Pénteken már éppen indultam volna haza munkából, amikor észrevettem, hogy megjött a menzeszem. Érdekes módon egyáltalán nem akadtam most ki ezen, hanem teljesen izgatott lettem, jó értelemben. Elmentem a Déli gyógyszertárba kiváltani az injekciót, szerencsére volt nekik raktáron, így boldogan mentem haza. Otthon átolvastuk a férjemmel a használati útmutatót, és gondosan betettük a hűtőszekrénybe a cuccot.
Vasárnap reggel már korán fel voltam, hajnalban kimentem pisilni, nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy hamarosan be kell adni az injekciót magamnak. Persze szépen ráparáztam, nem is sikerült megtennem. Elkezdtem szúrni befelé a tűt, egy vércsepp már megjelent, de nem volt lelkierőm betolni. Szerencsére a férjem ott volt mellettem, és amikor megkértem, rögtön elvállalta, hogy majd ő beadja. Átmentünk a hálóba, az ablak elé álltam, néztem kifelé, ő az ágyra ült, és ügyesen beszúrta. Nagyon gyorsan ment az egész, alig éreztem, egyáltalán nem fájt. Már tegnap délután éreztem, hogy feszül a pocim, elkezdett dolgozni az anyag. A menzeszemnek hamarabb vége lesz, gondolom, a gyógyszertől lett gyengébb. Ma reggel már rutinosan ismételtük a mozdulatsort, így már a második adag is bennem van. Felhívtam az intézetet, pénteken 3 órára kell mennem ultrahangra.
Tegnap fenn voltak a szüleim Pesten, Anyukám ismét rákérdezett, hogy mi újság, hogy vagyok. Amikor legutóbb találkoztunk, nem volt megfelelő alkalom, hogy beszámoljak neki a fejleményekről, amin kicsit meg is sértődött. Most elmondtam neki az új gyógyszerezési rendet, valamint, hogy belevágunk az inszeminációba. Ő rögtön azt kérdezte: - De az ritkán sikeres, nem? - persze, tényleg így van, de hátha éppen ez a kis rásegítés hiányzik nekünk ahhoz, hogy összejöjjön. Végülis az eredményeink sokkal jobbak, mint egy évvel ezelőtt, és azért nem egy esetről tudok, amikor baba lett az inszemből. Szóval, most reménykedünk, bizakodunk, izgulunk.
Érdekes, hogy amikor a férjem beadta tegnap az injekciót, rögtön az az érzés merült fel bennem, ami vagy két hete a jóga utáni relaxáción is előjött: Félek! Akkor tudatosult bennem, hogy félek az egész terhességtől, hogy hogy fogom bírni, milyen érzés lesz akkora pocakkal járni-kelni, hogy fog menni a szülés, ilyesmi. Valószínűleg ennek az a gyökere, hogy gyerekkoromban Anyukám százszor elmesélte, hogy milyen nehezen születtem, milyen sokáig vajúdott és milyen komplikációk voltak. Ez táplálhatta belém a félelmet. De az nagyon jó jel, hogy mostanra tudatosult, felszínre jött. Az a tapasztalatom, hogy a tudatalattimban lakozó rossz érzéseket így tudom elengedni: először elkezdem magam rosszul érezni, amikor kezd feljönni az érzés, aztán (általában jóga utáni relaxáció alatt) elkezd potyogni a könnyem, és szinte üvölt bennem a tudatosult érzés, majd lassan megnyugszom, elengedem, tovább lépek. Így sikerült már elengednem a kiskamaszkori szorongásomat, ami a túlsúlyom miatt volt, valamint a szüleim iránt érzett dühöt és haragot is. Remélem, a terhességgel és anyasággal kapcsolatos félelmeimtől is sikerül rövid úton megszabadulni, és akkor végre tényleg készen állok majd a kisbabám érkezésére. A hétvégén a középső szobában végleg rendet raktunk, eltűnt minden felesleges lom a sarokból, most már tényleg készen áll a bababútorok fogadására, így a neve mostantól: gyerekszoba!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése