A munkahelyváltás után, így évvége felé eléggé elfáradtam: tegnap a cigisdoboz helyett az öngyújtómat dobtam ki a kukába, ma reggel összetörtem a teáskannámat... sokféle dologgal próbálkozom mostanában: járok minden héten reflexológushoz, majd minden héten jógatanfolyamra, bikram jógára + terápiára is. Mindez azt eredményezi, hogy szinte minden hétköznap este későn érek haza, nincs elég időm pihenni, egyre fáradtabb vagyok. Múlt héten lemondtam a terápiát, írtam Katalinnak egy sms-t, hogy nem tudok menni. Helyette hazamentem, bekapcsoltam a tévét, végigdőltem a kanapén, és aludtam. Nagyon jól esett. Elhatároztam, hogy januártól rendszerbe szedem az életem: talpmasszázsra egy ideig nem fogok járni, kedden van a jógatanfolyam, szerdán megyek Katalinhoz, pénteken pedig munka után megyek jógázni. Így a hétfő és a csütörtök esték szabadok maradnak.
Tegnap kicsit nehezen indult a terápia, elég zárkózott voltam, arról beszéltem, mennyire fáradt vagyok. Belementem, hogy csináljunk egy képet, ami most ismét a ház volt. Ez alkalommal teljesen más ház jelent meg: egy erdő közepén álló, messziről mézeskalács-háznak tűnő faházikó. Kissé ideges voltam, hogy megint ezt kell elképzelnem, és az volt a furcsa, hogy lakóként ismét egy öreg néni képe jelent meg. Nem igazán akartam bemenni, de Katalin unszolására bekopogtam hozzá, szétnéztem az egy helyiségből álló, kényelmes kis kuckóban, és leültem vele beszélgetni. Elmondta, hogy ő mindig az erdőben lakott, ezért számára nem félelmetes még este sem. Ismeri a növényeket, állatokat, sőt, azzal foglalkozik, hogy gyógynövényeket gyűjtöget. Megkínált egy bögre fűszeres, gyömbéres teával, ami nagyon jól esett. Kedves volt a néni, mosolygós, örült nekem, szívesen látott, sőt, gyógynövényeket is akart adni, de én nem éreztem ott jól magam, a tea után elköszöntem, ígértem, hogy egyszer talán visszajövök a gyógynövényekért, majd egy ösvényen gyorsan végighaladva elértem az autómat, beültem, és kényelmesen, immár jó érzésekkel hazavezettem.
Katalin szerint az öreg néni azt az ősi tudást, bölcsességet testesíti meg, ami bennem is meg van, de úgy látszik, én még nem akarok hallgatni rá. Előjött a képből, hogy nem szívesen fogadok el segítséget - ez valóban így van. Utána éppen az a gondolat jött elő, amit fentebb leírtam: hogy annyi mindennel foglalkozom, annyi mindenbe belekezdtem az elmúlt években, annyi emberhez fordultam (orvosok, segítők, tanácsadók), hogy mostanra elfáradtam. Szeretnék otthon lenni, bekuckózni, semmire sem gondolni, csak úgy el lenni. Elmeséltem, hogy jártam újságíró iskolába, ami eleinte nagyon feldobott, de a félévi vizsgán szerzett keserű tapasztalat után már csak kötelezettség tudatból fejeztem be. A jógatanfolyam is kissé ilyen most: nagyon lelkesen kezdtem, az első néhány alkalmat nagyon élveztem, de mostanra a sok házi feladat meg tanulnivaló maradt, meg az a szorongató érzés, hogy mennem kell még felfrissítő órákra meg alaptanfolyami segítőnek + 2x táborba, ami összességében több idő annál, mint amennyit én erre szánni akartam. Nagyon macerás mindig kijárni Hűvösvölgybe, késő este hazavezetni... még 3 nap a munkahelyen, utána kezdődik a szabadság. 11 nap lesz zsinórban pihenni - már nagyon várom. Eközben nem kell mennem se jógázni, se Katalinhoz, se Icához. Nagyon jó lesz!
Summa summarum, a tegnapi alkalom is sírással végződött, kijött belőlem, hogy mennyire unom ezt a sok kínlódást, nem vagyok elégedett magammal, szeretném már tudni, mi célja van ennek az egész tortúrának, sikerül-e valaha megtudnom, mi az én valódi küldetésem és feladatom ebben az életben. Katalin azt mondta, hogy szeptemberben, amikor készítette a horoszkópomat, az látszott a csillagképből, hogy a következő egy-másfél év a befelé fordulásról fog szólni. A Szaturnusz határozza meg az életemet, ami a változásokat meghozza, de az átmeneti időszakban sok feladatot, szenvedést ró az emberre. Szóval, ezt most nem tudom megúszni. Addig kell mennem, addig kell terápiára járnom, amíg szépen lassan fel nem dolgozok valamennyi múltbeli sérelmet, bennem lappangó dühöt és haragot. Utána állítólag jobb lesz, végleg lerakom a sok puttonyt. És akkor talán megszűnik az autoimmun betegségem, ami ugye szimbolizálja az önmarcangoló természetemet, és megszűnik az állandó gyomorfájásom is, amit a sok megemésztetlen, feldolgozatlan érzés és emlék okoz. Jó lenne tényleg eljutni idáig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése