Lassan eltelik a várakozási idő fele, én pedig elkezdtem izgulni. Ma reggel arra gondoltam, hogy miért vagyok annyira negatív, miért gondolok folyton arra, hogy negatívat fogok tesztelni. Persze, könnyű a válasz: azért, mert félek. Annyiszor csalódtam már, annyiszor kiborultam már, annyiszor padlót fogtam már, hogy nem merek reménykedni. Nem pontosan emlékszem a tavalyi inszeminációkat követő időszakokra, de valahogy úgy rémlik, hogy ez most más. Akkor Utrogestant kellett használnom, amit szívből gyűlöltem, a hüvelyi úton alkalmazott golyócskáktól folyásom volt és ki is száradt a nyálkahártyám. Lehet, hogy ezért nem rémlik, de nem emlékszem, hogy annyit fájdogált volna a hasam, mint mostanság. Persze a sok hormon dolgozik bennem, így nem merem ezt jó előjelnek venni. A látszat ellenére egyébként nem akarom lebeszélni magam a sikerről, már többször elképzeltem, hogy a szabim első napján reggel együtt nézzük a tesztet a Férjemmel, és látjuk lassan kibontakozni a második csíkot... csak az a gond, hogy ilyenkor mindig megszólal egy hang a fejemben: - ne álmodozz! úgyse fog sikerülni! miért pont most jönne össze?! Sajnos néha már olyan gondolataim is vannak, hogy soha az életben nem fog összejönni nekem a gyerek. Valahogy továbbra sem tudom elképzelni magam terhesen. Fura érzés lehet, hogy valaki nő belül. Na, ez hülyén hangzott, abba is hagyom a negatívkodást.
A lényeg: holnap megyünk a Balcsira, fürdünk egy jót, pihenünk egy jót, felkészülünk a szabira. Legalább addig se rágódom ennyit a fentieken...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése