Ma megyek ismét Katalinhoz, erre rájöttem, hogy még a múlt hétről sem írtam. Az történt, hogy elmondtam neki, hogy milyen érzések jöttek elő belőlem a házas kép hatására. Előjött az a félelmem, hogy talán soha nem lesz gyrekem (sírni kezdtem, mire Katalin megnyugtatott, hogy biztosan lesz, nem is olyan sokára), és az a dilemmám, hogy meddig várhatok, mikor "kell' folytatni az erőszakos beavatkozásokat, és mikor kell elindítani az örökbefogadást. Egyáltalán, képes leszek-e elindulni ezekkel, akarom-e ezeket. Másrészt, előjött az, hogy fizikailag félek a terhességtől, főleg az utolsó harmadtól, nem akarok újra nagy és ormótlan lenni - amilyen kamaszkoromban voltam...
Szóval, lelkizős volt a múlt alkalom, újabb képet nem is vettünk, hanem a fenti dolgokról beszélgettünk, utána pedig hangtálaztunk. Jó érzés volt, megnyugtatott. Most, hogy egy hét után írom le ezeket az érzéseket, annyira távolinak tűnik az egész, most nem nyomasztanak ezek a gondolatok. Lehet, hogy végleg sikerült őket elengedni? Ma amúgy valószínűleg az új munkahelyről fogunk beszélgetni, mert ez egy új élmény. Meglátjuk.
Egy érdekes dolgot akartam még leírni: tegnap voltam jógaoktatói tanfolyamon, és ott a mester beszélt arról, hogy az ayurveda szerint 3 évig kell készülni a gyermekvállalásra. Ha csak úgy eldönti az ember, hogy gyereket akar és rögtön össze is jön, nem biztos, hogy a legoptimálisabb környezetben fogan meg a kicsi. Viszont ha egy testileg és lelkileg is megtisztult és felkészült anyában fogan meg a baba, akkor az valószínűleg sokkal okosabb és kiegyensúlyozottabb gyerek lesz. Ez szíven ütött, nyeltem a könnyeimet. Már tudom, hogy 3 és fél évvel ezelőtt nem álltam készen egy lélek fogadására, de olyan jó lenne, ha lassan elérkezne az időm, és megfoganna a babám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése