Tegnap este házavató buliba voltunk hivatalosak a férjemmel. Nagyon vártam az eseményt, mert azokkal a volt kollégákkal találkozhattam, akikkel egy időben sokat bandáztunk együtt, mondhatni, barátok voltunk. Tudtam, hogy a házigazdáéknál van egy egyéves forma kisfiú, vele már korábban is találkoztam. Arra is fel voltam készülve, hogy ott lesz a hetedik hónapban járó kolléganő is, aki két vetélés után 40 évesen várja a babáját, végigparázva a terhességet. De az teljesen mellbe vágott, amikor az egyik kolléga foghegyről odaszólva bejelentette, hogy karácsonyra várják az első babájukat, ja, és persze első próbálkozásra összejött nekik... Természetesen mi sem úsztuk meg a "ti mikorra tervezitek a gyereket?" című kérdést, amire elsőre nem is tudtam válaszolni, majd amikor jött ráerősítésképp a "elindult már a babaprojekt?" kérdés, akkor annyit válaszoltam halkan, hogy már régen elkezdődött. A házigazda nem adta fel, tovább firtatta: "és, nem jön össze?" - erre már csak rázni tudtam a fejem némán, és azon voltam, hogy ne bőgjem el ott magam helyben. Nagyon kellemetlen élmény volt. Utána, amikor kikísért a házigazda, elnézést kért, amiért firtatta ezt a témát, és hozzátette, hogy sok ismerősénél van hasonló probléma, igaz, olyanok is vannak sokan, akiknek elsőre összejön.
Hazafelé a buszra várva, kissé beborozva ismét elismételgettük egymásnak a férjemmel a szokásos fordulatokat, miszerint majd akkor jön a baba, amikor kell, egyébként se akartunk fiatal szülők lenni és a gyerekekre feltenni az életünket, szép és tartalmas életünk van, illetve, nem cserélnénk senkivel. Ezeket akkor őszintén mondtam és el is hittem, de ma reggel, amikor felébredtem, tudatosult bennem, hogy nem így érzek. Igenis szarul esik, hogy másnak olyan könnyen összejön, sőt, aki sokáig próbálkozik, azok is nagyrészt már sikerrel jártak. Meddig kell még nekünk küzdenünk? Olyan kibaszás ez az egész! Igenis cserélnék azzal, akinek elsőre összejött, sőt, azzal is, akinek egy-két év után jött össze. Pont ma van a házassági évfordulónk, amivel nem csak az esküvőnk napját ünnepeljük, hanem arról is megemlékezünk évről évre, hogy még egy sikertelen év eltelt. Immár a harmadik. Nagyon kész vagyok már ettől, elég kiborító. Az inszem óta fájdogál továbbra is a hasam, de valahogy rossz előérzetem van. Olyan kevés az az 5-10%, amit sikerrátának ígértek, hogy nem igazán bízom benne, hogy éppen mi leszünk azok, akiknek sikerül. Próbálom felkészíteni magam a kudarcélményre, egyelőre nem nagyon megy. A faarcot már fel tudom venni, a tolakodó kérdéseket el tudom hárítani, könnyek nélkül tudok néhány semleges mondatot mondani a babatémáról, de azt még nem sikerült megtanulnom, hogy mindez ne fájjon. Nagyon fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése