Múlt héten nem voltam Katalinnál, tegnap pedig úgy mentem, hogy lassan minden a helyére kerül, elég lesz kéthetente járni aztán meg szépen leépíteni a terápiát. Hát, nem ez lett. Megint sírás volt, és most megint a rossz érzés és az önmarcangolás maradt. Komolyan nem tudom, meddig bírom még ezt. Nagyon kimerítő ez az egész folyamat, nagyon szeretnék már a végére érni. Lehet, hogy éppen ez a baj, hogy már sürgetném az időt, nincs igazából türelmem az egészhez. De az is lehet, hogy tényleg egy kis szünetre, egy kis pihenésre lenne szükségem. Jövő héten mindenképpen megyek, mert szégyenszemre nem volt nálam elég pénz tegnap, de utána kérek egy kis kimenőt.
Tegnap konkrétan a munkahelyi dolgokról kezdtünk beszélgetni, elmondtam, hogy elég nehezen viselem már ezt a feszült helyzetet, a bizonytalanságot. Fél éve ugyanezt átéltem, amikor a mostani munkahelyemre jöttem, már túl gyakori a változás, megvisel. Ugyanakkor most először érzem azt, hogy lehet perspektívája annak, amivel foglalkozom, van olyan karrierálmom, ami megvalósulhat. Aztán beszéltem a holnap induló tanfolyamról is, ami az örökbefogadásról fog szólni. Kicsit tartok tőle, nem igazán szeretnék idegenek előtt az érzéseimről beszélni, félek megnyílni. Elmondtam Katalinnak, hogy kezdek megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy más gyerekét nevelem fel, de továbbra is nehéz elképzelni ezt a forgatókönyvet amiatt, hogy ez esetben a környezetemben élőknek folyton magyarázkodni kellene, hogyan került hozzám "hirtelen" egy gyerek. De magát a terhességet és a szülést szívesen kihagynám. Ekkor Katalin rákérdezett, hogy van-e olyan emlékem, hogy valaki a terhességről negatívan beszélt nekem, ami félelmet keltett bennem. Mondtam, hogy ilyenre nem emlékszem, szerintem nem külső hatásra alakult ki ez az egész bennem. Legalábbis nem ilyen közvetlenül.
Tegnap amúgy feltűnően sok kismamát láttam, néhánynak egészen nagy pocakja volt. Mindig olyan nehézkesnek, esetlennek látom a terhes nőket, kényelmetlen azt elképzelni, hogy én is ilyen legyek. Ismét a régi görcs jött elő, az a bizonyos kép, ami először 2008-ban spontán jött elő egy jóga utáni relaxáción, aztán a belső gyermekes gyógyító folyamatnál is: a 11 éves kislány az iskola udvarán magányosan, szomorúan, aki várja az anyukáját, hogy jöjjön és megvigasztalja. Aki bánatában csokis fánkot eszik, amitől egyre kövérebb lesz és egyre rosszabbul érzi magát. Akkoriban híztam el, nem voltam túl kövér, de nagydarabnak éreztem magam. Kamaszkorban sikerült kissé lefogyni, de végig úgy éreztem, hogy ormótlan vagyok, egy bálna, aki túl nagy ahhoz, hogy szeressék. Nem tudtam magamat elfogadni, nem tudtam magamat szeretni. Mostanra sikerült elérni a normál testsúlyomat, egész csinos vagyok, de legbelül még mindig túl nagynak érzem magam. Szeretnék alacsonyabb, filigránabb lenni. Ezt többször elmondtam már a páromnak, aki mindig győzköd, hogy szép vagyok, neki nagyon tetszem. Sőt, a tükör előtt állva szokta nekem mutatni, hogy nézzem meg, milyen szép a derekam és a csípőm aránya, milyen teltek a melleim, milyen szép és arányos a testalkatom. Olyan édes, tényleg minden nap érzem az irányából a teljes elfogadást és a mély szeretetet. Ez nagyon sokat segít és gyógyító hatású, mégis, amíg a 11 éves énemet nem sikerül teljesen megvigasztalni és meggyőzni arról, hogy ő egy klassz, szerethető kislány, addig nem leszek rendben önmagammal. És addig folyton emészteni fogom magam, marcangolni, amitől folyton fájni fog a gyomrom. És addig nem fogja megengedni a tudatalattim, hogy teherbe essek, mert fél attól, hogy a nagy pocakkal ismét nagydarab és esetlen leszek, akit mindenki megbámul, és aki szégyelli magát azért, mert úgy néz ki ahogy...
Basszus, lehet, hogy ez minden probléma gyökere? Lehet, hogy ez a mélyen bevésődött gyerekkori emlék elég ahhoz, hogy a testem teljes működését befolyásoljam a tudatalattival, és én magamat megfosszam az élet legnagyobb örömétől??? Én anya szeretnék lenni. Szeretném a kisbabámat a pocakomban nevelni, a saját testemet átadni neki, és mindent megadni számára, amire csak szüksége van! Meg fogom gyógyítani a 11 éves belső gyermekemet, dolgozni fogok azon, hogy megváltozzon az énképe, hogy ne legyen magányos és szomorú. Hogy tudja, hogy én mindig mellette állok, rám mindig számíthat. A mostani énem már elég erős ahhoz, hogy támasza legyen a kislánynak, hogy megadja neki mindazt, amit az anyukájától annak idején nem kapott meg. Először önmagam anyukája leszek, a saját belső gyermekemet fogom szeretettel felnevelni, és utána utat engedek a kisbabámnak, akire már nagyon vágyom, aki a gondolataimban már régóta jelen van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése