Elérkezett a várva várt... nagyon izgulok. Azt hittem, lazán fogom venni az egészet, hiszen 3x már megtapasztaltam, milyen az inszemináció: maximum egy kicsit feszít a has, jó esetben nem érzek belőle semmit, gyorsan meg van, nem nagy ügy. Most valahogy mégis görcsben van a gyomrom. Azt hiszem, visszajöttek a régi emlékek, részben ezért van. A harmadik inszemet egyértelműen megbántam, azt nem kellett volna bevállalni. Az egész az asszisztensen múlt, aki miután közölte a második eredményét (negatív), gyorsan hozzátette, hogy próbáljuk meg a következő hónapban is, mert ilyen kombinációval gyakrabban sikerül... Pedig a második után elhatároztam, hogy szünetet tartott, főleg lelkileg voltam nagyon rosszul, ráadásul a saját orvosom szabin volt, így "idegenek" csinálták az egészet. A monitorozást egy unszimpatikus doki csinálta, magát az inszemet pedig annak az intézetnek a vezető orvosa. Azt mondta, hogy egy új módszert próbálnak ki, valami extra anyaggal kezelték a spermiumokat, ami a statisztikák szerint jóval nagyobb arányban teszi sikeressé a próbálkozást. Ez adott egy kis reményt, de alapvetően az egész eljárást nehezen viseltem lelkileg, és nem lepődtem meg, hogy sikertelen lett. Furcsa, most hogy írom ezt a bejegyzést, egyszerre felszakadtak bennem ezek az érzések. Azt gondoltam, hogy már rég túlléptem ezen, lezártam magamban, de úgy tűnik, hogy akkor nem engedtem teret az érzéseknek, így azok bennem maradtak. Sebaj, most tudatosítom és elengedem őket - ez esetben is működni fog ez a módszer.
Szóval, ott tartottam, hogy félek kicsit az inszemtől. Kíváncsi vagyok, mi lesz, más lesz-e, mint a korábbiak. A hasam már tegnap este többször nyilallt, reggelre tiszta nyákos lettem (bocs!), ezek szerint dolgoznak a tüszőim, szépen repednek. Istenem, de jó lenne, ha a csodakezű szuperdoki csinálna nekünk ma egy bébit!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése