meleg. Nagyon egészségtelen kapcsolat van anyósom és a sógorom között, az anya szinte megfojtja a "szeretetével" az ő kicsi fiát, abszolút gyerekként kezeli, az öcsi pedig jó fiúként engedelmeskedik, és nem éli a saját életét. Katalin ajánlott egy nagyon jó pszichológust Debrecenben, a férjem pedig felajánlotta az öccsének, hogy utazzon fel hozzánk a hétvégén, legyünk együtt, beszélgessünk. De ő nem akart jönni, most a körzeti orvos által javasolt pszichológushoz jár, leadta az egyik tantárgyát, mert kitalálta, hogy az okozta a problémát, és most állítja, hogy jól van. Szerintem nincs jól, de mindegy, most ennél többet mi nem tudunk tenni ebben az ügyben.

Röviden visszatértünk még a heggyel kapcsolatos képre, Katalin kérdezte, hogy akarom-e folytatni, és azt válaszoltam, hogy inkább hangtálazzunk. Ekkor rákérdezett, hogy miért tartok én ettől a képtől, mit jelképez számomra az a hatalmas, hósipkás, jeges, fenyegető hegy. Azt mondtam, hogy a rám nehezedő külső elvárásokat, amiket gyerekként teherként cipeltem. Hogy jó tanuló voltam, hogy azt az egyetemet csináltam végig, amit a szüleim akartak. És szóba került a testnevelés órák negatív élménye is, hogy nem ment a kislabda dobás, hogy a gimiben én voltam a legbénább, soha nem tudtam teljesíteni az elvárásokat, és a tanárral is konfliktusom volt. Jó volt ezekről is beszélgetni, utána még 2x az egyetemről álmodtam, bolyongtam a hatalmas épületben, ami más volt, mint amit ismertem, ezért nem találtam az előadótermet.

Na, és akkor a tegnapi alkalomról: egy új képpel kezdtünk el foglalkozni, egy házat kellett elképzelnem először kívülről, majd belülről is. Egy kétemeletes, fehér falú, piros tetős ház képe jelent meg, ami kissé hasonlított szüleim házára, de önállóan állt. Körülötte szabálytalan elrendezésben, de viszonylag közel voltak a többi házak, közöttük nem volt kerítés, csak kert zöld fűvel, néhány alacsonyabb fával és lehullott falevelekkel. A ház előtt vezetett egy út, ahonnan kővel kirakott járdán, néhány lépcsőfok után lehetett elérni a bejárati ajtót. Esteledett már, az ablakból fény szűrődött ki. Tudtam, hogy egy fiatal pár lakik benne, de nem ismertem őket. Becsengettem, egy férfi nyitott ajtót, kérdés nélkül beengedett. A földszint nagyrészt a nappali-konyhából állt, ami nagyon szépen volt berendezve: kandalló, amiben ég a tűz, nagy puha szőnyeg, kényelmes bőrkanapé, egy konyhasziget, természetes fából lévő konyhabútor, szépen berendezett konyha, a tűzhelyen fövő leves. Ami furcsa volt, az a nappali közepén egy fotelben ülő öreg néni, aki szelíd volt, mosolygós, az ölében egy nagy szürke macskával. Az emeleten a néni szobája régimódi volt sok textillel, ezzel szemben a fiatal pár hálójában csak egy nagy, fából faragott ágy állt. Volt még fent egy hatalmas fürdőszoba is, ami a nagy sarokkáddal és a szinte plafonig felrakott fehér-rózsaszín csempével csúnya volt és hideg. A padlás üres volt, de oda nem akartam felmenni, a pincében volt néhány lom, emellett krumpli, alma és két bicikli. A ház mellé le volt támasztva egy seprű. Próbáltuk megfejteni, hogy mit üzent ez a kép, de az anyóka nem emlékeztetett senkire, tegnap este nem jutott eszembe semmi a képről.

Ma reggel  készülődés közben újra előkerült az aggodalmam, hogy kifutok az időből. OK, hogy most elengedtem a babakérdést, de lehet, hogy ez azzal fog járni, hogy mire újra előveszem, már túl idős leszek elkezdeni a procedúrákat. Megnyugtattam magam azzal, hogy legfeljebb majd örökbe fogadunk egy babát. A trolin mantrákat hallgattam, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha 34 éves koromban adjuk be az örökbefogadási kérelmet, akkor biztosan várni kell majd 3-4 évet a babára, és milyen idős leszek, mire megkapjuk. Erre azt gondoltam, hogy akkor 33 éves koromban kezdjük el, mire beugrott, hogy basszus, az már csak egy év!!! De előtte még kellene próbálkozni, lombikozni, de úristen, akkor mi lesz, meddig várhatok ölbe tett kézzel?! És ekkor beugrott a kép: hát persze, az öreg néni formájában időskori önmagamat láttam, aki körül ugyan van egy család: a férfi talán a néni örökbefogadott fia, annak a felesége, aki a képben nem jelent meg, az is velük él. Az volt az érzésem, hogy ők jól érzik magukat így hármasban, nekik komfortos ez az életforma, mostani önmagam azonban azért találta furcsának és szokatlannak a házat és a benne lakókat is, mert a mostani eszemmel nem ilyen családot képzelek el magamnak. Saját gyermekeket szeretnék, legalább kettőt, de inkább hármat, vidám, csacsogó, játszó gyermekeket szeretnék magam körül látni. Öregkoromban pedig a férjemmel szeretnék együtt lakni, vele együtt megöregedni, és vasárnaponként várni a gyerekeket, unokákat. De vajon lesz-e elég időm arra, és egyáltalán, megadatik-e nekem, hogy valóra váljon ez az álmom? Lesz-e saját gyerekem, megérek-e valaha arra, hogy anya legyek, átéljem a fogamzás, a terhesség, a szülés és a szoptatás csodáját? Vagy annyira befagyasztottam a szívem, annyiszor ismételtem magamban, hogy én ha férfi lennék, boldogan vállalnék gyereket, de az asszonyi szerepben nem tudom magam elképzelni, hogy önbeteljesítő lesz a jóslat, és valóban csak annyi adatik meg nekem, mint egy férfinak: más szüli meg majd a gyermekemet, akit ugyan felnevelhetek, szerethetek, de nem mondhatom el, hogy a szívem alatt hordtam?

Ezt a félelmemet hozta felszínre a tegnapi kép, most már egészen biztos vagyok benne. Hihetetlenül jól működik ez a szimbólumterápia. A tudatommal tegnap este múltbéli eseményekre, általam ismert emberekre próbáltam a képből asszociálni, de ma reggelre megálmodtam, megkaptam lentről a választ, hogy valójában ez a jövőbéli félelmeimet jelenítette meg. Remélem, ezt is sikerül feldolgozni és elengedni. Nem tudom, milyen sorsot szánnak nekem az égiek, az a lényeg, hogy tiszta szívvel, aggodalom nélkül tudjak bízni abban, hogy minden úgy fog történni, ahogy annak történnie kell.

Szeretem az Édesanyámat

Hétvégén otthon voltam, végre. Két hónapja nem találkoztam a szüleimmel, augusztus közepe óta nem voltam a szülővárosomban, így nagyon vártam az utazást. Persze volt bennem egy kis félsz, mivel tudtam, éreztem, hogy beszélnem kell Édesanyámmal, de kicsit tartottam tőle, lesz-e alkalom, hogyan sikerül majd, stb.

Pénteken lement a szokásos temetői program, szombat délelőtt ház körüli teendők voltak, utána megebédeltünk, a párom elutazott egy rendezvényre, én pedig egyedül maradtam a szüleimmel. Késő délután "összefutottunk" Édesanyámmal a konyhában, elkezdtünk beszélgetni, és csak beszélgettünk, beszélgettünk - majdnem 3 órán keresztül. Komolyan mondom, hogy ez körülbelül először fordult elő életünkben. Hogy nem csak elmesélt az egyik a másiknak valamit, hanem ténylegesen gondolatokat, és ami különösen szokatlan, érzéseket osztottunk meg egymással. A munkahelyi dolgokról kezdtünk el beszélgetni, most, hogy a munkahelyváltás közepén vagyok, Édesanyám elkezdte elmesélni, milyen helyeken, milyen közösségekben dolgozott eddig, és hogy milyen indokok miatt kellett váltania. Én eredetileg a szüleiről, főleg az édesanyjáról akartam kérdezni, de szépen lassan eljutottunk addig a beszélgetésben, így megtudtam, amit akartam.

Nagymamám Nyomáron született, volt egy nővére, aki 7 évvel idősebb volt nála, és két öccse, akik közül az egyik gyermekkorában meghalt. Nagypapám Szendrőládon született, egy öccse volt. Miskolcra járt polgári iskolába 10 éves korától, de azt végül nem fejezte be, elment helyette szakmát tanulni: kovácsinas lett. Megszerezte a szükséges képesítést, de nem tudott a szakmájában elhelyezkedni a harmincas évek nehéz gazdasági környezetében. Dolgozott hídépítésen, bányában, majd végül sikerült elhelyezkednie a gyárban kovácsként. 29 éves volt már, amikor arra gondolt, ideje lenne megnősülnie. A nagymamám nővére Szendrőládra házasodott, innen volt az ismeretség, ő ajánlotta be őket egymásnak. Állítólag nagymamámnak volt Nyomáron egy szerelme, de mivel ő nem rendelkezett megfelelő anyagi háttérrel és szakmával, nem adták hozzá. A közös életüket Miskolcon kezdték egy albérletben, röviddel a házasságkötésük után megszületett anyukám nővére. Nagymamám 35, nagyapám pedig 45 éves volt, amikor megszületett Édesanyám. Nem volt tervezett gyerek, a nővére sem fogadta kitörő örömmel, mivel ő akkor már 16 éves volt, és félt attól, hogy az udvarlói azt hiszik: az ő gyermeke. 16 év alatt nagyon megváltoztak a szokások: már nem volt szokás bálokban, szülői kísérettel ismerkedni, nem volt szokás az udvarlóknak a szülőktől engedélyt kérni randevú előtt. Emiatt sok konfliktusa volt anyukámnak a szüleivel, sőt, kisgyermekkorától kezdve érezte, hogy ő más, mint a többiek, ő kilóg a sorból. Az utcán nevelkedett, állandóan szomszédolni járt, és a szomszédban lakó Zsuzsi néni volt a pótanyukája, tőle megkapta azt az odafigyelést és szeretetet, amit az édesanyjától nem. Zsuzsi néniék egyszoba-konyhás albérletben éltek, mégis logikusabb és ésszerűbb életvitelt folytattak, mint a nagy házat tulajdonló, de az életüket mégis a kiskonyhában leélő szülei. 14 évesen édesanyám elkerült Kazincbarcikára, kollégiumba, ott ismerte meg édesapámat.

Beszélgettünk rólam is, az én gyermekkoromból. Sok mindent sikerült így megértenem, most, hogy már nem csak a saját szemszögemből látom a dolgokat. A szüleim nagyon keményen dolgoztak azért, hogy megteremtsék azt az egzisztenciát, amit elképzeltek maguknak. A szüleiktől nem kaptak anyagi segítséget, és igazából másfajta segítséget sem. A nagymamáim korán meghaltak, így nem tudtak besegíteni a gyereknevelésbe, sőt, igazából plusz terhet, feladatot jelentettek amiatt, hogy a betegségük során gondoskodni kellett róluk. Édesanyám bevallotta, hogy lelkiismeret-furdalása van amiatt, hogy talán nem csinált mindent megfelelően velünk kapcsolatban. De azt is elmondta, hogy nem volt előtte minta e téren, őt a szülei gyakorlatilag alig-alig nevelték, ha jól érzékelem, nagyrészt annyiból állt a dolog, hogy megetették-megitatták, de nem törődtek azzal, éppen hol jár, mit csinál, sőt, nem támogatták az elképzeléseiben sem. Anyukám szeretett volna zeneiskolába járni, de nem engedték, mert azt mondták, nincs hangszerre pénz. Sokat járt könyvtárba, otthon is sokat olvasott, de a hat osztályt végzett, háztartásbeli édesanyja nem tartotta sokra ezt a tevékenységet, helyette a kézimunkázást akarta anyukámra rákényszeríteni. Nem volt tehát előtte minta, hogyan kell gyermeket nevelni, ő mégis könyvekből, a legjobb tudása szerint próbált nekünk mindent megadni. Az biztos, hogy 10 éves koromig mindent megkaptam, amire csak szükségem volt: minden este mesélt nekünk anyukám, sok simogatást, puszit kaptunk tőle, édesapámmal pedig sokat játszottunk. Valószínű, hogy utána azért romlott el a helyzet, mert nagyon nehéz szituációba kerültek, addigra meghalt mindkét nagymamám, anyukám munkahelye bizonytalan volt, a mindennapi megélhetés is gondot okozott, és a sok feszültséget nem volt kivel megbeszélni, ezért egymáson vezették le a dühüket, haragjukat. Mondom, nagyszülői támogatás nem volt, a szüleimnek igazán barátai sem voltak, így egyedül maradtak a problémákkal. Sajnos emiatt sérültünk mi is ebben az időszakban.

De már nem hibáztatom őket emiatt. A harag kezd teljesen elmúlni a szívemből, és a helyét átveszi a szeretet, a megértés, az elfogadás. Így történtek a dolgok, ezen már nem lehet változtatni, a jelenlegi és a jövőbeni kapcsolatunkon azonban igen. Úgy érzem, ez a beszélgetés elindított minket egy nagyon fontos úton. Mostanra érettünk meg mindketten arra, hogy tiszta lappal induljunk, és mint két felnőtt, meg tudjuk beszélni az eseményeket, gondolatokat. Vasárnap is beszélgettünk még, akkor Édesanyám nagyon pontos jellemzést adott rólam. Tévesen gondoltam tehát, hogy nem ismer és nem figyel rám. Nagyon is fontos vagyok neki. Talán ha a múltat sikerül feldolgoznunk, és a régi tüskéket és rossz érzéseket a helyükre raknunk, akkor sikerül egy őszinte, szeretetteljes kapcsolatot kiépítenünk. Úgy érzem, sikerülni fog, és emiatt nagyon hálás vagyok. Régóta vágyom arra, hogy igazán mély és őszinte legyen a kapcsolatom az Édesanyámmal, és most úgy tűnik, ez sikerülni fog. Köszönöm.

Terápia 8.

A nyolcadik alkalom egyórás volt, és nagyrészt hangtálazásból állt. Nem tudtunk erre a hétre másfél órás időpontot egyeztetni, de igazából nem is baj, mert a munkahelyváltás körüli cécó járt a fejemben, a terápia napján végig azon kattogtam, így egyéb dologról nem is tudtam beszélni. A hangtálazás nagyon kellemes volt, a végére teljesen ellazultam, lelassult a légzésem, lenyugodott a heves szívverésem.

A héten az igazán nagy lelki vihar nem a terápián történt, hanem egy nappal utána, vagyis tegnap. Ez volt az a nap ugyanis, amikor közöltem a főnökeimmel, hogy elmegyek máshová dolgozni. Két hete vártam már ezt az alkalmat, izgultam rajta, hogyan fog menni, elég erősen nyomasztott a rám váró feladat, napok óta nem tudtam rendesen aludni sem. Először a közvetlen főnökömhöz mentem be, aki úgy reagált, ahogy vártam: felhúzta a szemöldökét, mondott egy-két lózungot, feltett néhány kérdést, majd közölte, hogy én jelentsem be a nagy hírt a felettesnek. Be is jutottam a nagyobb főnökhöz tegnap délután, először átbeszéltük a folyamatban lévő ügyeket, majd ő tért rá a személyzeti kérdésekre. Én ekkor megragadtam az alkalmat, és megtettem a nagy bejelentést. Váratlanul érte a dolog, és emiatt elég furcsán reagált, kb. az jött le, hogy ők mindent megtettek értem, én meg milyen hálátlan vagyok, hogy mégis elmegyek. Kérdezte, mi az igazi oka, én azt mondtam, hogy egy ideje nem éreztem már jól magam ezen a helyen, erre ő azt válaszolta, hogy akkor menjek oda, ahol jól érzem magam. Ez nagyon rosszul esett, elkezdett folyni a könny a szememből, annyit mondtam, hogy szerettem volna jó viszonyban elválni, aztán felálltam, és eljöttem. Rögtön ezután ő áthívta a kisfőnököt, beszéltek, majd kb. 20 perc múlva a nagyfőnök felhívott, hogy egyedül vagyok-e az irodában, és amikor mondtam, hogy igen, akkor azt mondta, átjön. Azzal kezdte, hogy bocsánatot kért a korábbi hangnemért, nem azokat és nem úgy akarta mondani. Főleg a "menjek oda, ahol jól érzem" részt magyarázta ki, többször elnézést kérve. Nagyon jól esett ez a gesztus, igazán tiszteletre méltó, hogy megtette ezt a lépést, és hogy valóban kíváncsi volt a gondolataimra, érzéseimre. Kérdezte, hogy mi miatt éreztem rosszul magam, és elmondtam, hogy azért, mert a feladataim és ezáltal én sem kaptam elég figyelmet, nagyon magamra maradtam minden üggyel-bajjal, és emiatt elszigeteltnek éreztem magam. Ő azt mondta, hogy ebben az is közrejátszott, hogy én bezárkóztam, nem voltam elég nyitott. Ezzel egyetértettem, valóban sokáig rosszul kezeltem a helyzetet, ahogy ő mondta, durciztam, és ezzel hozzájárultam a helyzet kialakulásához. Elmondta még, hogy nagyon sajnálja, talán ha korábban beszélgettünk volna, akkor nem jutunk el idáig, erre én emlékeztettem őt arra, hogy év elején én jeleztem felé és a többi főnök felé is, hogy vannak problémák, tettem néhány változtatási javaslatot is, de ezekre senki nem figyelt oda, és minden ment tovább úgy, mint korábban. Végül jó viszonyban váltunk el, mindketten örültünk, hogy sikerült őszintén átbeszélni a szituációt. Ez nagyon nagy megkönnyebbülés számomra, nem szerettem volna, ha tüske marad benne a távozásom miatt. Azt hiszem, sikerült elérnem, hogy odafigyelt rám és megértett.

Persze még mindig a történtek hatása alatt vagyok, és még mindig nem dőlhetek hátra, mert a papírok még nincsenek elrendezve, és azt sem tudom, hogy 2 hét vagy 4 hét múlva kezdek az új helyen. Egy dolog miatt nagyon büszke vagyok magamra: végre sikerült teljesen megnyílnom, és őszintén beszélni az érzéseimről. Ma reggel jöttem rá, hogy ami a terápia során a szüleimmel kapcsolatban előjött, miszerint arra kondícionáltam magam velük szemben, hogy elrejtem a valódi érzéseimet és gondolataimat, ugyanezt a viselkedésformát követtem eddig a munkahelyeimen is a főnökeimmel szemben. Előadtam az egykedvű, mosolygós, bólogatós jó kislány szerepet, aki néha foghegyről odatűz egy megjegyzést, de arra nem képes, hogy teljes terjedelemben felvállalja az érzéseit és kiálljon magáért. Ezen a berögzült viselkedésformán tegnap sikerült változtatnom. Igaz, hogy elsírtam magam a beszélgetés közben, sőt, még este a férjemnek sem tudtam sírás nélkül beszélni az érzéseimről, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy végülis megtettem. Kiléptem az eddigi szerepemből, volt elég erőm és bátorságom ahhoz, hogy megmutassam önmagam. Úgy hiszem, hogy ez egyértelműen a terápia hatása. Több éve foglalkozom önismerettel, és szépen lassan haladtam ezen az úton, de az igazi nagy lépést, az áttörést azóta érzem, amióta Katalinhoz járok. Az elmúlt másfél hónapban rengeteget változtam, sok mindennel szembesültem. Többféle feldolgozásra váró probléma felszínre került, ami miatt átmenetileg rosszabbul érzem magam időnként, de a terápia nem csak a felismerésben segít, hanem abban is, hogy megadja azt a belső erőt, amivel képes vagyok a saját problémáimra a megoldásokat megtalálni saját erőből. Nem mondja el Katalin, hogy az egyes szituációkat hogyan oldjam meg, nem is vezet rá a megoldásra, hanem segít abban, hogy a belső hangra odafigyeljek, hogy higgyek magamban, és meg merjem tenni a változáshoz szükséges lépéseket.

Egyre felszabadultabbnak érzem magam, és ez nagyon jó érzés. Sokat hallgatok Quimby-t mostanában, és gyakran eszembe jut az a nyári koncert élmény, amikor a Halleluja című számukat adták elő, mi a tesómmal hátul álltunk, söröztünk, cigiztünk, táncoltunk, majd amikor a szám végén Kiss Tibi azt megkérte a tömeget, hogy tegye fel a kezét, aki szabadnak érzi magát, akkor felemeltük a kezünket, ordítottunk egy hatalmasat a tömeggel, és akkor, abban a pillanatban tényleg szabadnak éreztem magam. Ezt szeretném érezni minden nap, folyamatosan. A nagyfőnök tegnap nem a szigetes hasonlatot mondta, hanem azt, hogy a bezárkózásommal magamat kergettem be a barlangba. Nos, most előbújok, már van erőm és bátorságom hozzá. Az új munkahelyen esélyt kapok arra, hogy nyitottan forduljak a kollégák felé, és hogy az első pillanattól kezdve megmutassam, milyen is vagyok valójában: egy mosolygós, kiegyensúlyozott, önmagával és a világgal harmóniában élő, kedves és csinos nő.

Terápia 7.

Tegnap borzalmas hangulatban mentem a terápiára, rossz kedvem volt. Előtte 4 napos hosszú hétvégén voltunk a Balaton-felvidéken, ami csodálatos volt, de utána bejönni a munkahelyemre, nagyon nyomasztóan hatott rám. Ráadásul múlt pénteken azt beszéltem meg az "új helyen", hogy hétfőn-kedden kapok egy papírt e-mailen, ami még tegnapra sem érkezett meg, így az egész napomat idegeskedéssel töltöttem. Éppen a terápia alatt, a beszélgetés és a hangtálazás között jött az sms, hogy minden papír rendben van, elő van készítve, csak az aláíró személy jelenleg külföldön van, ezért csak jövő hétfőn lesz elmozdulás. Pedig már tervezgettem, hogyan fogom bejelenteni, hogy elmegyek, és persze azon is rágódtam, hogy mi van, ha mégsem jön össze, vagy mi van, ha összejön, de mégsem válik be. Mindegy, ahogy a Mátrixban mondja az Orákulum Neonak: "Nem azért jöttél ide, hogy meghozd a döntést, azt már meghoztad. Azért vagy itt, hogy megértsd a döntésed okát." Szóval, a döntést már én is meghoztam, már csak azon izgulok valójában, hogy rendben menjen az áthelyezés, és hogy jó környezetbe kerüljek. Tegnap még egy élmény ért, ami kissé felzaklatott: találkoztam azzal a sráccal, kollégával, akivel tavaly nyáron flörtöltem. Vagyis, nem találkoztunk, csak láttuk egymást: én őt hátulról láttam a folyosón, utána ő pedig a konyhában látott engem. Éreztem, hogy néz, de direkt nem néztem a szemébe. Nem voltam olyan állapotban, hogy képes legyek kontaktusba kerülni vele. Elé állhattam volna, beszélhettem volna vele, de nem tettem, mert nem láttam értelmét. Tudom, hogy felzaklatott volna a dolog. Így is hatott rám, de nyilván sokkal kevésbé, mintha közelről a szemébe néztem volna. Tudom, hogy hat rám és én is hatok rá, vonzódunk egymáshoz, de ezt az érzést nem kell táplálni, mert nincs értelme. Ő messze van, mindketten házasok vagyunk, kár azon agyalni, mi lenne, ha. Nincs ha. Nekem most magammal kell foglalkoznom, belülről kell megerősödnöm, nem pedig külső visszajelzések által.

Szóval, a kezelésről. Beszélgetéssel kezdtünk, meséltem a túrázásról, meséltem arról, hogy előző nap vendégeink voltak, ami nem volt egyértelműen kellemes élmény. A barátnőm ismét jött a tervezgetős, számon kérős kérdéseivel, amik arra irányultak, hogy akkor mikor is lesz nekünk pontosan gyerekünk, másrészt pedig az ő gyermekük látványa fájdalmas volt számomra, mert többször úgy éreztem, hogy nekem is lehetne már ilyen gyerkőcöm. De tudom, hogy nekünk más az utunk. Szerencsés vagyok, mert már tudok élni a jelenben, és bízni a jövőben, hátradőlni, és hagyni, hogy megtörténjenek velem a dolgok. Egyre kevésbé erőltetem azt, hogy mindent megtervezzek, bízom abban, hogy minden úgy alakul az életemben, ahogy kell. Beszéltem ismét az anyukámról, mondtam, hogy már várom a találkozást vele. Nagyrészt csak én leszek otthon jövő hétvégén a szüleimmel, így lesz lehetőségünk beszélgetni. A beszélgetés végén még azon agyaltam, vajon hogyan kellene közelíteni anyukámhoz, de hangtálazás közben rájöttem: az ő édesanyjáról fogom kérdezni, megkérem, mesélje el, milyen volt az ő élete, ő hogyan emlékszik rá, milyen volt a kapcsolatuk. Ezt elmondtam Katalinnal is, ő erre mosolygott, és azt mondta: ő már látja rajtam a változást, kezd megnyílni a szívem.

Dolgoztunk ismét képpel is, most egy hegyet kellett elképzelnem. Most sikerült a szokásosnál jobban ellazulni, és spontánabb módon megformázni a képzeletet. Ahogy kimondta Katalin a hegy szó, egy hatalmas, jeges tetejű hegy képe ugrott be, kb. olyan, mint a Himalája. Hideg volt, jeges, félelmet keltő. Nem akartam megmászni. Mellette kisebb, de szintén kopár hegyek álltak. Megfordultam, láttam, hogy egy puha, zöld mezőn vagyok, viszont érdekes élmény volt, mert a mezőnek nem volt széle, kitágult volt a tér, olyasmi érzés volt, mint amikor elalvás előtt érzem, hogy egy világűr szerű, határok nélküli térben vagyok, amiben valami húz előre. A távolban láttam lankásabb, zöldebb hegyvonulatot, el is indultam felé, de hiába haladtam, továbbra is nagyon messze volt. Tényleg a tér- és időnélküliség tűnt fel, sütött a nap, de olyan furcsa, tompa, szürkés fénye volt. Szürreális élmény volt az egész. Katalin kérdezte, milyen emlékeket tudok ehhez kapcsolni. Nekem a magány érzése volt a legerősebb a képből, az az érzés, hogy nem tartozom sehová, nincs viszonyítási pont. Kérdezte, hogy olyan érzés volt-e, mint amikor kisgyermekként egyedül éreztem magam, de mondtam, hogy ez a jelenlegi állapotomat tükrözte, most is magányosnak érzem magam. Vannak körülöttem emberek, van néhány "barátom" is, de igazán csak a párom ismer, mindenki más előtt elrejtem valódi énemet. Félek kicsit attól, hogy ha megnyílok és mindig kimondom az érzéseimet és gondolataimat, akkor sok emberrel konfliktusba kerülök. Katalin azt mondta, hogy ez nem baj, valószínűleg át fognak alakulni a kapcsolataim, de amelyik az őszinteségem miatt elvérzik, azért nem kár. Direkt jól fog jönni, ha néhány hét múlva új közösségbe kerülök, remélem, ott már az oldottabb, őszintébb énemet sikerül megismertetnem a többiekkel.

Nehéz az út, a változás útja, de az irány jó, ezért végigcsinálom. Katalin nagyon sokat segít, hálás vagyok, hogy rá találtam. Mindig emlékszik az előző beszélgetéseinkre, nem kever össze másokkal. Valóban segíteni akar, fontos vagyok neki, és ez nagyon jó érzés. Mintha a második anyám lenne.

Terápia 6.

Csak röviden a tegnapi foglalkozásról: múlt héten nem találkoztunk, mert Katalin külföldön volt. Most azzal kezdtünk, hogy felsoroltam neki, mennyi minden történt velem az elmúlt két hétben: 2x találkoztam a testvéremmel, nagyon jót beszélgettünk, változtattam az Anyukámmal való telefonálási szokásomon, már csak heti 2-3x beszélünk, és akkor is kisebb részt az ő munkahelyi problémáiról, elmeséltem neki, hogy a múlt héten állásajánlatot kaptam, ami nagyon jó lehetőségnek tűnik, és talán ezáltal sikerül kitörnöm a nyomasztó munkahelyi légkörből, és azt is elmondtam neki, hogy áttértem a paleolit étrendre, bankot váltottam, valamint, beiratkoztam egy egyéves haladó jógatanfolyamra.

Szédületes gyorsaságú a változás, amit magamon érzek. Olyan, mintha az elmúlt 2-3 év terhei kezdenének leolvadni rólam, mintha a súlyokat lassan lepakolnám. Egyre könnyebbnek és felszabadultabbnak érzem magam. Persze, még nem vagyok az út végén, a hangtálazás közben ismét éreztem a mellkasomon a nyomást, és elmondtam, hogy a felkavaró kép óta olyan, mintha egy piszkos vízzel teli poharat felráztak volna bennem, és még folyamatban lenne a leülepedés. De hiszem, hogy jó úton járok, a tegnapi patakos kép is azt erősítette bennem, hogy kis pihenésre van szükségem egy nyugodt csendes helyen, ugyanakkor látom az utat magam előtt, és érzem magamban az erőt, hogy tovább menjek. Éppen, miközben írtam ezt a feljegyzést, hívtak a "leendő új munkahelyemről", holnap megyek ismét egy megbeszélésre. Remélem, sikerül tisztázni a részleteket, összejön a váltás, és pozitív irányú lesz a változás.

Táplálkozás

Tegnap voltam egy belgyógyász-táplálkozási szakértőnél állapotfelmérésen. Magnetspace testelemző készülékkel, a tenyéren lévő meridiánokból mutatta ki, hogy hol van a szervezetemben diszfunkció. Nos, elég sokat talált... Persze ismét kimutatták a bélrendszerem gyengeségét - a doktornő szerint nagyon kevés tápanyag szívódik fel a tápcsatornámban a bevitt táplálékból, emiatt elég sokféle vitaminból (A, C, E, B1, B3, B6 és B12) hiányom van. A B12 vitamin ráadásul a vörösvértestek képződéséhez szükséges, és mivel nekem ebből nincs elég, ezért a vértestek száma is alacsony. Emiatt van az, hogy hiába feltűnően jó a tüdőm oxigénfelvevő képessége, mégis alacsony pl. az agyam vérellátottsága - valószínűleg emiatt érzem szinte folyamatosan álmosnak magam. A pajzsmirigy alulműködésem, illetve az autoimmun betegségem miatt mégis magasabb a testsúlyom, mint amennyinek kellene lennie a bevitt táplálék alapján. Ezt az inzulinrezisztencia, illetve a hasnyálmirigy fokozott működése okozza. Ráadásul reumára hajlamos vagyok - ez is autoimmun betegség.

A megoldás: a paleolit diéta. A doktornő javasolta, hogy minél hamarabb térjek át erre, szedjek mellé egy meghatározott probiotikumot (BioKult) 2x1 szemet 60 napig. Amikor 30 napja már szedem ezt és tartom a diétát, akkor kezdjek el mellé B vitamin komplexet és A,C,E vitamint szedni. A D vitamin szintem egyelőre jó, de a téli hónapokban azt is pótolni kell majd. Megnéztem, a javasolt VitaKing B komplex C vitamint is tartalmaz, 60 darabos kiszerelés 2400 Ft. E vitamin van otthon, az A vitamint pedig gyakoribb sárgarépa fogyasztással próbálom majd bevinni.

Elolvastam Szendi Gábor Paleolit diéta kezdőknek című könyvét, amely elég hatásvadász módon, talán kicsit lesarkítva és leegyszerűsítve, de elmagyarázza, hogyan függ össze a modern táplálkozás a civilizációs betegségekkel. Kicsit túlzásnak tartom, ahogy isteníti a primitív törzsek életmódját, hogy az mennyire egészséges, közöttük mindenki sokáig él és makk egészséges, bezzeg a nyugati ember egyre betegebb. Tény, hogy a gyógyszerlobbi és az agyonfeldolgozott élelmiszerek terjesztése káros hatásokkal jár, de azt hiszem, ebben is a középút a leginkább célravezető. A könyvből sajnos nem derült ki, hogy pontosan mit szabad és mit tilos enni, ezért ennek még utána kell olvasnom, viszont elsőre elég egyhangúnak tűnik a húst-hússal és egy kis zöldséggel táplálkozás. Most, hogy jelentkeztem a jógatanfolyamra, ahol pedig a vegetariánus táplálkozást hirdetik, különösen furcsa lesz átállnom erre az étrendre. De megpróbálom. Rákeresek a neten, hátha van valami konkrét élelmiszerlista, utána pedig elmerülök a paleo receptekben, és kitalálom, hogyan tudok átállni erre a rendszerre. Az biztos, hogy most egy-másfél hónapja nagyjából tartom a glutén- és cukormentes táplálkozást, és mégis megmaradt a diszkomfort érzés a gyomromban, ráadásul a testsúlyom sem ideális most. Szóval: most adok magamnak egy kis időt, ezen a héten szépen fokozatosan bevezetem az étrendembe az új fogásokat, majd jövő héttől megpróbálok tisztán a paleolit rendszer szerint étkezni. A doktornő azt kérte, írjak táplálkozási naplót, amiben feljegyzem, mikor mit ettem, plusz a felmerülő kérdéseket, észrevételeket. Egy hónap után nézessek TSH szintet, és menjek vissza hozzá konzultációra. Így fogok tenni, szükségem van a változásra, meg tudom csinálni!!!

Nyitás a testvérem felé

A hétvégén találkoztam Tesómmal, és ooolyan jó volt!!! Legutóbb, amikor róla beszéltem a terápián, megkérdezte Katalin, hogy neki elmondom-e, ő tudja-e, hogy mit gondolok róla. Érdekes volt, mert amint elkezdtem mesélni a Tesómnak, hogy járok a kezelésekre, rögtön rávágta, hogy ha előjön valami rossz emlék a múltból, ami vele kapcsolatos, akkor szóljak. És ahogy ezt mondta, kissé ijedt volt az arca. Úgy tűnik, ő is úgy értékeli, hogy nem mindig volt korrekt velem. De mondtam neki, hogy szerintem a mi kapcsolatunk rendben volt gyerekkorban, csak a természetes testvér rivalizálás volt tapasztalható. És elmondtam neki, hogy mennyire tisztelem őt azért, amiért ő az álmainak él, és valóban azt csinálja, amit szeret. Ő a példaképem ezen a téren. Meglepődött azon, hogy azt mondtam, nem az én ötletem volt, hogy milyen egyetemre megyek, és hogy a munkám is távol áll a valódi személyiségemtől. Ezt furcsállta, azt hitte, hogy szeretem, amit csinálok. Objektíve nézve valóban "sokra vittem": nehéz egyetemet sikeresen elvégeztem, van két felsőfokú nyelvvizsgám, a húszas éveim végén vezető beosztást kaptam egy tekintélyes munkahelyen... és mégis, ez nem én vagyok. Persze, van ami örömöt okoz a munkámban, és arra rájöttem, hogy másik irodáért nem fogom elcserélni. Lépésről lépésre szeretném felépíteni az új életemet: először elvégzem a jógatanfolyamot, elkezdek órákat tartani, majd később próbálok egy központot kialakítani. Elmondtam a Tesómnak az álmomat, és megegyeztünk abban, hogy ha már meg tudom fogalmazni, mit szeretnék, az félsiker.

Nagyon érdekes dolgot mesélt: egy barátnője arról álmodozott, hogy női magazinokba fog illusztrációt készíteni. Elővett egy Marie Claire-t, megnézte az impresszumba, ki az illusztrátor, kivágta azt a sort, és az akkori illusztrátor neve helyére beírta a sajátját. És mit ad isten? Két év múlva megvalósult az álma, már valóban a Marie Claire-nek dolgozik - többek között. Szóval, nekem is el kell indulnom az álmaim felé. Tegnap elmentünk megnézni a jógaközpontot, ahol indul a tanfolyam. Olyan furcsa, mert tetszett a hely, szimpatikus volt, amit mondtak ott, mégis kialakult bennem valami erős ellenérzés a dologgal kapcsolatban. Nem tudom eldönteni, hogy miért. Lehet, hogy az egóm tiltakozik, keresi a kifogásokat, és próbálja elhitetni velem, hogy nem állok még erre készen? Annyira örültem, amikor megláttam ezt a lehetőséget, oké, tényleg messze van tőlünk, de egy kis szervezéssel ez az akadály elhárítható. Akkor mi a baj? Miért félek belevágni??? Még egy napom van gondolkodni...

Még egy dolog Tesómmal kapcsolatban: ő azt mondta el nekem, hogy én a párkapcsolatom miatt vagyok az ő példaképe, tényleg ritka az a kapcsolat, ami a férjemmel van. Mondtam, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ez különleges ajándék, ezért különösen fájdalmas, hogy egy ilyen kapcsolatban nem akar a baba megfoganni...

Az Anyukámmal is beszéltem tegnap telefonon, és olyan érdekes volt, amit mondott: említette, hogy egy hónapja találkoztunk utoljára, és hogy mennyire elvonási tünetei vannak ennyi idő után, milyen jó lenne már találkozni. Most komolyan gondolkodom azon, hogy hétvégén haza menjek. Lehet, hogy csak egyedül mennék, vonattal, szombat reggel mennék, vasárnap délután jönnék. Úgysincs sok program hétvégére, a párom megy futóversenyre, de én nem akarok menni vele. Lehet, jót tenne, ha csak én mennék haza, tesó nélkül, férj nélkül. Csinálnánk valami jó kis közös programot, és közben tudnánk beszélgetni. Hiszek abban, hogy begyógyíthatók a régi sebek, és hogy kialakítható egy jó kapcsolat közöttünk. Olyan jó lenne, annnnyira szeretném!!!

Terápia 5.

Tgenap ismét Katalinnál jártam. Kérdezte, hogy érzem magam, elmondtam, hogy nagyon felkavart a múlt heti kezelés, emiatt nem készítettem el a virág képét sem, és kértem, hogy ezúttal ne dolgozzunk képpel, inkább hangtálazzunk helyette. Beszélgettünk az elmúlt hét eseményeiről és az álmokról is. Elmeséltem neki, hogy múlt hét végén rossz álmom volt: azt álmodtam, hogy a férjem bejelenti, hogy valójában a húgomat szereti, sőt, mindig is őt szerette. Ennek kapcsán elkezdtünk beszélgetni a húgomról, kérdezte, mit szeretek benne, milyen a kapcsolatunk. Elmondtam, hogy a legjobban azt értékelem benne, hogy meri a saját életét élni, bátran él, az álmait megvalósítja. Nagyon szenvedélyesen tud dolgozni egy feladaton, ugyanakkor a munkában szerintem gondja van az önérdek érvényesítéssel. Beszélgettünk a természetes gyermekkori rivalizálásról, ami a felnőtt korban is megjelenhet még. Szerinte az álmom is ennek a lenyomata volt, az a félelmem jelent meg benne, hogy a testvérem jobb nálam.

Most jutott eszembe egy újabb összefüggés: tegnap elővettem a "Bennünk élő gyermek felfedezése" című könyvet, amiből néhány évvel ezelőtt már elkezdtem dolgozni, de akkor még nem tudtam pontosan behatárolni, hogy melyik életkorban és milyen szükségleteim sérültek. A múltkori kezelésen előjött pontosan a 10-11 éves kor, valamint az, hogy ekkortól vált szokásommá, hogy elnyomjam az érzéseimet, ne mutassam ki a fájdalmamat, a dühömet vagy a csalódottságomat. Az önagresszív cselekvésformák, mint a körömrágás, a fogcsikorgatás vagy a hajtépés mind-mind az elnyomott érzelmek megnyilvánulásai. Szóval, a könyv és az előző kezelés hatására tudatosult bennem, hogy egyértelműen váltanom kell középtávon a munka terén, hiszen az egyetemet és valójában az állásomat is anyám miatt választottam, nem szabad akaratból. Gimnazistaként tanár akartam lenni, és lehet, hogy ez az irány, ami felé el kell indulnom. Tegnap körvonalazódott bennem egy elképzelés: szeretnék egy ház, egy közösségi tér vezetője lenni, ami napközben családi napköziként üzemelne, esténként pedig jógastúdióvá alakulna. Rá is találtam, hogy a Sivananda jógaközpontban vasárnap lesz nyílt nap, jövő kedden pedig indul az egyéves jógaoktatói tanfolyam. Nagyon nagy kedvet érzek, hogy belevágjak, végülis ezt tudnám munka mellett is csinálni, szépen fokozatosan felépítve az új karrieremet. Este elmondtam az ötletemet a férjemnek, aki örült az elképzelésnek, és azt mondta, nagyon támogat ennek megvalósításában. És itt az összefüggés: múlt héten is benne volt a tudatalattimban, hogy új karriercélt kell találnom és megvalósítanom, hiszen addig nem lesz egységben és harmóniában a személyiségem, amíg olyan munkát végzek, amit igazából utálok. Ezért jelent meg az álmomban a húgom, aki azt a személyt testesíti meg számomra, aki a saját döntései alapján alakította eddig is az életét, és amiért nagyon csodálom. Fel is fogom hívni őt, jó lenne hamarosan találkozni. Annyira szeretem őt, és annyira szeretném, ha szorosabb kapcsolat lenne közöttünk!!!

És ami az anyámat illeti, kérdezte Katalin, hogy vele kapcsolatban hogy érzek, változott-e valami múlt hét óta. Mondtam, hogy tanácstalannak érzem magam, nem tudom, honnan kellene elkezdeni felépíteni a kapcsolatunkat, hiszen gyermekkoromban sem értett meg, és amikor néhány éve előhoztam a gyermekkori sérelmeimet, akkor egy poénnal elütötte a dolgot, nem foglalkozott vele. Azt mondta Katalin, hogy akkor lehet, hogy nem ez a megoldás. Nem a köztünk lévő kapcsolat fog alapvetően megváltozni, hanem az én hozzáállásom, az én érzéseim. Azt mondta, hagyjam érni magamban ezt a dolgot, figyeljem a felbukkanó érzéseket, és ezeket éljem át. Ha magamra haragszom, ha anyámra haragszom, ha a világra haragszom, az mind-mind helyénvaló érzés. Kérdezte, milyen lenne szerintem az ideális kapcsolat közöttünk. Én a párom és az apósom példáját hoztam fel: múlt hétvégén megható volt látni, mennyire örülnek a személyes találkozásnak, és hogy valóban kíváncsiak egymásra, van érdemi mondanivalójuk egymásnak, és hogy tartalmasan tudják eltölteni azt a néhány órát, amikor találkoznak. Ezzel szemben anyámnak mindig a formális együtt töltött idő számít: hogy minden nap beszéljünk telefonon, hogy minél gyakrabban találkozzunk.

A haragom egyébként kezd csillapodni, és igazából benne is érzem a változásra való igényt. Sokszor elmondta, hogy rosszul esik neki, amiért kizárjuk az életünkből, amiért nem osztjuk meg vele a gondolatainkat. De ha annyi éven át eltitkoltam előle az érzéseimet, most hogyan legyek nyitott és őszinte felé? Azt hiszem, ezen kell dolgoznom. Azt hiszem, nemsokára eljön az idő, amikor tényleg megbocsátok neki a múltbeli dolgokért, és képes leszek arra, hogy tudatosan felépítsem a jövőbeni kapcsolatunkat. Érdekes és megdöbbentő volt számomra, amikor Katalin bemutatta nekem tegnap, hogy ha gyermekem lesz, akkor én is édesanya leszek, így a saját édesanyám szintjére emelkedem, vele egyenrangú leszek, megszűnik az alá-főlérendeltségi viszony. Valahogy akkor nagyon távolinak tűnt ez a lépés, abban a percben egyáltalán nem tudtam magamról elképzelni, hogy én anya vagyok, akinek a karján pihen a saját gyermeke. Több a feladat, és hosszabb az út, mint ahogy azt képzeltem, amikor elkezdtem terápiára járni: önmagamon kell még dolgoznom, a saját személyiségemet kell felépítenem, tudatosan és felelősséget vállalva kell a saját életemet élnem, ki kell építeni a családtagjaimmal való kapcsolatot. És ha már tudni fogom, hogy ki vagyok és hol a helyem a világban, akkor jöhet a kisbaba. Még nem állok készen...

Terápia 4.

Hű, a mai terápia nagyon durva volt!!! Kezdődött úgy, hogy megmutattam a rajzaimat, szépen kielemeztük őket, aztán megkérdezte Katalin, hogy jól alszom-e általában, szoktam-e álmodni. Én elmondtam, hogy mostanában több férfi ismerős is megjelent álmomban, mint a párom, és nem is értettem, miért képzelem ezt. Persze megfejtettük, hogy ilyenkor nem konkrétan az adott személy vonz, hanem a tulajdonság, amit megtestesít, vagy a szituáció, amiben találtam magam. Utána elmondtam neki, hogy régebben gyakran csikorgattam a fogamat, és hogy előfordul évente néhányszor, hogy felriadok álmomból, felülök, és zihálva veszem a levegőt. Mondtam, hogy nem tudom, mi okozza ezt a jelenséget, a kapcsolódó álmokra nem szoktam emlékezni. Sőt, sokszor arra sem emlékszem, hogy felriadtam éjszaka.

Ezt követően jött a következő kép, amit el kellett képzelnem: egy virág. Egy kis, kerekszirmú, vadon termő virágot képzeltem el, amely az erdőben van, élő aljnövényzet és bogarak-hangyák veszik körül. Persze ezúttal is szólóban jelent meg a virág, előjött a magány érzése. Ismét meg kellett figyelnem, a bőrébe kellett bújnom, és elképzelnem, milyen körülmények között érezné magát jobban a virág. Mondtam, hogy szeretné, ha hasonló virágok vennék körül, akkor biztonságban érezné magát. És ekkor jött az érdekes rész: az volt a feladat, hogy írjam le, mit jelent számomra a biztonság érzése. Azt mondtam, olyan, mintha egy óriási, puha, meleg bársonyfotelben ülnék. Katalin kérte, hogy töltekezzem fel ezzel a pozitív érzéssel, engedjem, hogy átjárjon. Ahogy próbáltam ezt elképzelni, szólnom kellett a megjelenő negatív érzésről: ismét éreztem azt a nyomást a mellkasomon, amit az első hangtálas kezelésnél is. Kérte Katalin, hogy írjam le, milyen érzés. Mondtam, mintha egy vékony, de nehéz (kb. 2 kilós), koszos, hideg, rozsdás vaslap lenne a mellkasomon. Kérdezte, mikor éreztem először életemben ezt a nyomást. Kérte, hogy nyugodtan pörgessem vissza életem eseményeit, és próbáljam megtalálni azt a pontot, eseményt, amikor ezt éreztem. Először az egyetem jutott eszembe, de ahogy visszább mentem az időben, megjelent előttem az a kép, ami évekkel ezelőtt már előjött az egyik jógaóra után: láttam magam 11 éves, kissé elhízott, önbizalomhiányos, szemüveges kislányként, ahogy állok egyedül az általános iskola sötét udvarán. Körülöttem a magas falak, én pedig magányos vagyok, elhagyatott és szorongó. Az volt a feladat, hogy képzeljem oda felnőttkori, mostani énemet, ahogy odamegy a kislányhoz, és megadja neki azt, amire vágyik. Mondtam, hogy ölelésre, védelemre vágyik a kislány, de nem látom a kapcsolatot a két alak között. Amikor pedig a kislány bőrébe kellett bújnom, akkor ösztönösen azt kérdeztem: nem lehetne, hogy az anyukámat képzelem oda? És ekkor elkezdett potyogni a könny a szememből, és ahogy mentünk tovább a képpel, már rendesen zokogtam. Felszínre került az akkori rossz érzés: arra vágytam, hogy az édesanyám jöjjön értem, megöleljen, megszeretgessen, odafigyeljen rám, meghallgassa az érzéseimet, és megvigasztaljon.

Igen, azt hiszem, ebben az életkorban lett volna a legjobban szükségem az édesanyámra. Kezdődött azzal, hogy úgy iratott át másik iskolába, hogy nem is szólt róla, az évzáróról hazatérve tudtam meg, hogy ősztől más iskolába megyek. Az osztályközösség nem volt rossz az új helyen, befogadtak, lettek barátaim, de a délutánokat utáltam, a napköziben rajtam kívül csak hátrányos helyzetű gyerekek voltak, akik kiközösítettek, csúfoltak. Otthon panaszkodtam emiatt, de anyám azt mondta, nem érdekes, ne törődjek vele, csúfolódjak én is. Ráadásul ekkoriban ment otthon rendesen a cirkusz a szüleim között, így otthon sem találtam a helyem. Katalin azt mondta, hogy a sok-sok éven keresztül átélt magányosság érzés jelenik meg most a vizualizációkor, és ez okozza a nyomás érzést is. Elmondtam neki, hogy sajnos most sem jó a kapcsolatunk anyámmal, ő elvárja, hogy minden nap telefonáljunk, de igazából soha nem beszélgetünk, csak hallgatom a sirámait. Mondta, hogy ez nagyon rossz, így minden este újra átélem a gyermekkorban belém ivódott rossz érzéseket, emlékeket, így nem csoda, ha utána nem tudok gondtalanul gyereket csinálni (ezt így mondta!). A terápia rövidtávon kellemetlen, mert felszakítja a sebeket, de ez szükséges a gyógyuláshoz. Meg kell erősödnöm annyira lelkileg, hogy szembe tudjak szállni anyámmal, pontosabban, felvállaljam a saját érdekeimet, és magam tudjam meghúzni a határokat.

Nagyon felzaklatott ez a találkozó, mert azt hittem, már túl vagyok ezen az érzésen. Mondom, előjött már ez korábban, de akkor nem volt lelki segítőm, magamtól nem tudtam megoldani, feloldani a negatív beidegződést. Most ismét dühös vagyok a szüleimre, legfőképpen anyámra. Kimerített ez a foglalkozás, de nagyon fontos volt. Sokat sírtam, most átmenetileg gyengének és elveszettnek érzem magam, de ez változni fog. Le kell zárnom a gyermekkoromat, tisztáznom kell magamban az anyámmal kapcsolatos érzéseimet, csak ezt követően leszek készen arra, hogy én magam anya lehessek, és megkezdhessen a felnőtt létemet. Sok erő kell ehhez az úthoz, de végre jó kezekben vagyok, megcsinálom, azért is én fogok győzni!!!!

Festés, alkotás, tisztulás

Katalinnál a szimbólumterápia után mindig le kell rajzolni, hogy milyen képet vizualizáltam az adott foglalkozáson. Én úgy döntöttem, hogy vízfestékkel fogok dolgozni, mert az talán könnyebb, mint színes ceruzával: lehet a színeket keverni, és a vízmennyiségtől függően lehet kisebb-nagyobb, halványabb-erősebb pacákat rajzolni. Eddig két képet készítettem, az első egy rétről indult, és egy kilátópont után a hegyen felfelé kapaszkodást ábrázolja. A három képet egy lapra tettem, elégedett voltam az eredménnyel, ahhoz képest, hogy minimum 15 éve nem festettem, egész jól sikerült.

Tegnap a múlt heti képet rajzoltam meg, ami egy nagy fa volt. Írtam is, hogy a múlt heti foglalkozáson nem igazán voltam elememben, az előző esti buli miatt nem tudtam kellőképp koncentrálni. Ezúttal is több kép került egy lapra, a bal oldalon van a fa, ahogy eredetileg elképzeltem, és jobb oldalon a fa olyan állapotban, amilyenbe szeretne kerülni. Merthogy azt kellett elképzelnem, hogy én vagyok a fa. Az első képen hangsúlyosak lettek az épületek két oldalt: rögtön, ahogy elkezdtük a vizualizációt, az ugrott be, hogy egy házak közötti kis parkban áll a nagy platánfa, viszont az ehhez kapcsolódó negatív érzések a terápián is csak utólag tudatosultak: a magány és a korlátozottság érzése. Ahogy tegnap készítettem ezt a képet, ez az érzés felerősödött, oly annyira, hogy sírtam is egy kicsit. Szorongást éreztem, bezártságot, azt, hogy nem vagyok szabad. Faként a gyökereim a nyirkos földben vannak, a lombozatom tetejét éri kicsit a nap, de nem vagyok egységben, a hideg-meleg pólus nem találkozik. A jobb oldali képre egy sudárabb, áramvonalasabb fa került, aminek a gyökereitől kezdve áramlik az energia a lombokba, és vissza. Nincsenek körülötte épületek, egy tágas rét központi helyén áll, így oldalról is érik a napsugarak, érzi a melegséget a törzsén is. Alatta mindenhol fű nő, és megjelentek körülötte az emberek is: két kisgyereket rajzoltam a képre, és egy olvasó férfit, aki a hátát a fa törzsének támasztja. Teljesen ösztönösen rajzoltam ezeket az alakokat a képre, csak utólag esett le, hogy ha én vagyok a fa, akkor a férfi lehet a férjem. Vele meg van a kontaktus, de a gyerekek a másik oldalon állnak. Ők is hozzánk tartoznak, de még meg van a távolság. Jó módszer ez a rajzos megjelenítés, tényleg olyan dolgok is felszínre kerülnek, amelyek a képet elmondva nem derülnek ki.

Volt ma reggel egy másik kellemes érzésem is: a Facebookra az egyik ismerősöm kirakott egy videót, amelyen egy újszülöttet fürdetnek. Olyan kis törékeny, pici a baba, látszik, hogy védeni, óvni kell őt. Összeszorult a torkom a videó alatt, rájöttem, hogy még mindig tartok egy kicsit attól, milyen anya leszek, hogyan leszek képes ellátni egy újszülöttet, aki olyan, mint egy kismókus, még alig emberszerű, még nem kommunikál a külvilággal, és még szoknia kell az új környezetét, közegét. Ugyanakkor a videó meg is nyugtatott, ahogy a nő óvatosan fürdette a kicsit, lassan simogatta a hátát és a lábait, az az érzésem lett, hogy erre én is képes vagyok, sőt mi több, vágyom arra, hogy megtapasztalhassam, milyen érzés a kisbabámat a tenyeremben tartani, csodálni a kis teremtmény tökéletességét, vigyázni rá és magamhoz ölelni, szeretgetni.

Nagy változásokat indított el a terápia bennem, érzések szabadulnak fel. Persze most is az van, hogy a tudatosítás, a felszínre kerülés fázisában átmenetileg sokszor rosszabb, nehezebb, mint korábban. De át kell élni, meg kell tapasztalni ezeket a gondolatokat, érzéseket, fel kell őket dolgozni, majd elengedni. Tényleg azt érzem, hogy napról napra tisztulok, egyre felszabadultabb vagyok, és jó irányba haladok. Örülök, hogy nem vágtunk bele a lombikba. Még ijesztőnek tartom, de már ki tudom jelenteni: jelenleg még nem állok készen az anyaságra. Még időre van szükségem, még önmagammal kell foglalkoznom, magammal kell törődnöm. De érzem, hogy már nincs messze az a pillanat, amikor a következő fázisba léphetek...

Diéta

Elkezdtem szépen szedni újra az L-Thyroxint, és elhatároztam, hogy tartani fogom a cukor- és gluténmentes étrendemet. Marha nehéz azonban ezt betartani, amióta nem szedem a Merckformint az IR-re, azóta gyakran rám tör a farkaséhség, és akkor azonnal ennem kell. Valamit, bármit. Hétvégén a szülőknél voltunk, persze ment a nagy evés-ivás. Ilyenkor megengedő vagyok magammal szemben, és elhatározom, hogy majd holnaptól. Vagy majd hétfőtől. Betartom újra a diétát. Majd. De mindig jön valami mentő körülmény (egy kis süti belefér, most ideges vagyok megérdemlem, stb.). Bejelentkeztem egy diétás tanácsadóhoz, és táplálkozási szakértő doktornőhöz. Az a hölgy ajánlotta, akihez a meddőségi lelkisegélyre járok. Remélem, ez is legalább olyan hasznos lesz. Muszáj valami ösztönzés, mert egyre csak mennek fel a kilók, lassan elérem azt a súlyt, ahonnan 2011-ben lefogytam. De nem is a súlyvesztés az elsődleges cél, hanem hogy rendbe jöjjön az emésztésem, és hogy a hormonértékeim is a megfelelő tartományban legyenek. Akaraterő kellene, csak olyan nehéz. Most is eléggé a gödör alján érzem magam, ilyenkor olyan nehéz megvonni magamtól a kellemes dolgokat. Nehéz szigorúnak lenni. Valahogy nem büntetésként kellene az egészet felfognom, hanem egy kellemes alternatívaként. Na jó, meglátjuk, mi lesz.

Terápia 3.

Tegnap voltam ismét beszélgetésen, kezelésen Katalinnál. Ez alkalommal nem voltam annyira ráhangolódva a témára, az előző esti buli emlékei még eléggé foglalkoztattak, ráadásul kissé másnapos is voltam, ennek köszönhetően a relaxáció végére teljesen forgott velem a világ...

Horoszkóp elemzéssel kezdtünk, Katalin a születési időm és életem főbb eseményei alapján elkészítette a képletemet. Megtudtam, hogy Skorpió az aszcendensem, és hogy a születésemkor egyik bolygó sem tartózkodott a földjegyben, így a realitásokkal kapcsolatos, kézzel fogható dolgokkal van nehézségem. Javasolta, hogy keressem a kapcsolatot a földdel, kertészkedjek, agyagozzak, mert ez segíti a harmóniámat. A Jin-Jang egyensúlyom 5:9, vagyis a nőies, befogadó energiák vannak bennem túlsúlyban. A kezdeményezőkészségem nem túl erős, inkább a mások által kezdeményezett úton indulok el, viszont van kitartásom, és elég rugalmas is vagyok ahhoz, hogy menet közben szükség szerint változtassak. A csillagképemben benne van, hogy nehezen értem meg magam a testvéremmel, mintha egy fal lenne közöttünk. Rendszerszerető vagyok, ugyanakkor nehezen fejezem ki szóban az érzéseimet és a gondolataimat. Fontos tanulnivalóm egy egyenrangú közösségben való létezés (alapítvány, egyesület). Látszódott az is, hogy 26-27 éves koromban elindultam ebbe az irányba (Bátor Tábor), viszont elakadás történt e téren. Kb. 1-1,5 év múlva állnak majd úgy a csillagok, hogy a kreatív, alkotó energiáim a topon lesznek, erre az időszakra várható a gyermekáldás, valamint, belekezdhetek valami önálló, vállalkozó tevékenységbe.

Kb. fél óra elment ezzel, nagyrészt olyan dolgokat állapított meg a horoszkópból, amit eddig is tudtam magamról, de azért érdekes volt. Ezután elkezdtünk foglalkozni egy újabb szimbólummal, egy fát kellett elképzelnem, először kívülről megfigyelni, majd elképzelni, hogy én vagyok a fa, majd rájönni, milyen negatív érzések vannak bennem, és ezekkel mit lehet kezdeni. Egy nagy platánfát képzeltem el egy park félreeső helyén, amelynek lenti ágaira az emberek fel szoktak mászni. Amikor a fa bőrébe bújtam, élveztem, hogy a nap melegíti a lombkoronámat, ugyanakkor a földet, amelyben a gyökereim vannak, nyirkosnak és hidegnek, kellemetlennek éreztem (föld elem!). Észrevettem, hogy a közelemben házak vannak, ami miatt elszigeteltnek és magányosnak éreztem magam. Próbáltam áthelyezni magam képzeletben egy erdőbe, de inkább a parkban szerettem volna maradni. Végül gondolatban kiszabadultam az épületek közül, a park kiemeltebb helyére költöztem, ahol szellősebb és napsütésesebb volt a terep, így a fű is megerősödött alattam, és a végén éreztem, milyen jó is kapaszkodni a szerteágazó gyökereimmel a földben.

A képből azt a végső komfortos érzést kell megőrizni magamban, valamint azt az élményt, ahogy töltekezem a napfényből, és közben boldogan, szilárdan állok a földben. A parkban való helyzetváltoztatás nagyon összecseng az elmúlt napok eseményeivel: úgy érzem, túl sokszor tudatosan háttérbe szorítom magam, és nem vállalom fel azt a pozíciót, státuszt, amelyet egy adott közösségben betöltök. A héten a konferencián magamhoz képest egész nyitott és kommunikatív voltam, több emberrel kezdeményeztem beszélgetést, viszont voltak olyan szituációk, ahol még magabiztosabbnak kellett volna lennem, még több emberhez oda kellett volna mennem. Ki kell bújnom a csigaházamból, be kell vállalnom önmagamat. Ez egyre jobban megy, mostanában pl. már nem csak spiccesen tudok felszabadult és szellemes lenni, hanem alapból is. Jó úton járok, egyre többször mosolygom az utcán, és végre tényleg nem érzem a gyerekvállalás miatti nyomást. Lesz gyerekem. Majd. Ha eljön az ideje. Van még időm, még foglalkozhatom magammal. A mostani képet is meg kell festenem, az első komolyan egész jól sikerült, büszke voltam magamra, jó érzés volt alkotni.

A dokinál jártam

Kicsit félve mentem a mai konzultációra a Kaáliba, mert mostanra egyértelmű lett számomra, hogy még nem állok készen a lombikra, és nem tudtam, mit szól majd ehhez Krizsa. Az intézetbe belépve ismét sok rémült tekintetű érett harmincast láttam, sőt egy nagypapa korú férfit is. Amíg vártam a soromra, érkezett egy fitneszpár, a recepción éppen azt beszélték meg, hogy akkor hogyan legyen a fagyasztott embriók visszaültetése, tb alapon vagy fizetősen. Na, ekkor nagyon éreztem, hogy én nem tartozom közéjük, és én még nagyon nem tartok itt.

A doki most is nagyon kedves volt, ismertette a legutóbbi vérvétel eredményeket: a prolaktinom 350 körül van, teljesen jó tartományban (látszik, hogy mostanra megszűnt az a szituáció, hogy egy felettesen elnyomásában élném a mindennapjaimat - a prolaktin az elnyomott helyzetekben termelődő stresszhormon), az AMH értékemet nem mondta konkrétan, de azt mondta, nagyon szép magas (a petefészkeim tehát kitűnő állapotban vannak, van jó peteérésem), egyedül a TSH érték nem tetszett neki, mert 1,94 lett, pedig 1 körül az ideális. A magas TSH érték miatt egyébként maga Krizsa is azt akarta javasolni, hogy várjunk kicsit még a lombikkal. Kérdezte, novemberben szeretném-e vagy a jövő év elején - az utóbbira szavaztam.

A haditerv a következő: azt javasolta, hogy szedjem még úgy 10 napig a fogamzásgátlót, hogy legyen ideje hatni a magasabb dózisú L-Thyroxinnak. 5 napig használjam a tejsavas kúpot, amit azért írt fel, hogy megerősödjön a hüvelyflórám, és legközelebb ne szaporodjanak el az Ureaplasma baktériumok. 26-a környékén megjön, akkor utána kell még 5 darab kúpot használni. Utána mindent bele itthon - azt kérte tőlem, hogy október közepén hívjam őt azzal, hogy pozitív lett a terhességi tesztem... ő ezt komolyan gondolta, azt mondta, a fogigátló abbahagyása után sokkal nagyobb az esély a teherbeesésre. Még azt is hozzátette, hogy pozitív teszt esetén el kell kezdenem a napi 2x2 Utrogestant. Szóval, ha január eleji beültetést szeretnék, akkor a november végi ciklus 2-3. napján kell újra elkezdenem a fogamzásgátlót, amit kb. 30 napig kell majd szednem (azzal viccelődött, hogy kb. december 24-ig). De ha februári lombikot szeretnék, arról is lehet szó.

Nem sürgetett tehát, ami nagyon jó érzés. Elmondtam neki, hogy pszichológus-féléhez járok, erre azt válaszolta, hogy tisztában van azzal, mennyire megterhelő ez, nemrég egy páciense azzal hívta fel, hogy nem elég, hogy negatív lett a tesztje, még a pasiját is kirúgta... Szóval, nem helytelenítette a terápiát, és azt sem, hogy időt kérek. Ez nagyon megnyugtató számomra, mert egyelőre tényleg nem tudom, mennyi időre van szükségem a traumák feldolgozására, és mikor állok majd készen a procedúra elkezdésére. Mindenesetre 6 hét múlva hívnom kell a TSH eredményekkel (lehet, hogy addigra csináltatok újra Ureaplasma vizsgálatot is), és december 3-án 12 órára van egy következő konzultációs időpontom hozzá. Ja, és mindezért nem kellett fizetnem - nagyon jó fej ez a doki, a legemberségesebb, akivel valaha találkoztam!

Terápia folyt.köv.

Tegnap voltam ismét Katalinnál, akivel elkezdtük a szimbólumterápiát és a tibeti hangtálazást. Elmeséltem neki, hogy az első beszélgetésünk után kisbabákkal álmodtam, és azt is, hogy a félelem és a bizonytalanság érzése világosan megjelent benne. Egy rét képével kezdtünk, először azt kellett lefestenem szóban. Egy fennsíkot láttam, kisebb rétet nagy fával, csak a szélén álltam, majd mentem tovább. Egy sziklás részhez érve panoráma tárult a szemem elé, ahol egy nagy madarat is láttam, irigyeltem, amiért olyan szabadon, könnyen, szárnycsapkodás nélkül száll. Tovább menve egy kaptatóhoz értem, tudtam, hogy a hegytetőn egy kilátópont van, ahol nagyon szép lesz, de nem ismertem a terepet, nem tudtam, mennyi idő oda feljutni. Az emelkedő pont jó meredekségű volt, élveztem, hogy megyek felfelé, sikerült egyenletesen menni, ütemesen lélegezni, elég erősnek éreztem magam a feladathoz. Eddig jutottunk a képben, most az a feladat, hogy minél többször gondoljak erre a héten, főleg azt az érzést erősítsem magamban, hogy ismeretlen az út, kicsit félek tőle, de magabiztosan, erősen, jó érzéssel haladok az utamon. Az érzés szimbóluma egy érdes szélű hegyi kristály, amit a markomba vettem, és képzeletben velem lesz. Vennem kell egy készlet színes ceruzát vagy vízfestéket is, és le kell rajzolnom a képet. További feladat, hogy meg kell tudnom a születésem pontos idejét, plusz le kell írnom az életem sorsfordító eseményeit év, hónap szintjén (testvér születése, családtag halála, más komoly esemény, esküvő, költözés, stb.) Ezek alapján kiszámolja Katalin az asztrológiai képletemet, és látni fogja, mikor fognak úgy állni a bolygók, hogy meg tudjam valósítani az álmomat és édesanya legyek. Az eddigi információk alapján végzett első számítás szerint azt mondta, hogy nem a mesterséges megtermékenyítés fog nekem segíteni, hanem amikor lélekben teljesen felkészülök a kisbaba érkezésére, akkor egyszer csak megtörténik majd velem. Kb. másfél-két év múlva lesz ez (azt nem tudta, hogy a teherbeesés vagy a szülés). addig befelé fordulós időszak következik az életemben.

A hangtálazás nagyon kellemes volt, először a hátamra tette a tálakat. Rögtön elkezdett folyni a könnyem, feltörtek belőlem azok az érzések, miszerint az egész gyerekvállalás hamarabb jelent meg nálam külső nyomásként, mint belső vágyként. Az egyik barátnőm és az egyik kolléganőm már 2009-ben folyton arról kérdezgettek, ugye milyen jó lenne egy gyerek, nem beszélve anyósomról, aki 2003 óra ezt mondogatja. Szépen lassan elhittem, hogy itt az ideje ennek, aztán jött a csalódás, a küszködés, a görcsös akarás... Lehet, hogy még mindig nem állok készen erre - igen, egyre inkább ezt érzem. Pénteken mindenképp elmegyek a dokihoz, de rá fogok kérdezni, hogy mi lenne, ha néhány hónappal eltolnánk egy egész procedúrát. Egyébként is vannak fenntartásaim a lombik kezeléssel szemben, olyan erőszakos az egész módszer. Szeretném, ha a gyermekeim természetes úton fogannának meg. El kell hinnem, hogy erre képes vagyok. Szervi akadálya nincsen, a hormonháztartás egy folyton változó rendszer, ami nagyrészt a lelki állapottól és az étkezéstől függ, ezért ha ezekre oda tudnék figyelni, simán összejöhetne a bébink ágyban, párnák közt. Tegnap beszéltem erről a férjemmel, szerencsére abszolút megértő volt, azt mondta, ő tud várni, miatta ne siessünk ezzel. És azt is mondta, hogy ha bizonytalan vagyok a lombikban, akkor most ne vágjunk bele.

A tervem: először is, holnap le kell vágatnom a hajam. A héten bekattant, hogy változtatnom kell a külsőmön, most vörös, rövid hajra van szükségem. Másodszor, beadom a jelentkezést egy álláshirdetésre, ami véletlenül került az utamba. Nagyon szeretnék azzal foglalkozni, jó lenne megszabadulni a mostani beosztásomtól és munkahelyemtől. Megpróbálom, hátha van esélyem! Ééés, folytatni kell a terápiát, jó úton haladok. A jóga is nagyon fontos és a diéta is, valamint jó lenne hetente egyszer elmenni futni, mert arra is szükségem lenne lelkileg. Így állok most, egyre jobban érzem magam. Kezdem szépen lepakolni magamról a terheket, egyre felszabadultabbnak, egyre szabadabbnak érzem magam. Egyszer azt mondtam az egyik barátomnak, hogy először szeretnék magammal teljesen tisztába kerülni, hogy ki vagyok és mi dolgom a világon, és csak utána szeretnék gyereket. Nos, úgy tűnik, a bölcsesség meg van bennem, igazából tudom, hogy még van feladatom a bébink érkezése előtt, csak külső nyomásra próbáltam meggyőzni magam az ellenkezőjéről. Önmagamra kell hallgatnom, magamban kell bíznom. Bennem az erő, bennem a tudás, bennem a képesség. Meg fogom csinálni! A gyermekünk megérdemli, hogy magabiztos, vagány, szorongásoktól mentes anyukája legyen!!! Így lesz.

Lelki támasz

Sikerült végül időpontot egyeztetni azzal a meddőségi mentálhigiénés stúdióval, amiről korábban írtam. Egy anyukám korabeli, nagyon szimpatikus nő fogadott, aki nagy empátiával végighallgatott, és a másfél órás beszélgetés alatt gyakorlatilag minden "gócpontot" sikerült azonosítani.

Először is, ami egy ideje már tudatosult: a negatív születésélményem miatt a gyerekszületést félelmetesnek tartom, ami önmagában is elég ahhoz, hogy a tudatalatti meggátolja a teherbeesést. Anyukám sokszor elmesélte, milyen sokáig tartott, míg megszülettem, aztán a nyakam körüli köldökzsinór és a sárgaság okozott problémát. Úgy fél évvel ezelőtt egy jóga utáni relaxáció alatt magam is megtapasztaltam, hogy számomra is hatalmas sokkhatás volt az egész folyamat.

A másik dolog, hogy az orvosi eljárások során az táplálódott belém, hogy mennyi akadály és nehézség van, emiatt erős bennem a félelem, és nem tudok igazán bízni abban, hogy sikerülhet teherbe esni.

Katalin nagyon együttérző és megértő volt, azt tanácsolta, hogy hetente egyszer járjak hozzá másfél órás kezelésekre, ahol lesz szimbólumterápia, beszélgetés és tibeti hangtálazás is. Nagyon jó, hogy rá találtam, már az első alkalom is nagyon megnyugtatott, éjjel babákkal álmodtam!!! Igaz, volt benne negatívum is: egy nagyon pici kislányt és egy kicsit nagyobb fiúcskát próbáltam ringatni-altatni egyszerre, közben még valami tálca is volt a kezemben. A tálca leesett, de örültem, hogy a babákat sikerült tartanom. A kisfiú feje azonban furán lebiccent, nem tudtam megállapítani, hogy lélegzik-e még... Na, ekkor csörgött az ébresztőóra, így nem tudom a sztori végét. Mindenesetre ebben is a félelem jelenik meg.

Érzem, hogy végre jó helyre kerültem, ez a kezeléssorozat valóban segíteni fog. Mivel a lelki fejlődésemet nem a nulláról kezdem, könnyen elképzelhető, hogy 2-3 kezelés elég lesz ahhoz, hogy átütő eredményt elérjünk. Felmerült, hogy el kellene halasztani az októberi lombikot, időt kellene adni ahhoz, hogy megerősödjek. Nem tudom, ezt majd a jövő héten eldöntöm. 13-án megyek vissza ugyanis Krizsához, akkor kiderül, milyenek lettek a legutóbbi hormonértékeim, hogyan reagál a szervezetem a foganzásgátlóra. Ha ő azt mondja, hogy orvosilag rendben van az október, akkor szerintem addigra megpróbálom magam lelkileg is felvértezni. Szeretném megpróbálni, bízom az eljárás sikerességében. Ez utóbbi tagmondat a lényeg, ezt kell teljes bizonyossággal elhinni...

Pszicho

Ma találkoztam egy régi ismerősömmel, aki nagyon tapintatosan ugyan, de rákérdezett a babatémára. Őszinte voltam, elmondtam neki, hogy régóta szeretnénk, de nem jön össze. Ő azonnal azt mondta, hogy szerinte pszichésen lehetne ezen segíteni. A barátnője otthon van az ezoterikus-természetgyógyászos témákban, és állítólag tavaly, amikor az ismerősöm anyukája rákos volt, rendszeresen foglalkozott vele. Sikerült elérni, hogy a pozitív gondolatok hatására nagyobb javulás következett be, mint előzetesen a gyógyszerek és a kemoterápia hatására. Egyenesen azt mondta, hogy a gyógyszerek semmit sem érnek, agyban dől el minden, a szervezet képes meggyógyítani önmagát.

Ez elgondolkodtatott, ugyanis a napokban több cikket is olvastam arról, hogy a pszichoterápiára járó nők nagyobb százalékban esnek teherbe, mint akik nem kapnak ilyen támogatást. Az elmúlt két hétben sajnos ismét depresszió közeli állapotba kerültem. Elkezdtem a felkészülést a lombikra, hiszen szedem már a fogamzásgátlót, de lelkileg is rá kellene készülnöm. Jelenleg negatív gondolatok járnak a fejemben, a sok hormon ismét felborítja a szervezetemet, szúrni kell minden nap, többet, mint korábban, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy sikerrel járhatunk. Talán ismét arra kellene koncentrálni, hogy minden értékem a helyén legyen, csinálni kellene szigorúan a diétát, a mozgást, utána leellenőriztetni a pajzsmirigy értékeket és cukorterheléses vizsgálattal megnézetni, hogy áll az IR-em. De egyszerűen ehhez nincs lelki erőm. Nem vagyok jól fizikailag, és nem vagyok jól mentálisan sem. És azt hiszem, először most a lelkemmel kellene foglalkozni. Találtam egy stúdiót, ahol kimondottan meddő pároknak kínálnak különféle kezeléseket, írtam nekik, de nem válaszoltak. Azt hiszem, újra nekilátok kutatni a neten, muszáj valakitől segítséget kérni, egyedül már nem bírom. A baráti köröm erősen megcsappant, nálam is bejött, hogy a meddőség depressziót okoz és elszigeteltséget. Tavaly voltam egy pszichológusnál, de ő nem tudott segíteni. Hátha találok valaki mást, rákeresek.

Gödör

Ma van a szombati munkanap, csak ülök az irodában, olvasom a meddőségi-lombikos fórumokat és blogokat, és kezdek bekattanni. Ez a hét borzalmasan hosszú, utálok bent ülni. Tegnap kiderült, hogy az áprilisban diagnosztizált és júniusban antibiotikummal kezelt Uraplasma fertőzésem kiújult, vagy kis tudja, talán soha el sem múlt. Írtam egy e-mailt az intézetnek, hogy mit csináljak, remélem, válaszolnak majd. Most olyan kilátástalannak tartom az egész életemet. Benne vagyok ebben a meddőségi mókuskerékben, amit nagyon unok és egyre nehezebben viselek. A gondolkodásom teljesen beszűkült, már egyszerűen nem tud semmilyen más téma érdekelni. De igazából ezt meg kényszerként élem meg, utálom, hogy ilyen helyzetbe kerültünk.

Sajnos a férjemmel is eltávolodtunk egymástól a nyaralás vége óta. Érzem, hogy őt is nyomasztja és fárasztja ez a helyzet, de nem akar róla beszélni. Férfi. Tudom, mit kellene csinálnom: tartani szépen a diétát, sokat sportolni, és derűsen, optimistán várni a beavatkozást. De nagyon nem akarom ezt. Azt érzem, hogy valami nagyon felborult bennem, főleg lelkileg, de fizikailag sem vagyok a topon. Ha pedig bennem nincs rend, akkor elég kicsi annak az esélye, hogy egy terhességet "bevállaljon" a szervezetem.

Basszus, miért kell ezt ennyire túlmisztifikálni, miért kell ezzel foglalkozni? Az élet legalapvetőbb folyamata, hogy az ellenkező neműek szexelnek, és abból utód lesz. Szoktam azon gondolkodni, hogy vajon az állatvilágban is van meddőség? A természetfilmekben minden olyan egyszerű: a hímoroszlán meghágja a nőstényt, aki ettől vemhes lesz és kismacskákat szül. Istenem, hányszor riogattak azzal az iskolában, hogy védekezzünk, mert terhesek leszünk! Aha, valaki biztos. De én nem. Fájdalmas, hogy az élet legalapvetőbb törvénye az én esetemben nem működik. De akkor mi értelme az életemnek??? Ha a legősibb, legösztönösebb, legalapvetőbb dologra nem vagyok képes, akkor minek élek?!

Kétségek

Egy hónap szabadság után ma visszatértem dolgozni - mondanom sem kell, minden bajom van, mintha a fogamat húznák... Ismét megerősödött bennem, hogy utálom a munkámat, igazából soha nem szerettem, eljátszom ezt a szerepet, amelyben néha még jól is érzem magam, de nem vagyok önazonos, folyton menekülőutakat keresek, amelyek közül az egyik legstabilabb a gyerekvállalás. Basszus, 5 éve azzal nyugtatom magam, hogy nem aktuális most a munkahely-váltás, mert úgyis nemsokára elmegyek szülni, és akkor milyen jó lesz, hogy van fix állásom fix fizetéssel. Hát, most abban sem vagyok biztos, hogy valaha is fogok szülni, ezért talán ideje lenne ezzel a takarózással felhagyni. Lehet, hogy éppen azért nem sikerül a bébi, mert ezt a lépést még meg kellene tennem ahhoz, hogy készen álljak a gyerekvállalásra? Ez az egyik része a gondolataimnak, másrészről viszont jó lenne leállnom ezzel az önsajnálattal és önmarcangolással. Valamiért nekünk nem jön össze, ez van. Januárban nagy magabiztossággal bejelentette az egyik kolléganőm, hogy elkezdenek babával próbálkozni, erre én is csatlakoztam - mi is. Persze, azóta ő már terhes, én pedig még mindig nem... OK, íme a haditerv: mivel az októberi lombik most biztosnak látszik, ezért nekimegyünk, megpróbáljuk. Ha nem jö össze, akkor egy időre pihentetem a témát, és megpróbálok valamit kezdeni az életemmel. Ráadásul most olvastam, hogy Krizsa el fog menni a Kaáliból, na ezen teljesen kiakadtam, benne van minden reményem, ha elmegy, akkor megint kezdhetem elölről az orvoshoz rohangálást. Nagyon elegem van ebből az egészből, olyan szélmalomharc. Jelentkezem az örökbefogadásra, aztán... nem, erre még nem állok készen. Na, a zagyva sorokból egyértelműen látszik, mennyire készen vagyok!!!

Kedvenc blogjaim

Amiket olvasok:

1. Heni blogja: http://hellopetesejt.blogspot.hu/
2. Audrey blogja: http://szulokvagyunk.blogspot.hu/
3. Popi blogja: http://popi-kuzdelmei.blogspot.hu/
4. Tamko blogja: http://altatnietetni.blogspot.hu/
5. Reményhal blog: http://csupiblog.blogspot.hu/
6. Rena blogja: http://picicsodaravarva.blogspot.hu/
7. Rita blogja: http://nyunyublog.blogspot.hu/

2013.07.21. Egycsíkos

Tegnap reggel már 6 előtt 10 perccel felébredtem arra, hogy rohannom kell a WC-re. Még szerencse, hogy este kikészítettem a kis tartályt és a tesztet, így gyorsan magamhoz tudtam venni. Bár azt beszéltük meg a férjemmel, hogy együtt fogjuk a tesztet megcsinálni, mivel ő még aludt, egyedül lógattam bele a tesztcsíkot a tartályba. Negatív lett. Visszabújtam az ágyba, odasúgtam a férjemnek, hogy egycsíkos lett. Ő félálomban ezt kérdezte: - Miért, kétcsíkosnak kellene lennie? :-) Kitettem még a fürdőszoba ablakba száradni a tesztet, hátha megjelenik rajta utólag akár csak egy halványka csíkocska is, de nem jelent. Ezt a kört is sikertelenül zártam.

Azért nem rázott meg a dolog annyira, mert előző este a férjemmel beszélgettünk megint egy órát a babatémáról. Arról, hogy a mostani inszemben egyikünk sem bízik, ezért tovább így nem próbálkozunk. Mivel soha nem volt halvány kétcsíkos tesztem sem, illetve soha nem késett a menzeszem az elmúlt 3 évben, úgy gondolom, a beágyazódásig sem jut el a dolog. Lehet, hogy már a sejtek egyesülésénél van a probléma. Emiatt a lombik sokat lendíthet a dolgon. Ezzel folytatjuk, remélem, hogy a dokim augusztus 7-én tud valami biztatót mondani. Akkor megyek ugyanis vissza hozzá. A nyaralás alatt nem fogom tartani a gluténmentes diétát, de ha hazaértünk, szigorúan ráállok, és a sok szabadidőmet rendszeres testmozgással fogom kitölteni. Szeretném magam fizikailag a legjobb formába hozni. Van egy mondás, miszerint minél szarabbul vagy, annál jobban kell kinézned. Én ehhez tartom magam. Amikor lelkileg mélyponton vagyok, még többet adok a megjelenésemre. Nem engedem, hogy mások lássák az elesettségemet. Erős vagyok, nem adom fel, a végén én fogok győzni!!! 

2013.07.19. Utolsó nap...

... a tesztelés előtt. Komolyan úgy éreztem ma reggel magam, mintha egy fontos vizsgám lenne másnap: görcsben volt a gyomrom és arra gondoltam, hogy milyen érdekes az élet, ami ma még egy nagy rejtély, titok, az holnapra egyértelmű tény lesz.

... és a szabadság előtt is. Az elmúlt napokban sokat dolgoztam azért, hogy minden függő ügyet lezárjak, és úgy hagyhassam itt a dolgaimat, hogy a helyettesítő kollégák gond nélkül el tudják végezni a szabim alatt beeső feladatokat. Úgy érzem, sikerült. Legközelebb egy hónap múlva jövök az irodámba - ez is fura érzés. Persze, nagyon jó, isteni lesz pihenni és elfelejteni a benti problémákat, de érdekes módon érzek egy kis keserédes bizsergést emiatt is a gyomromban. Most egy hónapra elbúcsúzom az irodámtól, a benti virágomtól, a határidőnaplómtól, és leginkább a szokásos napi rutinjaimtól. Még nem tudom, mit fogok csinálni a második két hétben, majd eldöntöm. De most lezárom ezt a bejegyzést, átlapozom a naptáramat az aug.20-i hétre, bezárom az irodát, és indul a vakációóóóó!!!

2013.07.17. Még 3 nap...

Elkezdődött a visszaszámlálás, 3 nap múlva ilyenkor már tudni fogom a teszt eredményét. Annyira félek!!! Tegnap voltam jógázni, az inszem óta először. Napközben is éreztem, hogy fájdogál, húzódik a pocim legalja, de azért úgy döntöttem, elmegyek, és majd kímélő üzemmódban nyomom végig a gyakorlatsort. Így is tettem, kb. 60%-os erőbedobással csináltam az ászanákat. Volt egy gyakorlat, amit teljesen kihagytam (+ a felüléseket), a többit pedig óvatosan csináltam. Ma is érzem a hasamat, jobban, mint tegnap. Mivel óvatos voltam a tegnapi jógán, nem hiszem, hogy árthattam a benti folyamatoknak. Különben is, ha sikerült, akkor a beágyazódás már nagyrészt lezajlott, egy kis melegtől és mozgástól pedig nem lehet semmi baj. Ma reggel kicsit émelyegtem, de elképzelhető, hogy csak szimulálom a tüneteket. Valahogy most azt érzem, hogy valami történik odabent a pocimban, valami van ott. Mintha egy kis darab kő lenne, olyan érzés. Valahogy most először érzem azt, hogy van esély arra, hogy sikeres legyen a mostani inszemináció... 3 nap múlva kiderül!

2013.07.16. Kétségek és számvetés

A balatoni kiruccanás nem volt valami fergeteges: az idő elég rossz volt, a sátorban alvástól kissé megfáztam, és a hangulatom se lett tőle valami fényes. Persze megint mindenütt kisgyerekek voltak, mi pedig kettesben pihentünk - ugyanúgy, mint 10 évvel ezelőtt ugyanebben a kempingban. Csakhogy ami 21 évesen romantikus volt, az mostanra kissé fura lett. Nem itt kellene már tartanunk. 11 éve ismerjük egymást, 7 éve élünk együtt és 3 éve vagyunk házasok. Már régóta kellene, hogy legyen gyerekünk. Nem lehet, hogy az okozza sok párnál a meddőséget, hogy a hosszú együtt töltött évek során megkopik a kémia, és a szervezet már "megszokja", hogy ebből a kapcsolatból nincs gyerek? Lehet, hogy furcsa az elméletem, de ilyeneken szoktam gondolkodni. Az, hogy egy kapcsolatban meddig marad meg a szerelem, az nagyrészt attól függ, hogyan definiáljuk a szót, szerelem. Nálunk ez elég hullámzó, vannak időszakok, amikor nagyon oda vagyunk egymásért, és van, amikor az összeszokottság érzése dominál.

A mostani nyaraláson valahogy azt éreztem, hogy már kevesek vagyunk így ketten. Már nem igazán dob fel az önmagában, hogy együtt vagyunk. Hiányérzetem van. Szeretném, ha a gondolataimat, a napjaimat, a beszélgetéseinket az töltené ki, hogy mi legyen a gyerekkel. Szeretnék már egy kis manóról gondoskodni, vele együtt homokvárazni, pancsolni, labdázni. Ilyenekkel szeretném eltölteni az időmet. Úgy érzem, nem sokáig bírom már gyerek nélkül. Nagyon félek, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül most az inszem és utána a lombik sem. Meddig fogom bírni még a várakozást??? Egyre nehezebb összelapátolni magamat egy-egy csalódás után, és egyre nehezebb értelmes elfoglaltságokat találni a túl sok szabadidőm kitöltésére.

Rengeteg pénzt és energiát öltünk abba az elmúlt években, hogy legyen gyerekünk. De a természetet megerőszakolni nem lehet, egyszer azt kell mondani, hogy ennyi volt. De mi lesz ezután?? Tényleg képes vagyok arra, hogy feladjam ezt az álmomat, és berendezkedjek tartósan a gyermek nélküli életre? Nem hiszem. De akkor mi lesz? Megpróbálunk örökbe fogadni egy kisbabát? Lehet, hogy ezt kellene csinálni. Ha csecsemőként kerülne hozzánk egy kisbaba, akkor szerintem képes lennék arra, hogy sajátként szeressem. Azt hiszem, ez lesz a kapaszkodó. Lehet, hogy nekünk az a sorsunk, hogy a szülei által nem várt gyermeknek otthont adjunk és biztonságot.

Nekem kellenek a tervek, hát íme a mostani tervem: augusztusban visszamegyek Krizsához, megbeszéljük a lombik menetét. Egy lombikot mindenképpen meg akarok próbálni. Ha az sem sikerül, akkor egy másik úton indulunk el: elindítjuk az örökbefogadási folyamatot. El kell végezni ehhez valami tanfolyamot, a gyerekvédelem kijön környezettanulmányra, és végül kapunk egy határozatot az alkalmasságról. Ezután "csak" várni kell, ami szintén éveket jelenthet. Átlagosan úgy tudom, 3 évet kell várni. Pont ezért szeretném elindítani ezt a folyamatot is, hogy legyen valami perspektíva, valami kapaszkodó, valami reménysugár. Korábban 3 saját gyerekről álmodtam, most már akár 1 örökbefogadottal is beérném. Talán. Ebben azért még nem vagyok teljesen biztos...

2013.07.12. Helyzetjelentés

Lassan eltelik a várakozási idő fele, én pedig elkezdtem izgulni. Ma reggel arra gondoltam, hogy miért vagyok annyira negatív, miért gondolok folyton arra, hogy negatívat fogok tesztelni. Persze, könnyű a válasz: azért, mert félek. Annyiszor csalódtam már, annyiszor kiborultam már, annyiszor padlót fogtam már, hogy nem merek reménykedni. Nem pontosan emlékszem a tavalyi inszeminációkat követő időszakokra, de valahogy úgy rémlik, hogy ez most más. Akkor Utrogestant kellett használnom, amit szívből gyűlöltem, a hüvelyi úton alkalmazott golyócskáktól folyásom volt és ki is száradt a nyálkahártyám. Lehet, hogy ezért nem rémlik, de nem emlékszem, hogy annyit fájdogált volna a hasam, mint mostanság. Persze a sok hormon dolgozik bennem, így nem merem ezt jó előjelnek venni. A látszat ellenére egyébként nem akarom lebeszélni magam a sikerről, már többször elképzeltem, hogy a szabim első napján reggel együtt nézzük a tesztet a Férjemmel, és látjuk lassan kibontakozni a második csíkot... csak az a gond, hogy ilyenkor mindig megszólal egy hang a fejemben: - ne álmodozz! úgyse fog sikerülni! miért pont most jönne össze?! Sajnos néha már olyan gondolataim is vannak, hogy soha az életben nem fog összejönni nekem a gyerek. Valahogy továbbra sem tudom elképzelni magam terhesen. Fura érzés lehet, hogy valaki nő belül. Na, ez hülyén hangzott, abba is hagyom a negatívkodást.

A lényeg: holnap megyünk a Balcsira, fürdünk egy jót, pihenünk egy jót, felkészülünk a szabira. Legalább addig se rágódom ennyit a fentieken...

2013.07.10. Borzalmas este

Tegnap este házavató buliba voltunk hivatalosak a férjemmel. Nagyon vártam az eseményt, mert azokkal a volt kollégákkal találkozhattam, akikkel egy időben sokat bandáztunk együtt, mondhatni, barátok voltunk. Tudtam, hogy a házigazdáéknál van egy egyéves forma kisfiú, vele már korábban is találkoztam. Arra is fel voltam készülve, hogy ott lesz  a hetedik hónapban járó kolléganő is, aki két vetélés után 40 évesen várja a babáját, végigparázva a terhességet. De az teljesen mellbe vágott, amikor az egyik kolléga foghegyről odaszólva bejelentette, hogy karácsonyra várják az első babájukat, ja, és persze első próbálkozásra összejött nekik... Természetesen mi sem úsztuk meg a "ti mikorra tervezitek a gyereket?" című kérdést, amire elsőre nem is tudtam válaszolni, majd amikor jött ráerősítésképp a "elindult már a babaprojekt?" kérdés, akkor annyit válaszoltam halkan, hogy már régen elkezdődött. A házigazda nem adta fel, tovább firtatta: "és, nem jön össze?" - erre már csak rázni tudtam a fejem némán, és azon voltam, hogy ne bőgjem el ott magam helyben. Nagyon kellemetlen élmény volt. Utána, amikor kikísért a házigazda, elnézést kért, amiért firtatta ezt a témát, és hozzátette, hogy sok ismerősénél van hasonló probléma, igaz, olyanok is vannak sokan, akiknek elsőre összejön.

Hazafelé a buszra várva, kissé beborozva ismét elismételgettük egymásnak a férjemmel a szokásos fordulatokat, miszerint majd akkor jön a baba, amikor kell, egyébként se akartunk fiatal szülők lenni és a gyerekekre feltenni az életünket, szép és tartalmas életünk van, illetve, nem cserélnénk senkivel. Ezeket akkor őszintén mondtam és el is hittem, de ma reggel, amikor felébredtem, tudatosult bennem, hogy nem így érzek. Igenis szarul esik, hogy másnak olyan könnyen összejön, sőt, aki sokáig próbálkozik, azok is nagyrészt már sikerrel jártak. Meddig kell még nekünk küzdenünk? Olyan kibaszás ez az egész! Igenis cserélnék azzal, akinek elsőre összejött, sőt, azzal is, akinek egy-két év után jött össze. Pont ma van a házassági évfordulónk, amivel nem csak az esküvőnk napját ünnepeljük, hanem arról is megemlékezünk évről évre, hogy még egy sikertelen év eltelt. Immár a harmadik. Nagyon kész vagyok már ettől, elég kiborító. Az inszem óta fájdogál továbbra is a hasam, de valahogy rossz előérzetem van. Olyan kevés az az 5-10%, amit sikerrátának ígértek, hogy nem igazán bízom benne, hogy éppen mi leszünk azok, akiknek sikerül. Próbálom felkészíteni magam a kudarcélményre, egyelőre nem nagyon megy. A faarcot már fel tudom venni, a tolakodó kérdéseket el tudom hárítani, könnyek nélkül tudok néhány semleges mondatot mondani a babatémáról, de azt még nem sikerült megtanulnom, hogy mindez ne fájjon. Nagyon fáj. 

2013.07.05. Szép élmény

Meg volt az inszem, összességében szép élmény volt. Kissé idegesen és kissé elkésve értem oda, nem tudtam, hogy egy másik épületbe kell menni, így kicsit bolyongtam. Az öltözőbe le kellett vetkőzni alulról, utána a pihenőbe mentem, majd szólítottak. Krizsa kérdezgette, hogy vagyok, hogy van a pocim, milyen napom volt, ilyenek. Folyamatosan mondta, hogy éppen mit csinál, de közben kérdezgetett is, gondolom azért, hogy ne görcsöljek. Az asszisztens megmutatta a férjem mintáját, rákérdezett, hogy rendben van-e. A tüszőimet is megnézte a doki, az egyik már megrepedt, azt mondta, tökéletes az időzítés. Kicsit csípő érzés volt, ahogy felfecskendezte őket. Utána rögtön fel kellett kelnem a vizsgáló asztalról, még váltottunk pár mondatot, utána kimentem a pihenőbe.

Kb. 15 percet voltam ott, a Jazzy szólt, jó zenék mentek. Végig a férjemre gondoltam, eszembe jutott sok-sok régi emlék a kapcsolatunk kezdetéről. Törölgettem a könnyeimet, meghatódtam. Megerősödött bennem az érzés, hogy nagyon szeretem őt, és hogy nagyon szeretnék neki kisbabát szülni. Most is feszít a hasam, így abba is hagyom az írást, és vissza ledőlök. Gyerünk lányok-fiúk, csak ügyesen, jöjjetek össze!!! 20-án kell tesztelnem.

2013.07.05. A nagy nap

Elérkezett a várva várt... nagyon izgulok. Azt hittem, lazán fogom venni az egészet, hiszen 3x már megtapasztaltam, milyen az inszemináció: maximum egy kicsit feszít a has, jó esetben nem érzek belőle semmit, gyorsan meg van, nem nagy ügy. Most valahogy mégis görcsben van a gyomrom. Azt hiszem, visszajöttek a régi emlékek, részben ezért van. A harmadik inszemet egyértelműen megbántam, azt nem kellett volna bevállalni. Az egész az asszisztensen múlt, aki miután közölte a második eredményét (negatív), gyorsan hozzátette, hogy próbáljuk meg a következő hónapban is, mert ilyen kombinációval gyakrabban sikerül... Pedig a második után elhatároztam, hogy szünetet tartott, főleg lelkileg voltam nagyon rosszul, ráadásul a saját orvosom szabin volt, így "idegenek" csinálták az egészet. A monitorozást egy unszimpatikus doki csinálta, magát az inszemet pedig annak az intézetnek a vezető orvosa. Azt mondta, hogy egy új módszert próbálnak ki, valami extra anyaggal kezelték a spermiumokat, ami a statisztikák szerint jóval nagyobb arányban teszi sikeressé a próbálkozást. Ez adott egy kis reményt, de alapvetően az egész eljárást nehezen viseltem lelkileg, és nem lepődtem meg, hogy sikertelen lett. Furcsa, most hogy írom ezt a bejegyzést, egyszerre felszakadtak bennem ezek az érzések. Azt gondoltam, hogy már rég túlléptem ezen, lezártam magamban, de úgy tűnik, hogy akkor nem engedtem teret az érzéseknek, így azok bennem maradtak. Sebaj, most tudatosítom és elengedem őket - ez esetben is működni fog ez a módszer.

Szóval, ott tartottam, hogy félek kicsit az inszemtől. Kíváncsi vagyok, mi lesz, más lesz-e, mint a korábbiak. A hasam már tegnap este többször nyilallt, reggelre tiszta nyákos lettem (bocs!), ezek szerint dolgoznak a tüszőim, szépen repednek. Istenem, de jó lenne, ha a csodakezű szuperdoki csinálna nekünk ma egy bébit!!!