Kétségek

Egy hónap szabadság után ma visszatértem dolgozni - mondanom sem kell, minden bajom van, mintha a fogamat húznák... Ismét megerősödött bennem, hogy utálom a munkámat, igazából soha nem szerettem, eljátszom ezt a szerepet, amelyben néha még jól is érzem magam, de nem vagyok önazonos, folyton menekülőutakat keresek, amelyek közül az egyik legstabilabb a gyerekvállalás. Basszus, 5 éve azzal nyugtatom magam, hogy nem aktuális most a munkahely-váltás, mert úgyis nemsokára elmegyek szülni, és akkor milyen jó lesz, hogy van fix állásom fix fizetéssel. Hát, most abban sem vagyok biztos, hogy valaha is fogok szülni, ezért talán ideje lenne ezzel a takarózással felhagyni. Lehet, hogy éppen azért nem sikerül a bébi, mert ezt a lépést még meg kellene tennem ahhoz, hogy készen álljak a gyerekvállalásra? Ez az egyik része a gondolataimnak, másrészről viszont jó lenne leállnom ezzel az önsajnálattal és önmarcangolással. Valamiért nekünk nem jön össze, ez van. Januárban nagy magabiztossággal bejelentette az egyik kolléganőm, hogy elkezdenek babával próbálkozni, erre én is csatlakoztam - mi is. Persze, azóta ő már terhes, én pedig még mindig nem... OK, íme a haditerv: mivel az októberi lombik most biztosnak látszik, ezért nekimegyünk, megpróbáljuk. Ha nem jö össze, akkor egy időre pihentetem a témát, és megpróbálok valamit kezdeni az életemmel. Ráadásul most olvastam, hogy Krizsa el fog menni a Kaáliból, na ezen teljesen kiakadtam, benne van minden reményem, ha elmegy, akkor megint kezdhetem elölről az orvoshoz rohangálást. Nagyon elegem van ebből az egészből, olyan szélmalomharc. Jelentkezem az örökbefogadásra, aztán... nem, erre még nem állok készen. Na, a zagyva sorokból egyértelműen látszik, mennyire készen vagyok!!!