Ma van a szombati munkanap, csak ülök az irodában, olvasom a meddőségi-lombikos fórumokat és blogokat, és kezdek bekattanni. Ez a hét borzalmasan hosszú, utálok bent ülni. Tegnap kiderült, hogy az áprilisban diagnosztizált és júniusban antibiotikummal kezelt Uraplasma fertőzésem kiújult, vagy kis tudja, talán soha el sem múlt. Írtam egy e-mailt az intézetnek, hogy mit csináljak, remélem, válaszolnak majd. Most olyan kilátástalannak tartom az egész életemet. Benne vagyok ebben a meddőségi mókuskerékben, amit nagyon unok és egyre nehezebben viselek. A gondolkodásom teljesen beszűkült, már egyszerűen nem tud semmilyen más téma érdekelni. De igazából ezt meg kényszerként élem meg, utálom, hogy ilyen helyzetbe kerültünk.
Sajnos a férjemmel is eltávolodtunk egymástól a nyaralás vége óta. Érzem, hogy őt is nyomasztja és fárasztja ez a helyzet, de nem akar róla beszélni. Férfi. Tudom, mit kellene csinálnom: tartani szépen a diétát, sokat sportolni, és derűsen, optimistán várni a beavatkozást. De nagyon nem akarom ezt. Azt érzem, hogy valami nagyon felborult bennem, főleg lelkileg, de fizikailag sem vagyok a topon. Ha pedig bennem nincs rend, akkor elég kicsi annak az esélye, hogy egy terhességet "bevállaljon" a szervezetem.
Basszus, miért kell ezt ennyire túlmisztifikálni, miért kell ezzel foglalkozni? Az élet legalapvetőbb folyamata, hogy az ellenkező neműek szexelnek, és abból utód lesz. Szoktam azon gondolkodni, hogy vajon az állatvilágban is van meddőség? A természetfilmekben minden olyan egyszerű: a hímoroszlán meghágja a nőstényt, aki ettől vemhes lesz és kismacskákat szül. Istenem, hányszor riogattak azzal az iskolában, hogy védekezzünk, mert terhesek leszünk! Aha, valaki biztos. De én nem. Fájdalmas, hogy az élet legalapvetőbb törvénye az én esetemben nem működik. De akkor mi értelme az életemnek??? Ha a legősibb, legösztönösebb, legalapvetőbb dologra nem vagyok képes, akkor minek élek?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése